Megunhatatlanok Selco írásai a délszláv háború napjairól. Egy teljesen átlagos, az egészségügyben dolgozó hétköznapi ember beszámolói szinte érinthető közelségbe helyezik a húsz évvel ezelőtti háború napjait. A Magyarországtól szó szerint kőhajításnyira történt események egyik túlélőjétől remek gondolatokat olvashattok ismét.
Mindannyiunknak beugrik valamilyen, a filmekből ismert kép, ha a „rosszfiúra” gondolunk: egy motoros, bőrszerkós alak, egy tetovált, kopaszra nyírt izomagy stb. Ha beütne a krach, akkor viszont könnyen a túlvilágra kerülhetünk, amikor egy 70 éves mami szétloccsantja a shotgunjával a fejünket. Így érdemes gondolkodni, nem pedig mint egy átlagembernek. Biztosnak kell lenni abban, hogy ha elérkezne az idő, akkor néha erősebbnek, néha viszont gyengébbnek kell látszanunk annál, mint amilyenek valójában vagyunk.
Volt például egy férfi a városban, aki mindig tudott mindenről: mit hol lehet beszerezni, kit érdemes keresni ha csereberélni akarunk és ilyenek. Például ha szükségem volt valamire, teszem azt 10 liter üzemanyagra, akkor mindig a szerencsére kellett hagyatkoznom: először a közelemben élőket kérdeztem meg, vagy hogy tudnak-e valakit, akinek van. Aztán néha szerencsével jártam, máskor pedig nem. De ott volt ez a figura, aki mindig jó információkkal szolgált, szinte bármiről.
Rengeteg szóbeszéd járt körbe a fazonról, majdhogy nem legenda volt az illető. Szóval mindenféle sztorik keringtek, hogy „fontos emberek a barátai”, „kívülről* szerzi be a cuccokat” vagy hogy „befolyásos emberek védik őt”. (*az író városát egy évre teljesen elzárta a külvilágtól a hadsereg, lásd a teljes beszámolót itt). Ránézésre nem tűnt sem erősnek, sem agresszívnak, de mindig magánál hordta azt a régi, nagyon szemétnek látszó gépfegyverét, a vállain és mellkasán pedig lőszer hevederek voltak átvetve.
A háború után évekig nem láttam, míg egy nap összefutottam vele a helyi bevásárlóközpontban, amikor éppen játékokat vett az unokáinak. Elkezdtünk beszélgetni, megittunk egy kávét együtt. Megkérdeztem, mivel foglalkozik, mire teljes megrökönyödésemre azt válaszolta: ügyvédként dolgozik. Mondta, hogy már a SHTF előtt is ügyvéd volt. Képtelen voltam feldolgozni ezt az infót, de később minden megvilágosodott előttem. Elhívott magához, hogy ott folytassuk a beszélgetést a régi időkről.
Már nála voltunk, amikor lehívott a pincébe. Egy nagy faládát húzott elő, amit több lakat is védett. Kinyitotta, majd a fedelet felhajtva megpillantottam azt a régi gépfegyvert. Természetesen rögtön kézbevettem és megnéztem alaposabban. Ekkor vettem észre, hogy a csövet folyékony vassal töltötték ki, használhatatlanná téve azt. Kérdeztem tőle, hogy mégis miért csinálta ezt, hiszen bármikor jól jöhet egy fegyver, sosem tudhatja, mikor lesz rá szüksége!? Hangosan felnevetett: „De hiszen mindig ilyen volt, használhatatlan!”. Na ekkor már teljesen összezavarodtam, de végül elmesélte a történetét.
Szóval ügyvédként dolgozott még a gebasz előtt, soha nem lőtt fegyverrel, az erőszak teljesen ismeretlen volt számára. A SHTF után vette észre az utcákat járva, hogy az emberek minden üzletet és bevásárlóközpontot módszeresen kifosztottak kisebb csoportokban. Alig pár perccel később már ő is hozzáverődött egy ilyen társasághoz és az egyik múzeumot rohamozták meg. Minden mozdíthatót elvittek onnan. Azt mondta: „Amikor láttam a helyi rendőrt csaprészegen, amint egy német egyenruhát próbál fel éppen poénból, akkor tudatosult bennem, hogy érdekes időszak elé nézünk”. Végül egy régi gépfegyvert meg néhány hevedert vitt magával az épületből.
Tíz nappal később késekkel és csavarhúzókkal felszerelt fosztogatók jelentek meg a lakásában. „Felkaptam a gépfegyvert, magamra erősítettem a hevedereket és üvöltöttem nekik, hogy ha nem takarodnak el, akkor szitává lövöm őket. Persze, rögtön eltűntek.” Azt mondta, hogy még ha működött is volna a fegyvere sem biztos, hogy elsütötte volna azt, annyira idegen volt neki ez az egész szituáció. Ugyanakkor felismerte azt, hogy nem mindig az a fontos, hogy a dolgok milyenek valójában, hanem hogy hogyan néznek ki.
Sorra alakultak a városban a fegyveres csoportok, akik színes karszalaggal különböztették meg egymást – ő pedig elkezdte beszerezni ezeket a szalagokat. Amikor végül kialakult a rendszer, hogy ki, mikor, milyen színű szalagot visel, akkor ő lefizette a banda tagjait, hogy elárulják neki a színkódot. Például ha a vörös-szalagosok felügyelték a város azon részét hétfőn és szerdán, a fekete-szalagosok pedig szombaton és vasárnap, akkor ő mindig tudott a beosztásról. Ezt a rendszert felhasználva tudott mozogni bármikor a városban. Éjjel, a káosz közepette igen hasznosnak bizonyult a helyes szalagok viselése, így a helyi bandákban könnyen el tudott vegyülni. Szóval minden bandában benne volt, mindegyiknek ismerte a szokásait és kódjait, így pedig „mindenhol ott volt egyszerre”, mindig tudott mindenről és minden információt be tudott szerezni.
Tudta, minek fog felmenni az ára, mikor érkezik a következő segélyszállítmány. Kérdeztem tőle, hogy mégis hogyan tudott ennyi mindent fejben tartani? „Ha valamit nem tudtam, akkor csak füllentettem egyet, kitaláltam valamit gyorsan.” Tulajdonképpen az árakkal, a kereslet-kínálattal játszott. Ő diktálta az árakat. Egy idő után annyira népszerű lett, hogy ha azt mondta: „jövő héten nem lesz elegendő konzerv”, akkor az emberek hittek neki. Tehát ilyenkor például magasabb áron adta el a konzerveket – persze nem ő személyesen -, mivel ismert valakit, aki alacsonyabb áron adta el, neki. Ő pedig a különbözetből élt túl, mindenből lecsípett egy kicsit magának.
Az ismerősi körének beadta, hogy „befolyásos emberek védik őt”, így elterjesztette ezt a pletykát is önmagáról. Másrészt pedig – mivel sok információval tudott szolgálni – az emberek nem is nagyon akartak vele problémázni, inkább a társaságát keresték. Egy másik dolog, ami segített neki, hogy a krach után nem sokkal begyűjtötte 5-6 csúnyán összelőtt ember hulláját az utcáról. A testeket kitette a háza elé egy táblával a nyakukban: „Ezek az emberek belém kötöttek, de a barátaim megvédtek.” Ha mégis valami nagyon erős banda tévedt a háza környékére, akkor egyszerűen csak elment otthonról arra az időre. Nem volt gond, mivel igazán értékes holmijai nem voltak a lakásában, a cuccait a barátainál tartotta. Az egyetlen igazi értéke az esze volt.
Érdemes tehát észben tartani, hogy nincs minden veszve, ha nem maradt semmink sem. Mielőtt végképp feladnánk, használjuk az eszünket és egy kis fortélyt, alakítsuk ki a saját kis rendszerünket. Egy káosszal teli város temérdek lehetőséget biztosít ehhez.
A bejegyzés Martin Blake, a Városi túlélő blog oldalon 2013-ban közölt írása alapján készült.
