„Az összeomlás elkerülhetetlen, a katasztrófa valószínű, a kihalás lehetséges” – vallják Stumpf-Biró Balázs összeomlás-kutató és munkatársai Jem Bendell brit professzor tanulmányai alapján.
Nagyon merész és sokak számára aggodalomra okot adó kijelentések ezek – mindaz, amit Ön számos előadásában kifejt a közeljövőről. Milyen alapokra épül ez a feltevés, és mit értsünk összeomlás-kutatás alatt?
Az összeomlás-kutatás – a francia nyelvterületről átvett kollapszológia – komplex rendszerek viselkedésével foglalkozik, azon belül is a felívelő periódusokhoz képest viszonylag rövid és gyors hanyatlásukkal és összeomlásukkal. Komplex rendszer nagyon sok minden lehet. Az emberi szervezettől az ökoszisztémán át a társadalmi rendszerekig és az egészen összetett ipari civilizációig. Maga az egész rendszer – vagyis az emberi civilizáció – óriási fordulatot vett a szénhidrogének 18. században megkezdett kiaknázásával. Lényegében ettől az időszaktól beszélhetünk a komplex emberi rendszerek felívelő periódusáról, ami az elmúlt 200 évben alakult ki.
Köztudott, hogy civilizációnk számos területen hanyatló tendenciát mutat. Nem túlzás azonban megkongatni a vészharangot, és civilizációnk globális rendszerének összeomlásról beszélni? Ön szerint mi a hanyatlás oka, és miért omolhat össze ez a rendszer?
Ha az emberiség energiakinyerési stratégiáját tekintjük, és az ebből fakadó, földi erőforrásokhoz való hozzáállását, illetve azok felhasználását, akkor lényegében már elkéstünk a vészharanggal is. Sem a kiaknázás üteme, sem annak léptéke nem fenntartható. Lényegében az, amit az egyre népszerűbb „fenntartható fejlődés” kifejezéssel illetünk, végső soron nem fenntartható. Olyan ütemben használjuk fel ezeket az energiaforrásokat, hogy kimerülésük vagy legalábbis veszteséges kitermelésük lassan belátható. Ráadásul ezek a fogyóban lévő anyagok nem biztosítják már sem azt a mennyiséget sem azt a minőséget, amit az ipari civilizáció állandó növekedési pályája igényelne.
Rendszerszinten mit jelent ez?
A természeti erőforrásokból való energiakinyerést nevezzük inputnak, ennek a környezetre gyakorolt káros hatását pedig nevezzük outputnak. Főként ez utóbbiról szoktunk beszélni, többek között globális éghajlatváltozás címen. Ugyanis a globális ipari civilizáció, ahogy felszívja ezeket az energiákat, illetve nyersanyagokat (input), majd azokat átalakítja használati tárgyakká, építőanyaggá, asztallá, székké stb., úgy e folyamat során rengeteg káros anyagot is kibocsát, és rengeteg hulladékot enged a környezetbe (output). A folyamat során pedig nagy mennyiségű üvegházhatású gáz, főként szén-dioxid kerül a Föld légkörébe. Valójában elképesztő mennyiségű szenet helyeztünk át a földből a légkörbe az elmúlt kb. 270 év alatt. Ennek egyik következménye az a globális éghajlatváltozás, amelyet már egy jó ideje ismerni vélünk, miközben valójában nem igazán mutatkozott még be. Ezek a folyamatok pedig polikrízist okoznak, ami exponenciálisan növekszik.
A „poli” előtag a görög polüsz szóból származik, és arra utal, hogy egyszerre több válsággal kell szembenéznünk.
Ön szerint hol tartunk jelenleg a polikrízisben, és mi alapján tudjuk behatárolni azt, hogy a civilizációnk valóban kritikus szakaszába érkezett?
Amikor arról beszélünk, hogy nem tudunk, illetve egyre rosszabb minőségű anyagot tudunk csupán kitermelni a Föld mélyéből, az nem azt jelenti, hogy egy molekulányi sem lesz már abból az adott anyagból. A kapitalizmusra épülő globális ipari civilizáció alapvetően növekedésorientált.
Ha abból indulunk ki, hogy a globális ipari civilizáció mondjuk évi 3%-os növekedést tűz ki maga elé, akkor ez azt jelenti, hogy a világgazdaság mérete 23 év alatt fog megduplázódni. Ez pedig azt, hogy ha ezt a duplikálást meg akarjuk valósítani, akkor éppen annyi energiára és anyagra lesz szükségünk hozzá, mint amennyit az ipari civilizáció kezdete óta, tehát az elmúlt 200 év alatt használtunk fel összesen. Ennyi biztosan nem áll már a rendelkezésünkre.
Egy vonatkozó kutatás ezeroldalas tanulmányban kereste a választ arra – és ugye, a 3 %-os évi globális növekedés szintjét tartani akarjuk –, hogy mennyi energiára és anyagra lenne szükségünk ahhoz, ha a közel 80 %-ban még mindig fosszilis energiát (szén, olaj, gáz) át akarnánk váltani megújuló energiaforrásokra (napelem, szélkerék stb.), és vajon a szükséges anyag- és energiafedezet rendelkezésünkre áll-e ehhez? A „megújuló átálláshoz” tömegesen szükséges anyagok közül a rézből áll rendelkezésre jelenleg a legtöbb a Földön: az ehhez szükséges mennyiség 18 %-a! Az összes többi fém és kritikus anyag ennél jóval kisebb mértékben nyerhető ki a földből. Van olyan, ahol ez a szám 10 % alatt van, adott esetben még annál is kisebb mennyiségben, és akkor itt a minőségről még nem is beszéltünk.
És csupán arról van szó, hogy a fosszilis energiahordozókról a megújuló energiaforrásokra való átállás milyen anyagszükségletet generálna. E mellé pedig a gazdasági növekedés fenntartása és egyidejűleg több, mint 8 milliárd ember ellátása exponenciális mértékű anyag- és energiafelhasználást igényelne.
Néznénk egy példát az exponencialitásra?
Ha egy pohárba egy baktériumot teszünk, ami percenként osztódik, majd a 60. percben lesz tele a pohár baktériumokkal, akkor hányadik percben lesz félig? Az 59. percben…, és mivel mindig duplázódik, a 60. percben a pohár megtelik. Vajon ki gondolná, hogy mekkora a baj, amikor a pohár még 97 %-ban üres, mert csupán 3 %-nyi baktérium van benne – az 55. percben, mindössze öt perccel a növekedés teljes összeomlása előtt. Nagyjából ebben az utolsó öt percben járunk mi mostanság. Ezért tűnik fel egyre több embernek, hogy „valami nincs rendben”, mert az események gyakorisága és súlyossága eléri, illetve meghaladja a tömegek ingerküszöbét is.
A bejegyzés a Nyitott Szemmel oldalon közölt írás alapján készült.
