Ha a jelenlegi, egész világunkat átszövő és behálózó rendszer egyik lehetséges következménye az összeomlás, annak felismerése, hogy magát a rendszert érdemes alapjaiban megváltoztatni, nem egyfajta “világvége-váró” hozzáállás, épp ellenkezőleg, egy lehetőség a változásra.
Azokat az embereket, akik nyíltan beszélnek az összeomlásról, illetve annak lehetséges következményeiről, még ma is hajlamos a társadalom jelentős része megbélyegezni, és azt mondani rájuk, hogy túlságosan pesszimisták, borúlátóak, sőt, egyfajta élvezetet lelnek az összeomlás gondolatában. Hiszen miért is fordítanának ezek az emberek annyi energiát az összeomlás témaköreinek megvitatására, ha nem a vágy vezérelné őket annak megvalósításában?
Ezért fontos rávilágítanunk arra, hogy azok, akik az összeomlás lehetőségét rendszerszinten kutatják és vizsgálják, épphogy annak érdekében tesznek érdemi erőfeszítéseket, hogy elkerüljék azt, és semmiképpen sem várják örömmel annak bekövetkezését.
Ha az általunk működtetett globális rendszer a felszíni stabilitás mögött valójában sérülékeny, akkor az egyetlen módja a várhatóan fájdalmas és pusztító következmények elkerülésének, ha megértjük és felismerjük ezeket a sérülékeny/törékeny pontokat a rendszerben, és kidolgozunk és megvalósítunk olyan rendszerszintű, gyökeres változásokat, amelyek csökkenthetik a kockázatokat.
Nem a sérülékenységek elemzése okozza az összeomlást, hanem az, ha a pesszimista “titulustól” való félelmünkben nem vagyunk hajlandóak figyelembe venni a rendszer sebezhetőségét. Sokan feltehetik a kérdést, miért is ne lehetnénk inkább derűlátóak, és miért ne tarthatnánk magunkat ahhoz a nézethez, miszerint a “status quo” komoly zavarok esetén is szinte érinthetetlen és rendíthetetlen marad? Semmi másra nincs szükségünk, mint optimista cselekvésre, és túljutunk minden nehézségen.
A legnagyobb probléma talán az, hogy az emberiség jelentős része hajlamos összekeverni az optimizmust a “mágikus” gondolkodással. Ez a fajta zavarodottság igen jól tetten érhető például az energiáról szóló viták során. A “status quo” szerint minden problémára van technológiai megoldás, és aki megkérdőjelezi ennek az optimista szemléletnek a létjogosultságát, annak felteszik azt a kérdést: „miért nem vagy derűlátó és kellőképpen pozitív?”
Optimistának tartom magam abban az értelemben, hogy látok olyan megoldásokat, amelyeket valóban meg tudunk valósítani abban az esetben, ha megváltoztatjuk a problémáról alkotott nézeteinket, lehetővé téve ezáltal új megoldási lehetőségek kidolgozását. Gyakorlati, pragmatikus optimistának tartom magam, mert élettapasztalatomból kifolyólag tisztában vagyok vele, hogy a rendszerszintű, gyökeres átalakítások csak fáradságos munkával érhetőek el, valamint nagy erőfeszítést és egyben áldozatokat is követelnek. Sok esetben ez a folyamat leginkább kudarcok és csalódások sorozata, amelyek ennek az igencsak meredeken ívelő tanulási görbének mégiscsak elengedhetetlen részét képezik.
Ám erről az alapvető, tudatos szemléletről igen kevés szó esik a “megoldásokról” szóló, széles körben elérhető, különböző médiumok által bemutatott beszámolókban.
Ez nagyon jól tetten érhető a technológiai fejlesztések területén is, ahol minden laboratóriumi kísérlet során tett apró előrelépést azonnal “világmegváltó” megoldásként dicsőítenek: alga-alapú üzemanyag, moduláris atomreaktorok, új akkumulátor-szerkezetek stb. – a technológiák végtelen sokaságában, amelyek:
- még a prototípus szakaszába sem értek
- nem mérhetők
- csak specifikus felhasználásra korlátozódnak
- új infrastruktúra építését igénylik
- óriási mennyiségű erőforrásokra van szükség a megépítéshez, beleértve a szénhidrogéneket is
- nem megújulók, mivel 10-15 évente cserélni kell őket
- nem költséghatékonyak, ha figyelembe vesszük a külső gazdasági hatásokat
- eleve nem praktikusak a bonyolultságuk, a ritka ásványi anyagoktól való függőségük stb. miatt.
Mindez az „optimizmus” valójában nagymértékben inkább egy elvarázsolt és illúziókkal átszőtt gondolkodásra vall, mivel a gyakorlati, azaz a valódi világunkat figyelmen kívül hagyják vagy egyszerűen nem veszik komolyan azzal a legyintéssel, hogy: „Ó, majd csak megoldjuk valahogy.”
Más szóval, minél több pénzforrást fordítunk rá és minél több szakértő foglalkozik egy problémával („eljutottunk a Holdra, tehát minden lehetséges!”), akkor az minden addiginál fantasztikusabb megoldást fog eredményezni. Ez közelről sem optimizmus, ez csupán az a “mágikus” gondolkodás, amit az optimizmus varázslatos, csillogó csomagolópapírjával igyekeznek bevonni. Az az ember, aki valóban bizakodó, az egyúttal kellően óvatos, tisztán látja a szempontokat, tudatában van annak, hogy a megoldások egyfajta függőségi láncolatot alkotva kapcsolódnak egymáshoz, és a költséghatékonyság csak abban az esetben válik mérhetővé, ha egész sor körülmény és a fejlődés egyes lépései szinte tökéletes összhangban állnak egymással.
Ezenkívül van egy másik módja is annak, hogyan keverhetjük össze az optimizmust ezzel a “mágikus” gondolkodással: ha valaki hosszú ideig élvezi a sikert és mindezt túlzott mértékben. Andy Grove, az Intel korábbi vezérigazgatója épp erről ír Only the Paranoid Survive (magyarul is megjelent: Csak a paranoidok maradnak fenn címmel) című könyvében: ha egy szervezet úgy véli, hogy sikerrel járt, és már minden szükséges eszközzel rendelkezik ahhoz, hogy továbbra is sikereket érjen el anélkül, hogy bármilyen rendszerszintű változást eszközölne, akkor az a szervezet a hanyatlás, majd végső soron az összeomlás útjára fog lépni.
Amikor a siker magától értetődővé válik, akkor a nehezebb részei – az áldozatok, a kudarcok kezelése, a rosszul, vagy akár jól sikerült próbálkozások – elhalványulnak, és mindössze egy derűs bizalom marad meg az emberben azzal kapcsolatban, hogy valaki valahol majd csak megtalálja a megoldást, ami egy csapásra megoldja az összes fennálló problémát, hiszen: „a legjobb és csakis a legjobb emberek munkálkodnak rajta!”
Mindeközben a valóságban az Egyesült Államokban 20 évbe telik egy új híd, egy új metróvonal, vagy egy új hulladéklerakó jóváhagyása és megépítése.
Azt várják tőlünk, hogy 20 év alatt átálljunk egy megújuló erőforrásokon alapuló, nettó nulla szén-dioxid-kibocsátású életvitelre, miközben még egy új tervezésű nukleáris reaktor prototípusát sem tudjuk megépíteni 20 év alatt, annak ellenére, hogy több száz új reaktorra lenne szükség ahhoz, hogy a szénhidrogén-fogyasztás jelentős részét képesek legyünk kiváltani.
De ha bárki rámutat erre a szemmel látható és nyilvánvaló ellentmondásra – ami a valóság nehézségei és egyetlen prototípus 20 éven belüli megépítése, valamint a 20 év alatt a szénhidrogénekről való átállás igénye között fennáll -, akkor az illetőt pesszimizmussal vádolják, és olyan embernek festik le, mint aki valamiféle keserédes örömöt lel abban, hogy leszólja azokat, akik az optimista szemlélet jegyében tesznek erőfeszítéseket a szenvedésmentes, áldozatokkal, lemondással nem járó technológiai megoldások érdekében.
A “mágikus” gondolkodás lényege az a hitbéli meggyőződés, hogy az ötletek, illetve laboratóriumi kísérletek és egy költséghatékony, mindenki számára hasznos megoldás között, az összefüggések láncolatában minden egyes láncszem sorba rendeződik – hiszen nem volt ez másképp a múltban sem -, így nincs okunk kételkedni abban, hogy a jövőben is minden egyes apró részlet a helyére kerül majd.
Ez kétségtelenül elvarázsolt és illúziókkal teli gondolkodás, mert egyáltalán nem veszi figyelembe a valóságban nagyon is létező, minden egyes láncszembe belekódolt korlátokat, határvonalakat. Ha bármilyen ilyen jellegű korlátozás szóba kerül, a “mágikus” gondolkodású, „optimista” szemléletű ember bosszús lesz, és azzal vádolja beszélgető partnerét, hogy pusztán akadékoskodik és nem nyitott az új lehetőségekre.
Azt az elképzelést, hogy létezhetnek valódi korlátok a megoldások területén – amelyeket a „legjobb, legintelligensebb emberek” sem tudnak legyőzni – és hogy létezhetnek rendszerszintű korlátozások, teljes mértékben elutasítják, mert szerintük „minden lehetséges, ha elég pénzt és emberi erőforrást fektetünk bele”. Úgy vélik tehát, hogy mindig lesz egy konkrét megoldás vagy egy helyettesítő módszer, amely megfizethető és semmilyen áldozatot nem kell hoznunk a megvalósítása érdekében.
Azt a tényt, hogy a korábban felsorolt példák mindegyike a könnyen – idővel azonban egyre nehezebben és költségesebben – kitermelhető szénhidrogén-források felhasználásával valósítható csak meg, mintegy mellékes lábjegyzetként, nagyvonalúan figyelmen kívül hagyják.
Azokat az embereket, akik pontosan látják a valóságot és benne a folyamatokat, az zavarja leginkább, hogy ha rámutatnak például egy természeti erőforrás elérhetőségének korlátaira: mondjuk azok a csodás, még fel nem tárt érclelőhelyek, amelyek állítólag olcsó, gyors és egyszerű új technológiai megoldásokat tennének lehetővé, messze vannak a kiépített autópályáktól, messze a nagy folyóktól vagy tengeri kikötőktől, messze a feldolgozó üzemektől, és messze azoktól a dízel üzemanyag-forrásoktól, amelyek a helyszíni kitermeléshez szükségesek – akkor azonnal megkapják az akadékoskodó, borúlátó bélyeget, aki egyszerűen csak nem képes elviselni az optimista hozzáállást és a könnyen elérhető siker lehetőségét. Ugyanakkor a “mágikus” gondolkodású „optimistákat” az frusztrálja, hogy igenis vannak, akik nem osztoznak a techno-optimista nézeteikben, miszerint a „legokosabb emberek” és egy jó nagy zsák pénz majd megoldanak bármilyen problémát.
Az egyik dolog, amit észrevettem, hogy az igazán „intelligens emberek” (valódi szakértők, akik jelentős tapasztalattal bírnak) egyáltalán nem tartoznak azok közé, akik egy új technológiát lemondással nem járó, megfizethető megoldásként reklámoznak, hacsak nem valamilyen különleges érdekcsoport fizetett szócsövei. Például sokan hisznek a minden energia igényünket megoldó atomerőművekben, anélkül hogy megemlítenék a nukleáris hulladék kezelésének problémáját, amely vitathatatlanul egy elég fontos fizikai szempont, ám az „optimista” szemléletű emberek hajlamosak ezt is figyelmen kívül hagyni.
A valódi nehézség abban rejlik, hogy a létezésünket támogató rendszerben a hosszú, függőségi láncolat minden egyes láncszemét megbízható módon és fenntartható/megfizethető áron működtessük. A siker nem abból fakad, hogy könnyelműen elutasítjuk az elsősorban fizikai szinten fennálló korlátokat, hanem abból, hogy elfogadjuk, a lehetséges megoldások többsége eleve kudarcra van ítélve.
Mit jelent ez rendszerszinten? Visszautalnék írásom kezdő soraira, miszerint: “Ha a jelenlegi, egész világunkat átszövő és behálózó rendszer egyik lehetséges következménye az összeomlás, annak felismerése, hogy magát a rendszert érdemes alapjaiban megváltoztatni, nem egyfajta “világvége-váró” hozzáállás, épp ellenkezőleg, egy lehetőség a változásra.”
A bejegyzés Charles Hugh Smith, az of two minds.com oldalon 2021-ben közölt írása alapján készült.
