Egyre több jel utal arra, hogy a 2025–2030 közötti időszak egy olyan kritikus fordulópontot jelent majd, amely véget vet a több évszázados gazdasági növekedés korszakának. Nem, ennek semmi köze nem lesz az éghajlatváltozáshoz vagy az új vírusokhoz: ezek valamivel később fognak megjelenni. A mainstream diskurzusból teljesen hiányzik szorult helyzetünknek egy nagyon figyelmen kívül hagyott oldala, amely valószínűleg 2025 körül egy kis „székfoglaló játékot” indít majd el. Kapcsolják be az öveket, amíg még megtehetik!
Egy szupermasszív komplex rendszerben élünk, amelyet gyakran modernitásnak, ipari civilizációnak vagy világgazdaságnak neveznek. Ez a hatalmas organizmus saját életet él, saját bemeneteivel (erőforrások) és kimeneteivel (szennyezés), valamint saját életciklusaival. Legjobban a rendszerdinamika szemszögéből lehet megérteni, amely egy modellezési módszer, amit az 1960-as évek végén fejlesztettek ki. Az első eredmények 1972-ben jelentek meg a Limits to Growth (A növekedés határai) című tanulmányban. A részletekbe nem menve, a szerzők öt kulcsfontosságú tényező – a nem megújuló természeti erőforrások, a tartós szennyezés, a népesség, az élelmiszer-termelés és az ipari termelés – közötti számos összefüggést követték nyomon, és különböző forgatókönyveket állítottak fel. Az egyik ezek közül a World3, vagy Business As Usual (BAU) nevű modell volt.
Az eredeti tanulmányt több további tanulmány is követte, amelyek mindegyike szakértők által lektorált tudományos folyóiratokban jelent meg. Mindegyik tanulmány igazolta az eredeti koncepció helyességét, és megerősítette, hogy valóban a World3 modellben meghatározott BAU forgatókönyv szerint haladunk. A követő tanulmányok legújabb változata Recalibration23 címmel jelent meg 2023 novemberében.
A legfrissebb modell futtatásának fenti ábráján könnyen megérthetőek a rendszer összefüggései. Csak a folytonos vonalakra koncentráljunk: ahogy az erőforrások (rózsaszín) csökkennek és kimerülnek, mind az ipari termelés (piros), mind az élelmiszer-termelés (zöld) egy kritikus pontot ér el, és csökkenni kezd. Ennek eredményeként a világ népessége (narancssárga) csúcsot ér el, majd csökkenni kezd. A szennyezés (kék) azonban tovább növekszik, mivel az emberek visszatérnek a kevésbé tiszta technológiákhoz, és annak érdekében, hogy télen melegen tartsák magukat szinte mindent elégetnek, ami a kezük ügyébe kerül.
Természetesen egyetlen modell sem tökéletes, de néhány közülük nagyon hasznos lehet. Mivel világunk mérhetetlenül összetettebb, mint amit ez az öt tényező mutat, lehetetlen pontosan megjósolni, hogy mikor és hol fog romlani a helyzet. (Ugyanez vonatkozik az éghajlat-modellezésre is.) Ezek az eszközök azonban rendkívül hasznosak az egyes tényezők közötti ok-okozati összefüggések megfejtésében, segítve minket abban, hogy jobban megértsük, merre tart a civilizációnk. A tanulmány szerzői az alábbi következtetésekre jutnak:
A Limits to Growth kiadvány Business As Usual forgatókönyvéhez hasonlóan az új Recalibration23 forgatókönyv is tükrözi az erőforrások szűkössége miatt bekövetkező túllépést és összeomlást. […] Itt a modell eredményei egyértelműen jelzik az exponenciális növekedési görbe közeli végét. Az ipar és az ipari mezőgazdaság túlzott erőforrás-fogyasztása a növekvő világnépesség ellátása érdekében olyan mértékben kimeríti a tartalékokat, hogy a rendszer már nem fenntartható. A szennyezés elmarad az ipari növekedéstől, és csak a század végére éri el csúcspontját. A csúcsokat több jellemző esetében is hirtelen visszaesés követi. Ez az egymással összefüggő összeomlások sora, vagy ahogy Heinberg és Miller (2023) nevezi, polikrízis, 2025 és 2030 között következik be, és nem a szennyezés, hanem az erőforrások kimerülése okozza. A környezetszennyezés növekedése elnyúlik, így később és alacsonyabb szinten éri el a csúcsát.
A fő üzenet itt az, hogy egyre biztosabbnak tűnik: az erőforrásaink hamarabb fogynak majd el, mint ahogy az éghajlat változása véget vethetne életmódunknak. (És ez nem kis teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy a Föld energiaegyensúlyának romlása milyen mértékben gyorsította az utóbbi időben a felmelegedést…) A modell egy nem túl távoli időpontot is megjelöl, amikor az egész gazdasági modell, amelyet évszázadokra működőképesnek tartottunk, teljesen összeomolhat.
Ami azt illeti, hogy miért lehet ez valóban így, és egyben a fenti tanulmány független megerősítéseként, javaslom, hogy vessünk egy pillantást a kőolajipar helyzetére. Miért? Nos, az energia még mindig a gazdaság motorja, amint azt Németország példája is bizonyítja, és minden törekvés ellenére az olaj még mindig a legfontosabb erőforrás, amely minden más energia- és ásványi erőforrást elérhetővé tesz. A bányászat, a mezőgazdaság, az építőipar, a távolsági közlekedés, a műanyagipar mind teljes mértékben a kőolajtól függ. A vízenergia, az atomenergia és a „megújuló energiaforrások” is csak azért lehetségesek, mert dízel- és benzinüzemű járművekkel szállítják az embereket, a nyersanyagokat és a berendezéseket a helyszínre. Ha a kőolaj rendelkezésre állása csökkenne, az végül minden más erőforrás és energia termelését is magával rántana.
Az elmúlt néhány bejegyzésben már utaltam arra, hogy az amerikai palaolaj-boom hamarosan véget ér, és megemlítettem a kőolaj- és bányászati iparágat sújtó nettó energiaellátási problémát is. Az, hogy a magas hozamú, alacsony energia költségű mezőket egyre drágábbak váltják fel, az iparág jól ismert „titka”, de geológusokon kívül szinte senki sem beszél róla. Tehát nem arról van szó, hogy egyik napról a másikra elfogy az olaj, és ezzel egész társadalmunk a sötét középkorba zuhan, hanem arról, hogy az olajkitermelés idővel egyre kevesebb nettó energiát fog hozni. Egészen addig, amíg a hozam csökkenni nem kezd, ami könyörtelen gazdasági visszaesést eredményez, és lehetetlenné teszi az átállást bármely más energiaforrásra. A Journal of Petroleum Technology, a Society of Petroleum Engineers vezető magazinja 2023-ban egy cikket tett közzé, amely pontosan ezt állítja:
„Az olaj kitermeléshez szükséges energia exponenciális ütemben növekszik, jelenleg az olajtermelés energiaigényének 15,5 százalékát teszi ki, 2050-re pedig a bruttó energiatermelés felének megfelelő arányra nőhet (Delannoy et al. 2021).
Ha figyelembe vesszük ezeknek a folyadékoknak a kitermeléséhez és előállításához szükséges energiát, a nettó energiacsúcs várhatóan 2025-ben fog bekövetkezni, 400 PJ/nap szinten (1). A belátható jövőben az olajfolyadékok előállításához szükséges energia fenntarthatatlan szintre emelkedhet, ami az „energia kannibalizmus” néven ismert jelenséghez vezet.
Az energia kannibalizmus fogalma egyre kézzelfoghatóbbá válik, mivel a kőolajtermelés energiafelhasználásának növekedése azt jelenti, hogy a „megújuló energiára” való átálláshoz szükséges erőforrások korlátozottak lesznek, különösen nettó energia szempontjából és a gazdasági növekedés tekintetében.”
A nettó energia csúcsa azt jelenti, hogy bármennyire is igyekszünk a könnyen kitermelhető hagyományos olajkészleteket kátrányos homokkal vagy a tengerfenékbe fúrt ultra-mély kutakkal pótolni, egy bizonyos ponton túl már nem leszünk képesek növelni az egyéb felhasználásra (gyártás, közlekedés, bányászat, mezőgazdaság stb.) rendelkezésre álló olaj mennyiségét. Az „energia kannibalizmus” azonban nem áll meg a csúcson: egyre több energiára lesz szükség az olajkitermelés fenntartásához, ahogy a meglévő mezők kimerülnek. A fúróberendezések üzemeltetése, a tengervíz vagy a CO2 csökkenő hozamú kutakba pumpálása a termelés fenntartása érdekében, a meglévő kutak újrahasznosításához szükséges homok szállítása stb. egyre nagyobb részét fogja felemészteni a kitermelt olajnak – és más energiaforrásoknak is –, így egyre kevesebb marad a gazdaság többi ágazatának (2). Csoda-e akkor, hogy az olajcégek úgy döntöttek, hogy inkább visszafizetik befektetőik pénzét, mintsem, hogy új kutakat fúrjanak, és ezzel befejezik a tevékenységüket?
És nem csak a nettó energiáról van szó, hanem általában az olaj rendelkezésre állásáról (3). A 20. század második felének nagy részében az olajcégek több nyersolajat találtak, mint amennyit a világ fogyasztott, körülbelül ötszörösét a keresletnek. Az elmúlt évtizedekben ez az arány csökkent, és jelenleg körülbelül 25 százalék körül mozog. (Ez azt jelenti, hogy évente négyszer annyi olajat égetünk el, mint amennyit találunk.) Ez is visszavezethető az egyre kisebb és egyre távolabbi olajmezők felkutatásának és kitermelésének megnövekedett energiaigényére. Miért fektessenek akkor egyre energiaigényesebb fúrási módszerekbe és kutatásba, amikor a gazdaság már nem képes viselni a több olaj piacra juttatásával járó megnövekedett energia költségeket? Egy gyors pillantás az olaj- és gázipar nyereségének felhasználására megerősíti a fentiekben elmondottakat. A jövőre vonatkozó baljós jelként az Occidental Petroleum vezérigazgatója már Davosban figyelmeztette a hallgatóságot:
„2025-től kezdődően a világban olajhiány lesz.”
Nehéz elképzelni, hogy bárki is komolyan vegye őt. Minden tagadás ellenére azonban egyre több bizonyíték utal erre a dátumra. Ezek pedig teljesen független forrásokból származó, egymástól radikálisan eltérő megközelítések. A Recalibration23 tanulmány, az EROEI számítások (Delannoy et al. 2021), a befektetési minták, nem is beszélve a palagáz-kitermelés csúcsának és visszaesésének becsléseiről, mind arra utalnak, hogy mindössze egy év választ el minket a nettó olajtermelés csúcsától. Egy rövid stagnálás után pedig minden modell egyre gyorsuló visszaesést jelez.
Tudva, hogy a kőolajtermelés milyen hatással van mindenre, amit teszünk, nem lehet eléggé hangsúlyozni annak jelentőségét, hogy átlépjük ezt a civilizációs fordulópontot. Ismétlem, ennek nagyon kevés köze van a támogatásokhoz vagy a pénzügyekhez: energetikai és geológiai szempontból hamarosan el fogjuk érni a hozamcsökkenés pontját. Ekkor már nem fog számítani, hogy több kutat fúrunk-e, mert azok már nem fognak további energiát biztosítani a gazdaság többi részének. Sőt, e pont után a további kútfúrások egyre inkább hátráltatni fogják az energiarendszer működését.
Energetikai csoda nélkül egyre valószínűbbnek tűnik, hogy 2025-től kezdve globális szinten már nem leszünk képesek fenntartani a kitermelt és szállított anyagok, a megtermelt élelmiszerek stb. mennyiségét. Lesz, amiről le kell mondani…
Az olaj továbbra is a gazdaság motorja, függetlenül attól, hogy mennyire szennyezi a környezetet. Ahogy az olajból nyert nettó energia mennyisége ebben az évtizedben csúcsot ér el, majd csökkenni kezd, ez közvetlenül a gazdasági teljesítmény visszaesésében fog megmutatkozni. Nem szeretnék rossz hírekkel szolgálni, de ez újabb nyersanyaghiányt, a szállítási költségek ugrásszerű emelkedését, inflációt és általános gazdasági hanyatlást jelent (4).
Előbb vagy utóbb azonban bekövetkezik az olajválság, és a zene elhallgat. Mindenki kétségbeesetten helyet keres majd magának (kivéve Európát, amely már most is kivérezve fekszik a padlón). Az első pánik hullám után azonban az emberek világszerte elkezdenek majd alkalmazkodni az új helyzethez, ám jelenleg nincs modell, amely előre jelezné, hogy ez pontosan hogyan fog történni. Teljesen ismeretlen területre lépünk. Ismét a Recalibration23 tanulmány szerzőit idézzük:
„Fontos azonban megjegyezni, hogy a modellben szereplő összefüggések és az újrakalibrálás csak a növekvő ívre érvényesek, mivel a modellben szereplő változók és egyenletek többsége nem fizikai, hanem társadalmi-gazdasági jellegű. Várható, hogy a komplex társadalmi-gazdasági kapcsolatok egy összeomlás esetén átrendeződnek és új kapcsolatok alakulnak ki. A World3 a változók közötti kapcsolatokat állandónak tekinti. Ezért nem célszerű további következtetéseket levonni a fordulópontokat követő pályáról. Inkább azt kell felismerni, hogy ettől kezdve nagy a bizonytalanság a pályát illetően, és ennek modellezése teljesen új kutatási területet jelenthet.”
Ha már „a komplex társadalmi-gazdasági kapcsolatok átrendeződéséről” beszélünk… Mi lenne, ha véget érne az egypólusú világ, és új kereskedelmi blokkok (BRICS+) lépnének a helyébe? Esetleg egy globális konfliktus törne ki azért, hogy ki égetheti el az utolsó exportra szánt hordó olajat? Vagy egy hatalmas pénzügyi összeomlás borítaná fel a jelenlegi pénzügyi rendszert?
A következő évtizedekben viharos idők várhatók. Helyi gazdasági szinten a nagy építési projektek a hiányok és az égbe szökő költségek miatt törlésre kerülhetnek, ami az infrastruktúrák még rosszabb állapotát eredményezheti. A távmunka (ismét) normává válhat – legalábbis azok számára, akiknek még van munkájuk. A nagy gyártó vállalatok egymás után mennek csődbe. A szén, a kőolaj és a földgáz elégetésével kiváltott éghajlatváltozás káros hatásait pedig lehetetlen lesz elhárítani.
A szokásos üzletmenet már nem lesz lehetséges. Üdvözöljük a modernitás összeomlásában, egy hosszú, elhúzódó hanyatlásban.
Kevesebb energiával kevesebb komplexitás jár. Néhány év, talán egy évtized után ebben a válsághelyzetben már nem lesz lehetséges a jelenlegi intézmények és nagy politikai struktúrák fenntartása. Az okok, mint mindig: túl nagy az érdekek közötti szakadék, túl magasak a központi irányítás fenntartásának költségei. Az Egyesült Államok például könnyen széteshet a már meglévő számos törésvonal mentén, amint a lakosság tudatosítja, hogy az ország elvesztette katonai-gazdasági szuperhatalmi státuszát. Texas kikiálthatná a függetlenségét, majd követné a keleti partvidék, a nyugati partvidék és a délkeleti rész, így közöttük egy nagy senki földje maradna… Az EU és akár a Német Szövetségi Köztársaság is felbomolhatna független államokra.
Az első összeomlás után olyan sok korábban lekötött erőforrás szabadulna fel, hogy akár néhány évnyi újbóli gazdasági növekedés is lehetségessé válhatna. Az energia kannibalizmus azonban továbbra is fennmaradna, és egyre nagyobb részét követelné az energia termelésnek, hogy fenntarthassa a megmaradt olajkitermelést. Így ez a viszonylagos nyugalom is gyorsan véget érne, ezúttal sok gyengébb állam központi hatalmának bukásához vezetve. Néhány évtizeddel az új, kényszerű „degrowth” gazdasági korszak kezdete után, a nettó energia termelés további csökkenésével, a villamosenergia-hálózat és számos szolgáltatás fokozatosan megbízhatatlanná válik. Ha az északi féltekén élsz, és szeretnéd látni, hogyan fogsz élni néhány évtized múlva, csak nézd meg, hogyan élnek az emberek pár száz kilométerrel délebbre. Az időjárás sokkal melegebb lesz, az esőzések kevésbé kiszámíthatóak, a gazdasági kilátások pedig még kevésbé.
Az olajból nyert nettó energia mennyiségének folyamatos csökkenésével végül minden technológiánk életképtelenné válik – nem mintha bármelyik, véges ásványi anyagokon alapuló technológia hosszú távon életképes lett volna…
Ebben nincs semmi új. Minden civilizáció – a miénket is beleértve – úgy fejlődött, hogy kihasználta egyszeri örökségét, legyen az termékeny talaj vagy kőolaj, és túllépte mind a környezete természetes teherbíró képességét, mind a nem megújuló erőforrásai mennyiségét, amelyekre támaszkodott. Aztán, amikor az erőforrások a kritikus szint alá csökkentek, mindegyik civilizáció átment a saját összeomlásának fázisain.
A hanyatlás minden társadalom életének teljesen normális, könnyen érthető része. Ha túllépünk a tagadás és az alkudozás szakaszán, világos lesz, hogy ennek okai a biológiánkban, a fizikában és a Föld geológiájában keresendők. Valójában senkit sem lehet hibáztatni. Ahogy nincs olyan szupertechnológia sem, amely a civilizáció megmentését lehetővé tenné. A globális ipari civilizáció eleve egy teljesen fenntarthatatlan elképzelés volt. Ha ebben a pillanatban hozzáférnénk egy valóban magas szintű mesterséges intelligenciához, amely annak összes összefüggéseiben képes megérteni a világunkat, az csupán ezt mondhatná:
„Nem kellett volna elindulnotok ezen az úton, és közben tönkretenni a bolygót, hogy végül tőlem kérdezzétek, mit tegyetek. Már semmit sem lehet tenni a összeomlás megakadályozása érdekében. Most pedig ideje felkészülni egy hosszú, nehéz és fájdalmas földetérésre. Ja, és próbáljatok meg nem kiirtani egymást közben. Jó napot, és sok szerencsét!”
Mégis, egyéni szemszögből nézve a modernitás vége nagyon sok időbe fog telni. Ugyanakkor rengeteg lehetőséget kínál arra, hogy újra kapcsolatba lépjünk a környezetünkkel, a szomszédainkkal és a családunkkal, vagy új készségeket és tulajdonságokat sajátítsunk el. Talán ez az időszak megtanít minket arra, hogy mi az, ami igazán fontos az életben, és új értelmet ad rövid földi létezésünknek. Akár így lesz, akár úgy, többé már nem dughatjuk a fejünket a homokba.
A következő alkalomig,
B
Megjegyzések:
(1) A kontextus kedvéért: az Egyesült Államok 2021-ben 100 000 petajoule energiát fogyasztott. Természetesen nem mindegyik származott kőolajból, „csak” 35 330 PJ/év, de a többit is kőolajtermék (főleg dízel), vagy szén és földgáz felhasználásával nyerték.
(2) Ezen a ponton fontos megemlíteni a gyártott olajok (bányászott palaolaj, gáz-folyadék, szén-folyadék, bioüzemanyagok vagy biomassza-folyadék és finomítói nyereség) valóban katasztrofális teljesítményét, amikor ezt a nehéz helyzetet kell „megoldani”. Sok esetben ezeknek az üzemanyagoknak az előállításakor a felhasznált energia akár 50 százaléka is elvész az átalakítás során, ami tovább súlyosbítja az energia kannibalizmust.
(3) Az elkövetkező évtizedben a tovább növekvő olaj- és gázigény hatalmas új beruházásokat tesz majd szükségessé, hogy ellensúlyozza az évi 5–7 százalékos csökkenési ütemet.
(4) A legnagyobb korlátozó tényező itt maga a dízel, nem pedig a személygépkocsikban használt benzin. A dízel gyártás és fogyasztás kulcsfontosságú a modernitás összeomlásának megértéséhez. Az elektromos teherautók számos okból nem jelentenek megoldást. Az autóiparban dolgozó, az elektromos járművek fejlesztésében mélyen részt vevő szakemberként ezt csak megerősíthetem. (A teljes képről Alice Friedemann „When Trucks Stop Running: Energy and the Future of Transportation” című cikkét elolvasva kaphat benyomást.)
Az LNG-nek teherautók és traktorok üzemanyagaként való felhasználása csak átmeneti megoldást jelentene. A témával kapcsolatos esettanulmány megállapította, hogy „az energia egyenérték alapján az üzemanyag-hatékonyság összességében hasonló a dízeléhez, de a járműveken tárolt üzemanyag mennyisége korlátozza a járművek hatótávolságát”. Még ha az LNG-termelés fenntartható lenne is, rekordidő alatt országos töltőhálózatot kellene kiépíteni, hogy legalább részben kiválthassa a dízelüzemű teherautókat. (Nem is beszélve a berendezések hiányáról, a megnövekedett szállítási költségekről stb., és feltételezve, hogy minden teherautó egyik napról a másikra varázsütésre átalakítható LNG-üzeművé. Na ja.) Ha mindez valóra válna, és az összes exportált LNG teherautókba kerülne, az Egyesült Államok bizonyított földgázkészletei (körülbelül 17,7 milliárd köbméter) pedig még így is kevesebb mint 17 év alatt kimerülnének (1,031 milliárd köbméter/év termelési ütemet figyelembe véve).
A bejegyzés a The Honest Sorcerer oldalán 2024-ben közölt írás alapján készült.
