Képesek vagyunk még közösen alkotni

Az összeomlás pedagógiája abban segít, hogy a különböző társadalmi osztályokból való, eltérő hátterű fiatalok tanulják meg az együttműködést egy minél kevésbé megterhelő átmenet reményében – fogalmaz Ginie Servant-Miklos, holland oktató, kutató és aktivista, akivel könyvének magyar nyelvű megjelenése kapcsán beszélgettünk kollektív klímaszorongásról, jóvátételről, tökéletlen szolidaritásról.

A tudományos világ a kilencvenes évek óta foglalkozik a polikrízis kérdésével, és mint Ön is fogalmaz könyvében, az összeomlás lényegében már a szemünk előtt zajlik. A Budapesten megrendezett World Adaptation Forumon elhangzott előadásában arról is beszélt, hogy hiába publikált e témában, tudományos cikkeit nem sokan olvasták. Ezért Ön szerint másfajta megközelítés szükséges. Mi lenne az?

2018-ban Dániában egy posztdoktori kutatói ösztöndíj keretében a fenntarthatóság oktatásával kezdtem foglalkozni. Korábban pszichológiai megközelítésből főként a társadalmi igazságosság kérdését kutattam, de ezt sosem kötöttem össze az éghajlati válsággal. A posztdoktorim alatt azonban a bolygó összes korlátjának a kérdését elkezdtem behatóbban tanulmányozni. Mivel francia az anyanyelven, főként francia nyelvű szerzők publikációit olvastam. Sok mérnök, asztrofizikus és más, természettudományokban jártas tudós van közöttük. Ők többségükben idősebb férfiak. Ahogy olvastam az írásaikat, nem éreztem, hogy sikerült volna átadniuk az érzelmi töltetét annak, amit megélünk a polikrízissel kapcsolatban. Teljes mértékben egyetértek az általuk levont tudományos következtetésekkel, viszont az összeomlás-kutatás lélektani része nekem nagyon hiányzott. Pedig, ha az igazságokat úgy mondjuk ki, hogy figyelmen kívül hagyjuk annak lelki vonatkozásait, akkor a tagadás vagy a depresszió malmára hajtjuk a vizet.

Most megjelent könyve, Az összeomlás pedagógiája is személyes, lélektani hangvételű, ugyanakkor komoly tudományos megalapozottságról tanúskodik.

Legelőször is arra kellett választ kapnom, hogyan kezeljem a depressziómat, ami a tudományos munkám „eredményeként” bukkant fel bennem. Négy kutatási projektet végeztem Dániában, éppen akkor fejeztem be őket, majd jött a covid járvány, és miközben a korlátozások miatt otthon tűnődtem, megértettem: minden, amit a két év alatt olvastam az összeomlásról, az valóban be fog következni. A kislányom ekkor két éves volt, így a felismerésemet különösen nehézen éltem meg érzelmileg. Emlékszem, a mobiltelefonomon olvastam a covid-halálesetek számát, miközben egyre mélyebb lelki válságba kerültem. Rájöttem, hogy az összeomlás víziója alapvetően egzisztenciális probléma. Így hát ennek megfelelő módon kezdtem kezelni a saját depressziómat is. A könyvem nagyon önéletrajzi, így a depressziómról és az egzisztenciális fordulatomról is írok benne. Simone de Beauvoir műveibe ástam bele magam. A francia írónő személyében olyasvalakivel találkoztam, aki az enyémhez nagyon hasonló hangot használ (és akire Ginie meglepően hasonlít is – a Szerző megjegyzése). Nagyra értékelem Milan Kundera cseh származású író, valamint Ernest Becker amerikai antropológus és egzisztencialista pszichoanalitikus munkásságát is, de belemélyedtem a pszichoanalízis irodalmába, főleg Melanie Klein írásaiba is. Végső soron azzal, hogy feldolgoztam a saját depressziómat, megértettem azt is, hogy az emberiség milyen egzisztenciális problémákkal küzd napjainkban.

Mennyiben más ez az egzisztenciális kihívás, mint ami az emberi fajt alapvetően is jellemzi?

Pszichoanalízissel megérthetjük, mit fojtottunk magunkba. Kidolgoztam egy elméletet a könyvemben, amit fallikus technomágiának neveztem el. Jeff Bezos, az Amazon-vezér rakétája ihlette az elnevezést. Nem tudom, látta-e ennek a rakétának a formáját? Nagyon fallikus. Dániában, az ottani egyetem mérnöktudományi tanszékén végeztem a posztdoktori kutatásomat – arról kérdeztem a mérnök szakos hallgatókat, mit gondolnak az összeomlásról. Szinte mindannyian úgy vélekedtek, hogy Elon Musk majd megment minket a rakétáival. Próbáltam megérteni, miért bűvölte el így a fiatalokat Musk. Innen jön az elgondolásom a fallikus technomágiáról. Íme az elmélet, Melanie Klein-ra alapozva: az emberiség pszichológiailag a gyermeki stádiumba fejlődött vissza. Az anyaföldet (Mother Earth) szó szoros értelemben úgy látjuk, mint az édesanyánkat. Amikor egy gyerek stresszel, magyarázza Klein, akkor a világot két részre osztja: jó és rossz. Ennek megfelelően van a kedves anya, a vízesések, az erdők, a hegyek formájában, ő az anya, aki táplál minket a földből származó élelemmel. És van a gonosz anya a hurrikánok, az erdőtüzek, az áradások, vagyis az éghajlati válság összes tünetének formájában. És mivel visszatértünk a gyerekkorba, félünk a gonosz anyától.

Ez nem inkább egy haragvó anya, aki azért reagál így, ahogyan bánunk vele?

De igen. És mivel nem akarunk változtatni azon, ahogyan bánunk az anyafölddel, felmerül a kérdés: ki tud megmenteni minket az anya haragjától? A mindenható apa figurája. A gyermeklelkű felnőttek nem akarnak kockázatot vállalni, inkább valaki kezébe adják a megmentő, a messiás szerepet: „átadom a vezérlést, mert én középszerű vagyok, de majd te, a zseni megmentesz engem” – ez az attitűd. Jeff Bezos és Elon Musk ígérete az, hogy a fallikus technomágiával meg tudja szelídíteni az anya haragját; mindenre lesz technológiai megoldás, és így a kedves, gondoskodó anyát megtarthatjuk magunknak. E filozófia szerint a jelen nem számít, csak a jövő, annak tulajdonítanak jelentőséget.

Itt vannak a lítiumbányák: behatolunk a föld mélyébe, és a lítium felhasználásával akkumulátorokat gyártunk az elektromos autók számára. Az ígéret pedig az, hogy a villanyautók elterjedésével az éghajlatváltozást meg lehet szelídíteni. Pedig, ahogy a World Adaptation Forumon is elhangzott, ez nem fog működni. A tudományban hiszek, de a technológiával szemben szkeptikus vagyok. Az összeesküvés-elmélet híveinél azt látjuk, ez pont fordítva van: a technológiát varázslatnak tekintik, viszont a tudományban nem hisznek.

A természeti népek szerint az olyan „behatolások”, mint a bányászat is, idézik elő a természeti katasztrófákat.

Erről van szó. Azt gondolom, hogy ezeknek a technoguruknak az ígéretei nem állják meg a helyüket, hanem csak súlyosbítják a problémát.

Említette a depresszióját. Mit gondol, lehetséges öntudatra ébredés depresszió nélkül? Vagy ezen a fázison mindenkinek át kell esnie, aki valóban átérzi a polikrízis súlyosságát?

A depresszió nem „kötelező”, de a gyász igen. A depresszió a gyásznak csupán az egyik fázisa. Utána pedig mindenki a maga módján dolgozza fel a veszteségeket. A magam részéről egy értelmes és tartalmas életet keresek a kibontakozó összeomlás közepette is.

Könyvében külön fejezetet szán az Ön által kidolgozott kísérleti pedagógiának.

Ha a társadalmi összeomlás kérdésével hagyományos „tananyagként” foglalkoznak az iskolákban, azt komoly pszichológiai nyomásként élhetik meg a diákok. Ez bénító lehet számukra, ezért aktivizálódni kell. Az általam kidolgozott kísérleti pedagógia nem egy tanítási modell, hanem egy pedagógiai keretrendszer, egy gondolkodásmód arról, hogy milyen is lehetne az oktatás az összeomlás korában. Ez volt az én válaszom a „hogyan cselekedjünk helyesen, most” dilemmájára, és végső soron a saját depressziómra is. Ez a keretrendszer segíti a pedagógusokat abban, hogy az oktatást egyfajta gyakorlatként szervezzék meg a diákok számára; hogy kísérletezzenek egy újfajta oktatás megtervezésével és azokra a valós problémákra összpontosítsanak, amelyeket ők maguk azonosítottak. Ez a kísérleti pedagógia, amely rendszerezi az összeomlás pedagógiájának egyes fejlesztési fázisait, nem egy teljesen új elmélet, hanem már meglévő elméletek és filozófiák ötvözete. Ebben a valóságot öt egymásra épülő dimenzióra bontottam, a legszemélyesebbtől a legáltalánosabbig, úgymint: kognitív, egyéni, csoportos, társadalmi és globális dimenzió. Ezen szintek között mozogva az ember bejárja a gyász stádiumait. A kognitív stádiumban a ráció, az észszerűség van a fókuszban, a személyes szinten az egzisztencializmus irányába mozdulunk, majd csoportfolyamatok következnek, végül felépítünk egy másik társadalmat, egy másik világot.

Eszerint fontos, hogy ne csak a világ és benne önmagunk temetése következzen be, hanem legyen egy pozitív végkicsengése a tanulási folyamatnak?

Igen, de nem abban az értelemben, hogy majd minden rendben lesz, hanem abban a reményben, hogy képesek vagyunk még közösen alkotni. Ezért gyakorlatképpen sokat dolgozunk, konkrétan a két kezünkkel, különböző projektekben. Ez segíti a jóvátételt is, mivel ha például fát ültetünk, földet művelünk vagy hulladékot gyűjtünk, a föld tapintása önmagában csökkenti az anyaföld iránt érzett bűntudatunkat.
Ezekben a programokban különböző társadalmi osztályokból való, eltérő hátterű fiatalok tanulják meg az együttműködést, annak érdekében, hogy minél kevésbé megterhelő átmenet várjon ránk. Krízishelyzetben ugyanis mindenki egyéni képességére, tudására szükség lesz. Sőt, éppen azokra az ismeretekre lesz igazán szükség, amelyek jelenleg még kevésbé értékesek. Amikor az emberek rájönnek, hogy a pénzt nem lehet megenni, vagy nem lehet egészségügyi ellátást venni belőle, akkor a mezőgazdásznak, a vízmérnöknek vagy az ápolónak sokkal nagyobb megbecsültsége lesz a társadalomban, mint mondjuk a pénzügyi tanácsadónak.

Könyvében ír a tökéletlen szolidaritásról. Mit ért ezalatt?

Ez a woke mozgalomra adott reakcióm. Tizenöt éve vagyok aktivista. Öt-hat éve eljött egy fordulat az Egyesült Államokban: megjelent a critical race theory (kritikus fajelmélet vagy kritikai fajelmélet, ami megkérdőjelezte a faji igazságosság minden fősodorbeli és alternatív nézetét, beleértve a konzervatív, a liberális és a progresszív nézeteket is – a Szerk.). Ez az elmélet egy olyan mozgalmat indított el, amelyet woke néven ismerünk. Láttam olyan társadalmi, köztük környezetvédelmi mozgalmak kialakulását, amelyek végül teljesen eredménytelenek voltak és semmilyen pozitív változást nem értek el. Lett sok tiltakozó mozgalom, ám valódi alternatívát nem kínáltak. Trump megválasztása megmutatta az ezekre a mozgalmakra adott társadalmi reakciót. Ez lényegében elkerülhetetlen volt. A woke ugyanis arra alapozott, hogy az embereket kategóriákba lehet sorolni, vannak a jók és vannak a rosszak. Vagyis lehetetlent akart: tökéletes szolidaritást olyan emberek között, akik alapvetően tökéletlenek. Nem lehet az embertől tökéletességet elvárni. Ez a túlzott kritikus hozzáállás pedig arra vezette az embereket, hogy akkor inkább semmit ne csináljanak. Mert „ha rosszul csináljuk, akkor meglincselnek minket”. Nyilvánosan az interneten. A woke mozgalom képviselői azzal töltik az idejüket, hogy a billentyűzetet ütik, de az akciók, a tettek leálltak. Én egy olyan mozgalmat akartam elindítani, amelyik tevékeny. „A tökéletlen szolidaritás azt jelenti: elismerjük, hogy különbözőek vagyunk – mégis vállaljuk, hogy közösen munkálkodunk. Talán nem sikerül elsőre, talán még sokadszorra sem, de újra megpróbáljuk. És nem adjuk fel, míg valamilyen közös megoldásra nem jutunk. Ez pedig korántsem egyszerű – ahogy a franciák mondanák: néha legszívesebben kitépném a hajam.”

KERETES ÍRÁS:

Polikrízis: A globális polikrízisről akkor beszélhetünk, amikor számos globális rendszer több féle válságai olyan mértékben kapcsolódnak össze és hatnak egymásra, hogy az jelentősen rontja az emberiség fennmaradásának jövőbeli kilátásait. Ezek az egymással kölcsönhatásba lépő kisebb válságok együttesen jelentősen nagyobb károkat okozhatnak, mint amit külön-külön, alapvető rendszereik mély összekapcsolódása nélkül okoznának.

Összeomlás-kutatás: A kollapszológia vagy összeomlástan egy újonnan alkotott kifejezés (neologizmus), amely az ipari civilizáció összeomlásával kapcsolatos kockázatok transzdiszciplináris tanulmányozására utal. A társadalmak általános összeomlásával foglalkozik, amelyet az éghajlatváltozás, valamint „az erőforrások szűkössége, a nagyarányú kihalási események és a természeti katasztrófák idéznek elő.” Bár a civilizációs vagy társadalmi összeomlás fogalma már sok éve létezik, a kollapszológia a mai ipari és globalizált társadalmakra összpontosít.

Mélyalkalmazkodás: A mélyalkalmazkodás egy lehetséges módja annak, hogy megértsük a minket körülvevő világ rendkívül összetett helyzetét, és egy segítség ahhoz, hogy az emberek újra értékeljék és megtalálják, hogy mi az, ami valóban fontos az életükben, miközben az őket körülvevő társadalom szétesik saját katasztrófáinak súlya alatt. A mélyalkalmazkodás kezdeményezésének küldetése, hogy segítsen szeretetteljes válaszokat találni szorult helyzetünkre, ez által csökkentve a ránk váró fájdalmat, és valamennyit talán meg is mentve a társadalmainkból és természeti környezetünkből.

A bejegyzés Dusza Erika, a 24.hu oldalon 2025-ben megjelent írása alapján készült.