A 21. században az egyetemes tudomány felhalmozott vívmányai a 8 milliárdos népességgel és a kőkorszakban ragadt emberi agy korlátaival kombinálva permanens rendszerszintű üzemzavartól szenvedő globális világot hoztak létre. Az egymással is összefüggő válságok (polikrízis) elől az emberiség sajnos az illúziók, a gazdaság-politika-média által kifeszített kommunikációs valóságába menekül. Ezzel egyre közelebb sodorva magát a hatodik nagy kihalási eseményhez.
Vitán felül áll, hogy a modern civilizáció kényelmébe süppedt emberiség minden eszközét a tudomány vívmányainak köszönheti. Napjainkban is lenyűgöző eredményeket ér el a modern tudomány: lakható bolygókat talál távoli galaxisokban (fényév), láttatni engedi az anyag atomjait (Angström), géneket szerkeszt (pikogramm), vagy a másodperc milliárdszor-milliárdod része (attoszekundum) alatt lezajló folyamatokat vizsgál.
De mire jutottunk a méterrel, tonnával, órával, azokban a dimenziókban, ahol 8 milliárd ember mindennapi élete zajlik?
Igazán még a kőkorszakból sem sikerült kikecmeregnünk, a korlátolt technokrata önhittség bonmot-jával ellentétben (hogy ti. a kőkorszak sem azért ért véget, mert elfogyott a kő), hiszen csak tavaly annyi követ bányászott ki az emberiség, mint történelme során 2004-ig mindösszesen. Korunk katedrálisai, a vasbeton-üveg felhőkarcolók
- építésénél használt cement gyártási eljárása a rómaiak találmánya,
- a vaskohászat ma is alkalmazott módszere a vaskor emberének innovációja,
- az üveggyártás technológiáját mezopotámiai mestereknek köszönhetjük.
A civilizációnk működtetéséhez szükséges hatalmas energiamennyiség legnagyobb részét pedig még ma is a gőzgép elvén működő több száz éves technológiákra alapozva állítjuk elő. Úgy tűnik tehát, hogy
a mindennapi életünk alapjait biztosító gigantikus léptékű folyamatokban eddig módfelett szerény technológiai haladást könyvelhettünk el.
De még az infokommunikációban is, ahol látszólag szédítő ütemű a fejlődés, legfeljebb ipari tanulók lehetünk a természethez képest. Ahogy Andri Snaer Magnasson izlandi író fogalmaz Lovestar című regényében: „Egy tízgrammos királylepke műholdas segítség nélkül odatalál egy ezer kilométerre fekvő helyre. Egy csér évről évre elrepül észak-izlandi fészkéről kedvenc sziklájához a dél-afrikai Fokvárosban, és csak az ösztöne vezérli. Mogyoró, mazsola vagy porszem nagyságú aggyal rendelkező állatok is képesek voltak erre, de a nagyra nőtt fejű embereknek tizennyolc műholdra, vevőre, radarra, térképre, iránytűre, jeladóra, húsz év képzésre és egy hullámokkal szinte az átlátszatlanságig telt légkörre volt szükségük ahhoz, hogy megismételjék a mutatványt.”
A 21. században az egyetemes tudomány felhalmozott vívmányai a 8 milliárdos népességgel és a kőkorszakban ragadt emberi agy korlátaival kombinálva permanens rendszerszintű üzemzavartól szenvedő globális világot hoztak létre, amelynek működéséről Wes Anderson Asteroid City című filmjében elhangzó mondat juthat az eszünkbe: „Everything is connected, but nothing is working”. Az egymással is összefüggő válságok (polikrízis) elől az emberiség az illúziók, a gazdaság-politika-média által kifeszített kommunikációs valóságába menekül, ahol nagy tekintélyű nemzetközi szervezetek hirdetik fennhangon, hogy globális világunk megoldhatatlan és összefüggő problémahalmaza a káprázatmenedzsment eszköztárába tartozó hárombetűs mozaikszavakkal (pl. SDG, ESG, COP) és hangzatos kifejezésekkel (pl. fenntartható fejlődés, megújuló energiaforrás, körforgásos gazdaság) orvosolható.
És sajnos ehhez a tudomány megalkuvó módon asszisztál.
Ugyanis napjaink modern társadalmában a jólléttől megrészegült emberiség kiűzte a tudományt elefántcsonttornyából és a haszonelvű innováció igájába fogta. Ezzel a tudomány lényegében elvesztette szellemi autonómiáját, kiszorult a társadalomformáló tényezők sorából, de facto a gazdasági-politikai elit inasa lett. Így fordulhat elő az, hogy a tudomány egyes képviselői a „globális klímaváltozás megállításának” fősodratú és egyre nevetségesebbé váló rögeszméjének való kényszerű megfelelés jegyében olyan képtelen „megoldásokkal” állnak elő tudományos folyóiratok hasábjain, mint például hogy visszafagyasztanák a Jeges-tenger drámaian fogyatkozó jégtakaróját.
A békebeli teleken iskolai pedellusok által is alkalmazott „innovatív” eljárással tengervizet permeteznének a képződő jégmező felszínére fúrt lyukakon keresztül, így hizlalva fel azt, hogy ellenálljon az olvadásnak a következő nyáron. Mindezt a fél évig tartó sarki éjszakában, 11 millió négyzetkilométeren (Magyarország területének több mint százszorosán), farkasordító hidegben valóban pofonegyszerű lenne technikailag kivitelezni, és megújuló napenergia is bőségesen állna rendelkezésre hozzá.
De a pálmát a legrangosabb tudományos folyóiratban, a Science magazinban (!) közelmúltban publikált zseniális ötlet viszi el, ami szerint évente 5 millió tonna (!) gyémántpor a sztratoszférába juttatásával mellékhatások nélkül megállítható lenne a globális felmelegedés. A svájci tudósok éber figyelmét nyilvánvalóan elkerülte az az apróság, hogy napjainkban az emberiség mindösszesen csak évi 3000 tonna ipari gyémánt előállítására képes, valamint hogy csak a tervezett 5 millió tonna ipari gyémánt előállításához évente Németország jelenlegi teljes energiafelhasználásának megfelelő többlet energiára (és mindössze 175 ezer milliárd dollárra) lenne szükség.
Nagy kár érte, hogy manapság a nemzetközi tudomány tekintélyét ilyen ordítóan abszurd technokrata blődségekkel romboljuk, miközben az amúgy is ostrom alatt áll a közösségi és bulvármédiában burjánzó áltudományok, a tudományos életben az ipari léptékű csalási módszerek vírusszerű terjedése, valamint a politikában a populizmus globális térnyerésével nyilvánvalóan erősödő tömény tudományellenesség által.
Pedig a nemzetközi tudomány az egyetlen társadalmi alrendszer, amelyben a globalizáció évszázadok óta eredményesen működik: konszenzusra törekvő, kiérlelt módszerekkel kutatja a természet egyetemes törvényeit. Inkább a nemzetközi tudomány szellemiségét és elveit kellene kiterjeszteni a globális társadalom működtetésére, semmint a szemmel láthatóan működésképtelen globális világrend illuzorikus elvárásaiba erőszakolni a tudományt. Fontos lenne, hogy a tudomány újból a minőséget és az emberiség javát szolgáló időtálló értékeket képviselje, ennek érdekében autonóm maradhasson és gazdasági-politikai érdekektől független eredményein keresztül legyen újra a társadalom életére hatása és tekintélye.
Ha nem sikerül a tudomány tekintélyét helyreállítani és autonómiáját megőrizni, akkor a közeli jövő tudósainak már csak annyi feladatuk marad, hogy akkurátusan dokumentálják Földünk hatodik nagy kihalási eseményét, amelynek a „Moho Sapiens Shopiens” előidézője volt és áldozata lett…
A bejegyzés Gelencsér András, a Portfolio oldalán 2024-ben közzétett írása alapján készült.
