Az Északi-sarkvidék az éghajlatváltozás következtében gyorsabban melegszik, mint a Föld szinte bármely más régiója. Az egyik legismertebb jelenség, hogy az északi-sarkvidéki tengeri jég terjedelme folyamatosan csökken a nyári időszakban. A globális felmelegedés azonban a szárazföldi permafroszton is nyomot hagy. Skandináviában, Szibériában és Észak-Amerikában – például Alaszka északnyugati részén – évek óta egyre intenzívebben olvadnak a permafroszt területek. A permafroszt olyan talaj, amely tartósan, akár több száz méter mélyen is fagyott, gyakran az utolsó jégkorszak óta, nagyjából 20 000 éve, vagy egyes esetekben még régebb óta.
Az alaszkai Kotzebue városának közelében található permafroszt területeken több száz olvadék-tó található. Ezek akkor keletkeznek, amikor a permafroszt talaj olvadni kezd és kicsapódik. A talajból vagy a téli hóesésből és a nyári esőzésekből származó olvadékvíz összegyűlik a mélyedésekben. Némelyik több ezer éves, és az utolsó jégkorszak vége óta alakult ki. Az utóbbi években azonban a tó tájképe megváltozott az egyre gyakrabban előforduló, viszonylag enyhe telek miatt. Nyáron a permafroszt talaj nagymértékben felolvad, és télen nem fagy vissza teljesen, ami azt jelenti, hogy a tavak partjai instabillá válnak és beomlanak, ami miatt a víz elfolyik a tavakból. Az Alfred Wegener Intézet, Helmholtz Sark- és Tengeri Kutatási Központ (AWI) kutatói a 2017-es és 2018-as évszakban ennek különösen szélsőséges példáját figyelték meg: egy év alatt összesen mintegy 190 tó elfolyt, több, mint eddig bármikor. „A mérték sokkolt minket” – mondja Ingmar Nitze, az AWI geográfusa. „A 2017/2018-as tél rendkívül csapadékos és meleg volt. A körülmények hasonlóak voltak azokhoz, amelyeket az éghajlati modelljeink az évszázad végére normálisnak jósolnak. Bizonyos értelemben bepillantást nyertünk a jövőbe. Addigra a kiterjedt tavak lecsapolása katasztrofális méreteket fog ölteni”.
Mint Nitze és szerzőtársai a The Cryosphere című folyóiratban beszámolnak róla, a 2017/2018-as évszakban az átlaghőmérséklet mintegy öt Celsius-fokkal haladta meg a hosszú távú átlagot. Kotzebue-ban a téli hőmérséklet általában mínusz 20 fok körül van – de abban az évben több napon 10-20 fokkal magasabb volt a hőmérséklet. Ráadásul a nedves levegő következtében jelentős mennyiségű hó esett. Mivel a hó télen szigeteli a talajt a hideg levegővel szemben, a nyáron részben felolvadt aktív réteg és a felső permafroszt nem fagyott vissza kellőképpen ezen a viszonylag enyhe télen. A tavak elfolyásához valószínűleg tényezők sora vezetett, amelyek közül az egyik az volt, hogy a partok körüli permafroszt-réteg csökkent, ami megkönnyítette az oldalirányú lefolyást. Ezenkívül az olvadó hótömegekből származó nagy mennyiségű olvadékvíz megemelte a tavak vízszintjét. A helyzetet súlyosbította, hogy a víz könnyen ki tudott szivárogni, valóságos árvíz csatornákat vágva az olvadt talajfelszíni rétegben.
„A tavak egy-három méteres mélységükkel viszonylag sekélyek, ezért gyorsan kiapadnak” – magyarázza Ingmar Nitze. Szerencsére, mivel a régió ritkán lakott, nem keletkezett nagyobb kár. De nem is ez a lényeg, teszi hozzá a kutató. „Ez az ún. “kiapadási esemény” egyszerűen azt mutatja, hogy milyen szélsőséges mértékű felmelegedés, valamint a tundra és a permafroszt tájakra gyakorolt hatások várhatóak az Északi-sarkvidéken az elkövetkező évtizedekben. De mindenekelőtt azt mutatja meg, hogy a szélsőséges események nem csak az évszázad végén fognak bekövetkezni, hanem már most is zajlanak, és a következő években is történnek majd”. Ez aggodalomra ad okot, mivel azt jelenti, hogy a permafroszt talajban lévő ősi növényi maradványok kiszabadulhatnak a jég fogságából, és így a mikrobák lebonthatják őket. A növényekben lévő szén ezután szén-dioxid vagy metán formájában felszabadul, ami fokozza az üvegházhatást – ez egy ördögi kör.
Tanulmányukhoz Nitze és kollégái műholdas felvételeket elemeztek a Kotzebue környéki régióról és Alaszka északnyugati részéről. A képeken jól megkülönböztethetők a vízzel teli és a kiapadt tavak is. Az is világosan látszik, hogy a tavak mikor kezdenek kiapadni. A 2017/2018-as tél volt a legmelegebb a régióban azóta, hogy a Kotzebue állomáson 1949-ben megkezdődtek a folyamatos feljegyzések. Ennek megfelelően a szakértők több tó kiapadására számítottak. Arra azonban nem, hogy ez ilyen mértékű lesz. „A 2005-ös és 2006-os enyhe évben több tó is kiapadt – ám ezúttal a számuk kétszer annyi volt.” És ez aggasztó, figyelmeztetnek a szakértők, mert ez egyúttal azt is jelenti, hogy a permafroszt azon potenciálja, hogy nagy mennyiségű szenet képes tárolni, riasztó ütemben zsugorodik.
A bejegyzés az Alfred Wegener Institute, a Phys.org oldalon 2020-ban közölt írása alapján készült.
