Egyre több a bizonyíték arra, hogy a 2024-2030-as időszak kritikus fordulópont lesz, ami véget vet az évszázadok óta tartó gazdasági növekedésnek. És nem, ennek semmi köze sincs az éghajlatváltozáshoz vagy az új vírusokhoz: az utóbbi kettő valamivel később esedékes. A közbeszéd alig foglalkozik szorult helyzetünknek eme figyelmen kívül hagyott oldalával, s ez valószínűleg 2025 körül szép kis „játszmát” fog elindítani.
Rendkívül bonyolult rendszerben élünk, amelyet gyakran modernitásnak, ipari társadalomnak vagy világgazdaságnak neveznek. Ennek a hatalmas szervezetnek megvan a saját élete, saját adottságaival (erőforrások) és végtermékeivel (szennyezés), valamint saját életciklusával. Ezt a legjobban a rendszerdinamika szemszögéből lehet megérteni, amely egy, az 1960-as évek végén kifejlesztett modellezési módszer. Az első eredményeket 1972-ben hozták nyilvánosságra a Limits to Growth (A növekedés határai) című tanulmányban. Anélkül, hogy túlságosan belemennénk a részletekbe, a szerzők öt kulcsfontosságú tényező – a nem megújuló természeti erőforrások, a tartós szennyezés, a népesség, az élelmiszertermelés és az ipari termelés – közötti számos összefüggést követték nyomon, és különböző forgatókönyveket állítottak fel. Ezek egyike volt a World3, vagyis a Business As Usual (BAU), ami azt jelenti, hogy a világ a korábbi mintákat követve halad tovább.
Az eredeti tanulmánynak több utóvizsgálata is volt, amelyek mind hiteles tudományos folyóiratokban jelentek meg. Mindegyik igazolta az eredeti koncepció helyességét, és megerősítette, hogy valóban a World3 modellben meghatározott BAU forgatókönyvet követjük. E nyomon követési tanulmányok legutóbbi verziója a Recalibration23 (Újraszámítás23) címet viseli, és 2023 novemberében jelent meg.
A fenti, a legutóbb lefuttatott modellből származó grafikonra pillantva könnyen megérthetjük a rendszer összefüggéseit. Nézzük a folytonos vonalakat: ahogy az erőforrások (rózsaszín) fogynak és kimerülnek, az ipari termelés (piros) és az élelmiszertermelés (zöld) is átbillen a holtponton, és csökkenni kezd. Ennek eredményeként a világ népessége (narancssárga) tetőzik, majd csökken. A környezetszennyezés (kék) azonban tovább fog nőni, mivel az emberek visszatérnek a kevésbé tiszta technológiákhoz, és elégetnek mindent, ami csak a kezük ügyébe kerül, hogy télen melegen tartsák magukat.
Mondanom sem kell, hogy nincs tökéletes modell, de némelyik igen hasznos lehet. Mivel a világunk mérhetetlenül összetettebb, mint amit ez az öt tényező mutat, lehetetlen lényegében előre jelezni, hogy pontosan mikor és hol fognak a dolgok elfajulni. (Ugyanez vonatkozik az éghajlati modellezésre is.) Ezek az eszközök azonban rendkívül hasznosak, megmutatják az egyes tényezők közötti ok-okozati összefüggéseket, és segítenek jobban megérteni, hogy civilizációként merre tartunk. Íme a tanulmány szerzőinek következtetése:
„A növekedés határai című kiadvány Business As Usual forgatókönyvéhez hasonlóan az új forgatókönyv (Recalibration23) is az erőforrások szűkössége miatt bekövetkező túlfogyasztást és az összeomlást tükrözi. Itt a modell eredményei egyértelműen az exponenciális növekedési görbe közelgő végét jelzik. Az ipar és az nagyüzemi mezőgazdaság túlzott erőforrás-fogyasztása a növekvő világnépesség táplálásának céljából olyan mértékben kimeríti a tartalékokat, hogy a rendszer már nem fenntartható. A környezetszennyezés elmarad az ipari növekedés mögött, és csak az évszázad végén éri el csúcspontját. A csúcspontokat számos, jellemzőben éles csökkenés követi. A 2024 és 2030 között bekövetkező, egymással összefüggő okok miatti összeomlást, vagy ahogy Heinberg és Miller (2023) nevezte, polikrízist az erőforrások kimerülése, nem pedig a szennyezés okozza. A környezetszennyezés növekedése később és alacsonyabb csúcsértékkel következik be.”
Egyre biztosabbnak tűnik a fő üzenet, vagyis, hogy hamarabb kifogyunk az erőforrásokból, minthogy a közelgő éghajlati katasztrófa véget vetne életmódunknak. (És ez elég nagy mutatvány, tekintve, hogy a földi energia növekvő egyensúly hiánya az utóbbi időben mennyire felgyorsította a felmelegedést…) A modell egy nem is olyan távoli időkeretet is kijelöl, amikor az egész gazdasági modell, amelyet az elkövetkező évszázadokra érvényesnek hittünk, csúnyán megbukott.
Az okot illetően, hogy miért lehet ez valóban így, és a fenti tanulmány független megerősítéseként: javaslom, hogy vessünk egy pillantást a kőolajipar helyzetére. Miért? Nos, az energia még mindig a gazdaság motorja, amint ezt Németország gazdasági lejtmenete is tanúsíthatja, és minden handabandázás ellenére a kőolaj még mindig a fő erőforrás, ami kulcsfontosságú minden más energia- és ásványi nyersanyag eléréséhez. A bányászat, a mezőgazdaság, az építőipar, a távolsági közlekedés, a műanyagipar, mind reménytelenül függ a kőolajtól. A vízi, a nukleáris és a „megújuló energiaforrások” szintén azáltal válnak elérhetővé, hogy dízel- és benzinüzemű járművekkel szállítják az embereket, a nyersanyagokat és a berendezéseket a helyszínre. Ha a kőolaj nem, vagy csak korlátozottan állna rendelkezésre, az végül minden más erőforrás és energiatermelés végét jelentené.
Az amerikai palaolaj kitermelés felfutása hamarosan véget ér, és egyre jellemzőbbek lesznek a kőolaj- és bányaipart sújtó kényszerítő körülmények is. A nagy hozamú, kis energiaráfordítással kitermelhető mezőket felváltják majd azok, ahol egyre költségesebb lesz a kitermelés – ez az iparág jól ismert „titka”, de geológus körökön kívül senki sem beszél róla. Tudják, nem arról van szó, hogy egyik napról a másikra kifogyunk az olajból, és ezzel az egész társadalmat az előttünk álló sötét középkorba taszítjuk, hanem arról, hogy az olajkitermelés idővel egyre kevesebb nettó energiát fog jelenteni. Egészen a csökkenő hozamig, ami a gazdaság könyörtelen hanyatlásához vezet, és lehetetlenné tesz bármilyen más energiaforrásra való átállást. A Journal of Petroleum Technology, a Kőolajmérnökök Társaságának zászlóshajó magazinja 2023-ban megjelentetett egy cikket, ami pontosan ezt állítja:
„A folyékony olaj kitermeléséhez szükséges energia exponenciális ütemben növekszik; ma az olajszármazékok energiatermelésének 15,5%-át teszi ki, és az előrejelzések szerint 2050-re eléri a bruttó energiatermelés felét (Delannoy et al. 2021).
Ha figyelembe vesszük az e folyadékok kinyeréséhez és feldolgozásához szükséges energiát, a nettó energiacsúcs 2025-ben várhatóan 400 PJ/nap szintet ér el (1). A belátható jövőben a folyékony olaj kitermeléséhez szükséges energia mennyisége megközelítheti a fenntarthatatlan szintet, ezt a jelenséget pedig „energia kannibalizmusnak” nevezik.
Az energia kannibalizmus fogalma egyre időszerűbbé válik, mivel az olajkitermelés növekvő energiaigénye azt jelenti, hogy éppen a megújuló energiára való áttéréshez szükséges erőforrások csökkennek, különösen a nettó energia és a gazdasági növekedés szempontjából nézve.”
A nettó energiacsúcs azt jelenti, hogy bármennyire is igyekszünk kátrányhomokkal vagy a tengerfenékbe fúrt ultramély kutakkal helyettesíteni a csökkenő, könnyen hozzáférhető hagyományos olaj készleteinket, egy bizonyos ponton túl már nem leszünk képesek növelni a más célokra (például gyártás, közlekedés, bányászat, mezőgazdaság stb.) rendelkezésre álló olaj mennyiségét. Az „energia kannibalizmus” azonban nem áll meg a csúcson: idővel a meglévő „elöregedő” mezőkön egyre több energiára lesz szükség a kitermelés fenntartásához. A kitermelt olaj és más energiahordozók egyre nagyobb részét fogja igénybe venni a fúróberendezések működtetése, a tengervíz vagy CO2 szivattyúzása az elöregedő kutakba a termelés fenntartása érdekében, a meglévő kutak újra hasznosításához használt homok szállítása stb. Így egyre kevesebb marad a gazdaság többi ágazata számára (2). Nem csodálkozhatunk, hogy az olajtársaságok az új kutak fúrása helyett inkább visszafizetik befektetőiknek a pénzt, és befejezik a termelést.
Nemcsak a nettó energiáról van szó, hanem az olaj általános elérhetőségéről (3). A XX. század második felének nagy részében az olajvállalatok több nyersolajat találtak, mint amennyi a globális fogyasztás volt, körülbelül a kereslet ötszörösét. A felfedezett erőforrások és a kereslet aránya az elmúlt évtizedekben csökkent, és jelenleg 25% körül van. (Ez azt jelenti, hogy évente négyszer annyi olajat égetünk el, mint amennyit találunk). Mindez megint csak az egyre kisebb, egyre távolabbi olajfoltok felkutatásának és fúrásának megnövekedett energia igényével függ össze. Miért fektetnénk be egyre energiaigényesebb fúrási módszerekbe és feltárásokba, ha a gazdaság már nem tudja elviselni a több olaj piacra juttatásának megnövekedett energiaköltségét? Egy gyors pillantás arra, hogy az olaj- és gázipar hogyan költi el nyereségét, megerősíti a fentieket. Az Occidental Petroleum vezérigazgatója baljós előjelként máris figyelmeztette a davosi konferencia hallgatóságát:
„a 2025-öt követő években a világban egyszerűen kevés lesz az olaj.”
Nehezen tudom elképzelni, hogy bárki is komolyan vette az előadót. Azonban hiába legyintünk, egyre több bizonyíték mutat erre a dátumra. És ezek mind gyökeresen eltérő megközelítések teljesen független forrásokból… A Recalibrated23 tanulmány, az EROEI számítások (Delannoy et al. 2021), a beruházási minták, nem beszélve a palaolaj-kitermelés csúcsára és visszaesésére vonatkozó becslésekről, mind arra utalnak, hogy mindössze egy év választ el minket az olajkitermelés nettó csúcsától. Egy rövid egyenes szakasz után pedig minden modell egyre gyorsuló csökkenést jelez.
Mivel tudjuk, hogy a kőolaj-kitermelés minden tevékenységünket befolyásolja, nem lehet eléggé hangsúlyozni e civilizációs fordulópont fontosságát. Ismétlem, ennek nagyon kevés köze van a támogatásokhoz vagy a pénzügyekhez: energetikai és geológiai szempontból hamarosan elérjük a csúcsot és megkezdődik a hanyatlás. És akkor már tényleg mindegy lesz, hogy több kutat fúrunk-e, mert az már nem fog többlet energiát biztosítani a gazdaság többi részének. Sőt, ha ezen a ponton túl még több kutat fúrunk, az egyre inkább az energiarendszer stabil működését fogja hátráltatni.
Hacsak nem történik egy energiacsoda, egyre inkább úgy tűnik, hogy 2025-től kezdve nem leszünk képesek fenntartani a szállított, bányászott, termesztett stb. anyagok mennyiségét globális szinten. Patthelyzet. Vagyis valaminek mennie kell.
Az olaj még mindig a gazdaság motorja, függetlenül attól, hogy mennyire környezetszennyező. Ahogy az olajból származó nettó energia mennyisége tetőzik, majd csökkenni kezd ebben az évtizedben, ez közvetlenül a gazdasági teljesítmény csökkenését vonja maga után. Utálok a rossz hír hozója lenni, de ez újabb nyersanyaghiányt, az egekbe szökő szállítási költségeket, inflációt és általános gazdasági visszaesést jelent (4).
És itt kezd homályosabbá válni a kép. Bár lehet, hogy az olajtermelésnek van még néhány eddig ki nem használt felfutása, itt-ott egy-egy könnyen megfúrható olajfolt, mint rejtett gyöngyszem, egy dolog azonban biztos. A kőolaj véges erőforrás, és csak idő kérdése, hogy mikor érjük el a csúcsot, és mikor indulunk el a hosszú hanyatlás lejtőjén. Ezzel együtt egy ilyen fordulópont átlépése nem köthető egyetlen dátumhoz. Először talán hónapokig vagy egy évig észre sem vesszük majd a változást. Elfedheti az ipari termelés folyamatos csökkenése és a gazdaság hanyatlása Európában, vagy egy nagyobb pénzügyi válság is. (Mindkettő szorosan összefügg a fosszilis tüzelőanyagok elérhetőségével.)
Előbb-utóbb azonban beüt az olajhiány sokkja, és a műsornak vége szakad. Mindenki kétségbeesetten keresi majd a helyét (kivéve a már most is a padlón elvérző Európát). Amint azonban a pánik első hulláma lecseng, az emberek szerte a világon elkezdenek alkalmazkodni ehhez az új valósághoz. Jelenleg azonban nincsenek olyan modellek, amelyek megjósolnák, hogy ez pontosan hogyan fog lezajlani. Teljesen ismeretlen területre tévedünk. Ismét a Recalibrate23 tanulmány szerzőit idézve:
„Fontos azonban megjegyezni, hogy a modellben szereplő összefüggések és az újra szabályozás csak az emelkedő szakaszra érvényesek, mivel a modellben ábrázolt változók és egyenletek közül sok nem fizikai, hanem társadalmi-gazdasági jellegű. Várható, hogy az összetett társadalmi-gazdasági összefüggések összeomlás esetén átrendeződnek és újra kapcsolódnak. A World3 a változók közötti kapcsolatokat állandónak tételezi. Ezért nem lehet további hasznosítható következtetéseket levonni a töréspontok utáni pályagörbéből. Inkább azt kell felismerni, hogy a további pályát illetően nagy a bizonytalanság, az erre vonatkozó modellek megalkotása egy teljesen új kutatási terület lehet.”
A „bonyolult társadalmi-gazdasági viszonyok átrendeződéséről” szólva. Mi lenne, ha véget érne az egypólusú világ, és új kereskedelmi blokkok (BRICS+) emelkednének fel? Esetleg egy globális konfliktus amiatt, hogy ki égetheti el az utolsó hordó exportálható olajat? Vagy egy nagyobb pénzügyi összeomlás, amely felborítja a jelenlegi pénzügyi rendszert?
Az előttünk álló évtizedek viharos időszakai szinte garantáltak. A helyi gazdaságok szintjén a hiány és az egekbe szökő költségek miatt elmaradhatnak nagy építkezési projektek, és az infrastruktúra egyre rosszabb állapotba kerülhet. A távmunka (ismét) normává válhat – legalábbis azok számára, akiknek még van állásuk. A nagy termelő vállalatok egymás után mennek majd csődbe. A sok kőszén, kőolaj, földgáz elégetése által kiváltott éghajlatváltozás káros hatásait lehetetlen lesz kivédeni.
A szokásos üzletmenet többé nem lesz lehetséges. Üdvözöljük a modernitás összeomlásában, a hosszan elhúzódó hanyatlásban!
A kevesebb energia kevesebb bonyodalommal jár. Néhány év, talán egy évtized elteltével ebben a válság-üzemmódban már nem lehet fenntartani a jelenlegi intézményeket és nagy politikai struktúrákat. Az okok, mint mindig: az érdekek közötti szakadék túl nagy, a központi irányítás fenntartásának költségei túl magasak. Az USA például könnyen széteshet a már meglévő számos törésvonal mentén, amint a lakosság belátja, hogy elveszíti katonai-gazdasági szuperhatalmi státuszát. Texas kikiálthatja függetlenségét, majd az északkeleti part, a nyugati part, a délkeleti part, és a kettő között elég sok senki földje marad. Az EU és akár annak szövetségi államai is független országokra szakadhatnak.
Az összeomlás első hulláma után annyi, korábban lekötött erőforrás szabadulna fel, hogy akár néhány év gazdasági növekedés is létre jöhet. Az „energia kannibalizmus” ördöge azonban továbbra is megmarad, és egyre nagyobb részt fog követelni az energiatermelésből a maradék olaj kitermelésének fenntartására. Így a viszonylagos nyugalomnak ez a pillanata is gyorsan véget ér, ami sok gyengébb államban a központi hatalom bukásához vezethet.
Néhány évtizeddel a kényszerű „nemnövekedés” új gazdasági korszakának kezdete után és a nettó energiatermelés további csökkenése mellett a hálózati villamos energia számos szolgáltatással együtt fokozatosan szakaszossá és megbízhatatlanná válik. Ha a globális északon él, és szeretné látni, hogyan fog élni néhány évtized múlva, csak nézze meg, hogyan élnek az emberek Öntől néhány száz mérfölddel délebbre. Az időjárás sokkal forróbb lesz, az eső kevésbé kiszámítható, a gazdasági kilátások pedig még kevésbé.
Az olajból származó nettó energia egyre csökkenő mennyisége miatt végül minden technológiánk életképtelenné válik – nem mintha bármely technológia, amely véges mértékű ásványi anyagokon alapul, hosszú távon életképes lenne…
Ebben egyáltalán nincs semmi újdonság. Minden civilizáció – a miénk is – úgy nőtt, hogy felélte az egyszeri örökségét, lett légyen az termékeny termőföld vagy kőolaj, túllépve mind a környezetének természetes teherbíró képességét, mind a nem megújuló erőforrás bázist, amelyre támaszkodott. Aztán, ahogy az erőforrások egy kritikus szint alá merültek, mindegyik átment az összeomlás megfelelő fázisain.
A hanyatlás teljesen normális, könnyen érthető része minden társadalom életének. Amint túllépünk a tagadáson és az alkudozáson, napnál is világosabb, hogy ennek okai a biológiánkban, a fizikában és a Föld geológiájában keresendők. Valójában senkit sem lehet hibáztatni. Valójában nincs szipi-szupi technológia, ami a civilizáció megmentésének kulcsa lenne. Ez az első pillanattól kezdve teljesen fenntarthatatlan vállalkozás volt. Ezen a ponton, ha hozzáférhetnénk egy valóban általános mesterséges intelligenciához, amely képes lenne megérteni a világunkat annak minden összefüggésével együtt, az csak ezt mondaná:
„Nem kellett volna belevágnod ebbe az utazásba, és közben elpusztítani a bolygót, hogy a legvégén megkérdezd tőlem, mit lehet tenni? Már nincs mit tenni, hogy megakadályozzuk az összeomlást. Most itt az ideje felkészülni a hosszú, kemény és rázós landolásra. Ó, és próbáljátok meg nem kiirtani magatokat a folyamat során. Szép napot, és sok szerencsét.”
Mégis, az egyes ember szemszögéből nézve a modernitás végének története borzasztó hosszú ideig tart. Ugyanakkor rengeteg lehetőséget ad majd arra is, hogy újra kapcsolatba kerüljünk a környezetünkkel, a szomszédainkkal és családunkkal, vagy új képességeket és tulajdonságokat fejlesszünk ki. Talán megtanít majd egy-két dolgot arról, hogy mi a fontos az életben, és új értelmet ad rövid létezésünknek ezen a bolygón. Akárhogy is van, az ember már nem dughatja homokba a fejét tovább.
Megjegyzések:
(1) Összehasonlításképpen: az USA 2021-ben 100 000 petajoule energiát fogyasztott. Persze nem mindet kőolajból, az „csak” 35 330 PJ/év, de a többihez még mindig kőolajtermékek (főleg dízel) felhasználásával jutottak hozzá, akárcsak a szénhez, vagy a földgázhoz.
(2) Ezen a ponton fontos megemlíteni a feldolgozott olajok (bányászott palaolajok, gáz, szén vagy biomassza folyékony üzemanyaggá történő alakítása) valóban siralmas teljesítményét, amikor ennek a szorult helyzetnek a „kezeléséről” van szó. Sok esetben az ezen üzemanyagok előállításához felhasznált energia akár 50%-a is elvész az átalakítás során, ami tovább súlyosbítja az „energia kannibalizmust”.
(3) Az elkövetkező évtized további olaj és gáz iránti kereslete rengeteg új, az árral szemben menő beruházást igényelne, hogy ellensúlyozza az évi 5-7%-os csökkenési rátát.
(4) A legnagyobb korlátozó tényező itt a dízel, nem pedig a benzin, amelyet a személygépkocsikban égetünk el. A dízel termelés és fogyasztás a kulcs a modernitás összeomlásának megértéséhez. Az elektromos haszongépjárművek számos ok miatt nem jelentenek megoldást. (Olvassa el a teljes cikket Alice Friedemann-tól, a „When Trucks Stop Running: Energy and the Future of Transportation” című könyvében, hogy teljes képet kapjon). A cseppfolyósított földgáz (LNG) használata tehergépjárművek és traktorok üzemanyagaként csak átmeneti megoldást jelentene. Egy a témával foglalkozó esettanulmány megállapította, hogy „az általános üzemanyag-hatékonyság energia egyenértékben kifejezve hasonló a dízelhez, de a fedélzeti üzemanyag-tárolás korlátozza a jármű hatótávolságát”. Még ha az LNG-termelést fenn is lehetne tartani, akkor is rekordidő alatt ki kellene építeni egy országos töltőhálózatot ahhoz, hogy legalább részben kiváltsa a dízelüzemanyagot a tehergépjárműveknél. (Feltéve, hogy az összes teherautót egyik napról a másikra varázslatos módon átalakítanák LNG-üzeműre.) Ha mindez megvalósulna, és az összes exportált LNG a teherautókba kerülne, az USA bizonyítottan létező földgázkészlete (mintegy 625 billió köbláb) még mindig alig 17 év alatt kimerülne (36,4 billió köbláb/év kitermelési rátával számolva).
A bejegyzés B szerző, a Medium oldalon 2022-ben közölt írása alapján készült.
