A rezilienciáról szóló legtöbb beszélgetés napjainkban azt sugallja, hogy a mérnökök és szakemberek képesek lehetnek minden veszélyeztetett épületet és közterületet megmenteni – sőt, ez akár el is várható tőlük. A szomorú valóság azonban az, hogy nem tudunk és talán nem is lenne szabad mindent megmentenünk. Az éghajlatváltozás és a vele járó tengerszint-emelkedés radikálisan át fogja rajzolni a városok határait és ennek hatására nehéz döntéseket leszünk kénytelenek meghozni. Még ha rendelkeznénk is a jelenlegi bizonytalan állapotok megőrzéséhez szükséges hatalmas pénzösszegekkel, valószínűleg ez sem lenne elég ahhoz, hogy elkerüljük az elkerülhetetlent.
Nos, akkor mik legyenek a prioritások? Hogyan döntjük el, hogy mit mentsünk meg? Felelősen hogyan tudunk tervezni egy ilyen bizonytalan jövőre? Véleményem szerint az ilyen és ehhez hasonló kérdések megválaszolása azzal kezdődik, hogy őszintén megfontolunk három alapvető szempontot:
Tényleges hasznos élettartam figyelembe vétele épületek, építmények és közterületek esetében
Amikor azon gondolkodunk, hogyan osszuk el a rezilienciára és kockázatértékelésre szánt pénzeszközöket, a létesítmény „hasznos élettartamának” kell lennie a legmeghatározóbb tényezőnek. Minden építményt és közterületet úgy terveznek, hogy van egy „hasznos élettartama”: ez a tervezéstől és a kivitelezéstől függő várható élettartam. Ezt általában a megrendelők határozzák meg, de a tervezők számára is fontos szempont kell, hogy legyen. A kórházakat például legalább 100 éves élettartamra tervezik, azzal a plusz szemponttal, hogy a gépészeti rendszereket a technológiai fejlődéssel összhangban korszerűsíteni kell.
Sajnálatos módon a lakóépületek élettartama jellemzően jóval alacsonyabb ennél. Az egyik legnagyobb kihívás ebben az ágazatban az, hogy ezeket az épületeket főként beton felhasználásával építjük, csakúgy, mint az egyéb, infrastruktúrát alkotó építményeket és hálózatokat. Az időjárásnak kitett betonszerkezetek, például a hidak, alagutak élettartama hozzávetőlegesen 50-60 év. Ez azt jelenti, hogy például New York 20. század eleji infrastruktúrája mára elérte használhatóságának végét. A vasból készült szerkezetek szintén korlátozott élettartamúak, ha azokat nem ellenőrzik rendszeresen a rozsdásodás és állagromlás tekintetében és nem tartják azokat rendszeresen karban. Ebből következően, a jövőben az árvíz-veszélyes területeken vagy azok közelében lévő kórházakat érdemes lehet megmenteni, azonban a veszélyeztetett lakóépületeket és egyéb infrastruktúrákat nem feltétlenül.
Mérlegeljük az épület, építmény, közterület társadalmi jelentőségét
Minden épületet és területet érdemes abból a szempontból is megvizsgálni, hogy mennyire képesek ellenállni egy pusztító esemény hatásainak. Az emberek számára fontos érték, ha egy hely biztonságos és ellenálló, ezért ennek megfelelően kell támogatni ezek megőrzését. Az alapvető fontosságú létesítmények közé tartoznak a kórházak, az élelmiszerraktárak és az élelmiszerek elosztását szolgáló rendszerek, valamint az olyan infrastruktúrák, mint a hidak, az utak és a távközlési berendezések, amelyek lehetővé teszik, hogy egy evakuálás vagy egy vészhelyzet esetén cselekedhessünk. Azokat a létesítményeket, amelyek kiemelt fontosságúak, úgy kell értékelni, hogy képesek-e befogadni és működtetni azokat a rendszereket, amelyek katasztrófa esetén azonnal üzemképessé teszik őket. Például a Sandy hurrikánt követően a New York-i Upper East Side-on található „kórház sor” mentén számos fontos létesítményt elöntött az árvíz és hetekig tartó fennakadást eredményezett a létfontosságú orvosi ellátásban az, hogy több ezek közül nem rendelkezett megfelelő tartalék rendszerekkel.
A közterületek kapcsán felmerülhet a kérdés, hogy például a parkok „kritikus infrastruktúrának” minősülnek-e. Nyilvánvaló, hogy nem létfontosságúak abból a szempontból, hogy túléljünk egy katasztrófát, de vajon a mindennapi élet szempontjából alapvetőek-e? Lehet érvelni amellett, hogy igen, a hétköznapi élet szempontjából ezek alapvető fontosságúak. Tehát milyen szintű kockázatot vagyunk hajlandóak elfogadni a zöldfelületek esetében? És ha ezek a zöldfelületek a viharok és a tengerszint emelkedése által veszélyeztetett zónában vannak, akkor végignézzük, ahogy lassan eltűnnek az emelkedő tengerszint és az egyre gyakoribbá váló heves viharok következtében? Kellene-e gondoskodni arról, hogy valahol máshol létesítsünk egy parkot helyette? A tengerparti települések lakóit el kellene költöztetni, hogy kialakíthassunk ilyen új parkokat a magasabban fekvő területeken (ez lássuk be, elég valószínűtlen)? Vagy egyszerűen beletörődünk abba, hogy a természet erői „elveszik” a parkosított területeket? Másrészről, mikor mondhatjuk azt, hogy egy árvíz által veszélyeztetett park többé már nem használható? Ha ott havonta, vagy hetente árvíz van, vagy ha naponta elárasztja az dagály? Ezek a szempontok mind felmerülnek, amikor próbáljuk mérlegelni az ilyen helyek ellenálló képességének növelése érdekében tervezett befektetések értékét.
Kategorizálni az épületeket és a tereket, majd éghajlatváltozási és kockázatkezelési megfontolások alapján akcióterveket kidolgozni
A New York-i Polgármesteri Hivatal Éghajlati Politika- és Programok Hivatala, amelynek én is a munkatársa vagyok, azt javasolja, hogy a jövőben az épületeket és az infrastruktúrákat hivatalosan kategorizálni szükséges „kritikusság” szerint, és hogy ezekhez a besorolásokhoz megfelelő szintű felelősség kell társuljon az ügyfelek részéről. Ez feltehetőleg vonatkozna a közintézményekre, de nem minden esetben. A NYC Economic Development Corporation nemrégiben ajánlattételi felhívást tett közzé a Bronx-ban található Hunts Point Produce Market rekonstrukciójára – amely 22 millió embernek szállít friss árut a keleti part mentén -, hogy olyan létesítményt biztosítson a lakosság számára, amely kellően ellenálló. A cél az, hogy a tartalék rendszerek és a megfelelő helyszíntervezés révén ellenálló vagy legalább gyorsan helyreállítható legyen egy katasztrofális esemény bekövetkezte esetén. Ennek hiányában az élelmiszerellátás napokig akadozna és a megromlott élelmiszerek miatt több millió dollár kár keletkezne.
Egy másfajta paradigmára van szükségünk. A lényeg az, hogy mi, mint tervezők és mint társadalom, nem engedhetjük meg magunknak, különösen a sérülékeny partvidékkel rendelkező városokban, hogy egész épített környezetünket megmentsük a jelenlegi formájában. Nem valószínű, hogy New York a „klíma menekültek” városává válna – legalábbis a közeljövőben nem. Hogyan alkalmazkodjon tehát egy közel 9 milliós tengerparti város az éghajlatváltozáshoz?
A folyamat több elemből felépülő megközelítést tesz szükségessé, amelynek során gyakorlatilag minden városi hivatalnak szélesítenie kell a látókörét. Ha például komolyan vesszük a partoktól való visszahúzódást és az áttelepítést, akkor el kell kezdenünk foglalkozni a magasabb fekvésű területek feltérképezésével. Más stratégiára van szükségünk a csatorna rendszerekkel kapcsolatban, amelyek meghatározzák az utcák lejtését; azok az utcák, ahol a csapadékvizet a folyókba bevezető csatorna rendszerek vannak, gyakran alacsonyan fekvőek, és gyűjtő csatornaként szolgálnak belvizek esetén. Átfogó képet kell kapnunk a parkjainkról, hogy meghatározzuk, hol fognak eltűnni a rekreációs erőforrásaink az elkövetkező 50 évben, és hogy ezek pótolhatók-e vagy ellenállóbbá kell-e tenni őket sürgősen.
Végső soron a városnak integrált szakpolitikákra van szüksége, amelyek minden területet átfognak, biztosítva, hogy minden, a reziliencia növelése érdekében elköltött pénz hosszú távon többszörös előnyöket eredményezzen.
A bejegyzés Signe Nielsen, a Common Edge oldalon 2019-ben közölt írása alapján készült.
