Az elmúlt évben heves vita alakult ki a tudományos szakemberek között – és szélesebb körben is – arról, hogy valóban felgyorsulóban van-e a globális felmelegedés folyamata?
Ez viszont kérdéseket vetett fel azzal kapcsolatban, hogy a ma ismert életterünk, és globális éghajlatunk rendszerszintű megváltozása és felmelegedése „gyorsabb-e annál, mint amire a tudósok korábban számítottak„?
A Carbon Brief munkatársai részletesen és folyamatosan vizsgálják ezt a kérdéskört, és arra a megállapításra jutottak, hogy egyre több bizonyíték utal rá, miszerint a globális felmelegedés üteme az elmúlt 15 évben valóban magasabb sebességi fokozatba kapcsolt.
Ez a gyorsulási folyamat nagyjából összhangban van a legújabb fejlesztésű éghajlati modellek előrejelzéseivel és az éghajlatváltozással foglalkozó Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) legutóbbi, hatodik értékelő jelentésével (AR6). Mindegyik előrejelzés szerint a bolygónk globális felmelegedése mind a jelenlegi, mind a következő évtizedekben lényegesen gyorsabb lesz az 1970 óta tapasztalt változásokhoz képest.
A Carbon Brief elemzéséből az is kiderül, hogy a legújabb (CMIP6 néven ismert) éghajlati modellekben előrejelzett globális felmelegedés ütemének felgyorsulása hasonló ahhoz az egyre nagyobb sebességű folyamathoz, amelyet Dr. James Hansen neves éghajlatkutató és munkatársai az Oxford Open Climate Change című folyóiratban 2023-ban megjelent, azóta is sokat vitatott tanulmányukban már bemutattak.
Az IPCC AR6-os kiadványa egy sor ún. „a felmelegedéssel kapcsolatos becsült előrejelzést” is készített, amelyek többféle bizonyítékot is tartalmaznak. Bár ezek a jövőbeni felmelegedési szintek valamivel a CMIP6 modellek átlaga alatt maradnak, ám mégis azt mutatja, hogy a globális felmelegedés 2050-ig várhatóan 26%-kal gyorsabb lesz ahhoz képest, mint amit 1970 óta ezidáig saját bőrünkön megtapasztaltunk.
Még a közelmúltbeli felmelegedés látszólagos felgyorsulása ellenére is súlyos kérdések maradnak megválaszolatlanul a 2023-ban mért (2022-höz viszonyított) rekord hőmérséklettel kapcsolatban, bár az éves hőmérsékleti adatok még mindig teljes mértékben az éghajlati modellek előrejelzéseinek mérési tartományán belül mozognak.
Fokozódó vitás helyzetek
1970 és 2008 között a világ globális átlaghőmérséklete megközelítőleg lineárisan, évtizedenként 0,18 Celsius-fokkal növekedett.
Az elmúlt években azonban a globális felszíni hőmérséklet emelkedése meghaladta ezt a hosszú távú tendenciát, és az elmúlt kilenc évből nyolcban a felmelegedés sebességének mértéke jócskán meghaladta azokat az értékeket, amikre az elmúlt időszak felmelegedési üteme alapján számíthattunk.
2022 decemberében Dr. James Hansen, a NASA korábbi tudósa és munkatársai egy előzetes publikációt tettek közzé (amelyet később, 2023-ban szakmai szempontok szerint is ellenőrzött tanulmányként osztottak meg), amelyben a globális felmelegedés ütemének a következő évtizedekben várható felgyorsuló folyamatát ismertették. Hansen és munkatársai azzal érveltek, hogy a globális felmelegedés üteme a következő 30 évben évtizedenként 0,27 °C és 0,36 °C közötti mértékben emelkedhet – ami az 1970 óta megfigyelt és vizsgált felmelegedés “tempójához” képest 50-100%-os növekedést jelent.
Ezek a globális felmelegedés lehetséges felgyorsulásáról szóló előrejelzések – a 2023-as rendkívüli és szokatlan hőmérsékleti rekordokkal együtt – a tudományos közösségen belül és a szélesebb nyilvánosság körében egyaránt vitát gerjesztettek az elmúlt években.
Ennek a gyorsulási folyamatnak a lehetőségét szemlélteti az alábbi ábra, amely öt különböző csoport – a NASA GISTEMP (GISS Surface Temperature Analysis – GISS felszíni hőmérséklet-elemzés), a NOAA GlobalTemp (National Oceanic and Atmospheric Administration Global Surface Temperature Analysis – Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatal Globális felszíni hőmérséklet-elemzés), az Egyesült Királyság-beli Met Office/University of East Anglia HadCRUT5 (a Met Office Hadley Centre és a Kelet-Angliai Egyetem éghajlati kutatócsoportjának közös adatbázisa), a Berkeley Earth és a Copernicus ERA5 (az ERA5 az ECMWF ötödik generációs elemzése a globális éghajlatváltozás és időjárás elmúlt 8 évtizedének adatai alapján) – által vizsgált globális felszíni hőmérsékleti adatok alakulását mutatja, a Meteorológiai Világszervezet által alkalmazott szemlélet alapján.
A körök az egyes éveket jelölik, a szaggatott vonalak pedig az 1970-2008 közötti (kék) és a 2009-23 közötti (piros) tendenciát mutatják. (Az elmúlt 15 év azért van itt kiemelve, mert ez az az időszak, amelyet korábban a tudományos szakirodalomban alapul vettek, vagyis a mögöttes tendencia lehetséges változásainak felmérésére használtak).
Az ábra azt mutatja, hogy az 1970 óta megfigyelt évtizedenkénti 0,18 Celsius-fokos globális felmelegedés az elmúlt 15 év alatt majdnem megduplázódott, és így évtizedenként nagyjából 0,3 Celsius-fokra emelkedett.
A kutatók számos lehetséges tényezőre felhívták a figyelmet, amelyeket az utóbbi években a felgyorsult globális felmelegedési folyamatban megtapasztalhattunk.
Az egyik a globális légszennyezés mértékének, az elmúlt évtizedekben bekövetkező jelentős csökkenése, valamint a tengeri üzemanyagokban lévő kén 2020-ig történő fokozatos kivonása, ami csökkentette a légkörben lévő, annak hűtését elősegítő aeroszolok szintjét.
További lehetséges tényezők közé tartozik a 11 éves ciklikus naptevékenység közelgő csúcspontja (2025 nyarára várták a maximumát, de valószínűleg már 2024-ben bekövetkezhet – a ford.), a Hunga Tonga vulkán 2022-es kitörése és a légkörben lévő üvegházhatású gázok koncentrációjának folyamatos növekedése.
Az a vitathatatlan tény, hogy az elmúlt 15 éves időszak a jelenlegi El Niño-esemény miatt egy rekordmagas csúcsponttal zárult, minden valószínűség szerint jelentős mértékben hozzájárul a globális felmelegedési ütem gyorsulásához – bár az El Niño, a 2023-as évi globális hőmérsékleti adatokat befolyásoló hatásának mértéke továbbra is élénk tudományos vita tárgyát képezi.
Mindemellett a globális hőmérsékleti adatokból ki lehet vonni néhány természetes befolyásoló tényező – például az El Niño és La Niña események, a vulkánkitörések és a naptevékenység ingadozásai – becsült hatását.
Az alábbi ábra a fenti hőmérsékleti rekordok egy olyan változatát mutatja be, ahol ezeknek a természetes tényezőknek a tendenciát befolyásoló hatásait kivonták az elemzési és számítási folyamatokból. A közelmúltbeli globális felmelegedés sebessége (piros szaggatott vonal) még szembetűnőbb és drasztikusabb ezen az ábrán a korábbi trendhez (kék) képest.
A rendkívül meleg évek sorozatának megtapasztalása mellett azonban továbbra is kihívást jelent a szakemberek számára, hogy a globális felmelegedés “általános” mértékére vonatkozóan határozott következtetéseket vonjanak le egy 15 éves, az éghajlatváltozás szempontjából igen rövidnek számító időszak alapján.
Bár a közelmúltbeli tendenciák valóban jelentős gyorsulást mutatnak, a hosszú távú tendencia – bár csak épphogy – még mindig az éghajlati modellek előrejelzéseinek a teljes adatsort vizsgáló ún. bizonytalansági tartományán belül mozog.
Emiatt fennállhat a veszélye annak, hogy a rövidebb távú éghajlati változékonyságot összekeverjük a hosszabb távú változásokkal – és ez egy olyan megtévesztő csapdába terelhet bennünket, amellyel az éghajlatváltozással foglalkozó tudományos közösség már korábban is találkozott.
A felmelegedés „szünetelésével” való egybeesések
A felmelegedés lehetséges felgyorsulása körüli vita egybecsenghet egy másik tudományos ellentmondással, miszerint a 21. század elején tapasztalt felmelegedési folyamatban mintha egyfajta „szünet” következett volna be.
Az 1998 és 2012 közötti 15 éves időszakban a globális felszíni felmelegedés üteme szinte „szünetelt” – vagy legalábbis drasztikusan lelassult az éghajlati modellek előrejelzéseihez képest.
Az erről zajló párbeszéd olyan mértékben megosztotta és felemésztette a tudományos közösség figyelmét és erőforrásait – és egyúttal a média egyes területeiét -, hogy kutatói körökben azzal viccelődtek, hogy a Nature Climate Change című folyóiratot át kellene nevezni „Nature Hiatus”-ra a látszólagos lassulást megmagyarázni próbáló tanulmányok egyre növekvő száma miatt.
Visszatekintve, ezt az eléggé megtévesztő “szünetelő” periódust és a hozzá kapcsolódó, az éghajlati modellek és a tényleges megfigyelések közötti eltéréseket számos különböző tényező idézhette elő. Ezek közül a legfontosabbak a természetes változékonyság (az óceánok nagyobb hőelnyelő képességének formájában), a felszíni hőmérsékleti adatok eltérései – amelyek abból adódnak, hogy az óceánjáró hajók gépházában elhelyezett mérőpontok adatai és az óceán meghatározott pontjain telepített mérőbójákon rögzített mérési adatok elemzéseiben és összevetésében egyfajta korrekciós metódust alkalmaznak – valamint az éghajlati modellek és a tényleges megfigyelések összehasonlításából adódó hiányosságok és pontatlanságok, amelyek kizárják például az Északi-sarkvidék területét, ahol a megfigyelések adott időszakban ritkábbak voltak.
A 2015-16-os „szuper” El Niño kialakulásával a felmelegedés folyamatában bekövetkezett „szünet” időszaka szinte azonnal megszűnt, és minden mellette szóló és azt támogató érv elhalványult – bár az utóbbi években rövid időre visszatért ez a gondolatmenet az ún. éghajlatváltozást tagadók köreiben. Ennek köszönhetően azonban sok kutató mára már tisztán felismerte a rövid távú éghajlati változékonyság túlzott mértékű figyelembevételének veszélyét, és ez az egyik oka annak, hogy egyes körökben manapság már kellő higgadtsággal szemlélik a gyorsulás folyamatáról szóló jelenlegi állításokat.
Mindazonáltal nem kevés okunk van számolni azzal, hogy amit az emberiség jelenleg tapasztal, az nem csupán a természetes változékonyság hatása az emberi tevékenység által erősen befolyásolt globális felmelegedés következményein felül. A felmelegedés elmúlt évtizedekben bekövetkezett felgyorsulása az óceánok által elnyelt hőmennyiség drasztikus növekedésében és a Föld energia egyensúlyában rendszerszinten bekövetkező változásoknak műholdakkal rögzített méréseiben is megmutatkozik.
És ami talán a legfontosabb, a felmelegedés ütemének a felgyorsulása az elmúlt években – és várhatóan további gyorsulása az elkövetkező évtizedekben – pontosan azt szemlélteti, amit az éghajlati modellek a jelenlegi globális intézkedéseknek megfelelő forgatókönyv (az úgynevezett SSP2-4.5) szerint ábrázolnak. E forgatókönyv szerint az üvegházhatású gázok kibocsátása az évszázad közepéig a jelenlegi szint körül marad, a bolygó légkörének hűtését elősegítő aeroszolok, például a kén-dioxid kibocsátásának csökkenése mellett.
Ez várható volt
A legjelentősebb dolog a felmelegedés jelenlegi látszólagos gyorsulásában az, hogy erre abszolút számíthattunk.
Az éghajlati modellek már régóta gyorsabb felmelegedési ütemet ábrázolnak a jelenlegi és a következő évtizedekre annál, mint amire az eddig rendelkezésre álló adatok alapján számítani lehetett, bár a modellek előrejelzései között azért akad némi eltérés.
Az alábbi táblázat a globális felmelegedés 2023-ig vizsgált tendenciáit és a különböző modellek 2050-ig szóló előrejelzéseit tartalmazza.
A globális felszíni hőmérséklet 1970 és 2023 között évtizedenként 0,19 Celsius-fokkal, ám az elmúlt 15 évben ennél jóval gyorsabb ütemben, átlag 0,3 Celsius-fokkal emelkedett – bár a rövidnek számító vizsgálati időszak miatt viszonylag széles sávban, 0,17 Celsius-fok és 0,43 Celsius-fok között mozgott.
A becslések szerint az egyre nagyobb befolyással bíró emberi tevékenység az elmúlt évtizedben (2013 és 2022 között) 0,23 Celsius-fokkal “járult hozzá” a globális felmelegedéshez. Ezt az adatot Piers Forster professzor és munkatársai az Earth System Science Data című folyóiratban tették közzé, és egy olyan éghajlati modell számításaira hivatkoznak, amely az elmúlt években a Föld éghajlatát rendszerszinten befolyásoló tényezők, köztük az üvegházhatású gázok és aeroszolok hatásainak legfrissebb méréseit veszi alapul.
Az IPCC AR6-os jelentése olyan „a felmelegedéssel kapcsolatos becsült előrejelzéseket” mutatott be, amelyek a CMIP6 modellek – melyek súlyát a közelmúltbéli hőmérsékleti adatok pontos meghatározására való képességük alapján vették figyelembe – és az éghajlati érzékenységi becslések legújabb összefoglaló eredményein alapulnak. Ezek a “felmelegedéssel kapcsolatos becsült előrejelzések” 2015 és 2050 között évtizedenkénti 0,24 Celsius-fokos felmelegedést ábrázolnak, a jelenlegi globális intézkedéseknek megfelelő SSP2-4.5 névvel ellátott forgatókönyv szerinti 0,17 és 0,34 Celsius-fok közötti változó tartományban. Eszerint, az 1970 óta tapasztaltakhoz képest körülbelül 26%-kal gyorsabb lesz a felmelegedés folyamata.
A CMIP6 teljes modellegyüttesében a felmelegedés mértéke jelentősen nagyobb, mint az IPCC által becsült hasonló előrejelzésekben. A CMIP6 modellek szerint átlagosan évtizedenként 0,29 Celsius-fokkal nő majd a felszíni átlaghőmérséklet, egy 0,2 és 0,4 Celsius-fok közötti változó tartományban, amely szerint az 1970 óta tapasztaltakhoz képest körülbelül 53%-kal lesz gyorsabb a felmelegedés folyamata.
A Dr. James Hansen és munkatársai által nemrégiben készített előrejelzés a CMIP6 modelljeivel majdnem teljesen megegyező mértékben számol a jövőbeli felmelegedés folyamatának ütemével, évtizedenként körülbelül 0,32 Celsius-fokos becsült hőmérséklet emelkedéssel, 0,27 Celsius-fok és 0,36 Celsius-fok közötti változó tartományban.
Ezeket a becsléseket az alábbi ábrák foglalják össze, amelyek a közelmúltbeli globális felmelegedés ütemét (balra fent), az AR6 által, az SSP2-4.5 szerint becsült tartományt (jobbra fent), a szintén az SSP2-4.5 szerinti CMIP6 modelleket (balra lent), valamint Hansen és munkatársainak a jövőbeli felmelegedés ütemének előrejelzését (jobbra lent) mutatják. A kék pontok és a piros szaggatott vonalak a ténylegesen rögzített adatokat és a hosszú távú trendet, míg a fekete vonalak és a sárga árnyékolás a modell-előrejelzések átlagát és azok tartományát ábrázolják.
Mindhárom esetben egyértelműen látható, hogy a felmelegedés 1970 óta tapasztalt ütemének felgyorsulására lehet számítani mind a jelenben, mind pedig az elkövetkező évtizedekben.
Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy a világ a vártnál hamarabb átlépi az 1,5 Celsius-fokos határértéket. A jelenlegi becslések arra vonatkozóan, hogy mikor lépjük át globálisan ezeket a határértékeket, olyan éghajlati modelleken alapulnak, amelyek a felmelegedés közeljövőben várható felgyorsulását is figyelembe veszik.
A felmelegedés utóbbi években tapasztalt nyilvánvaló felgyorsulása összhangban van az éghajlati modellek előrejelzéseivel, ami leginkább arra mutat rá, hogy amit az emberiség a saját bőrén tapasztal, az sokkal inkább az éghajlatváltozást befolyásoló emberi tevékenység következménye, nem pedig a természetes változékonyság eredménye.
Ám ez még nem jelenti azt, hogy az emberiség a jövőben ne tapasztalhatna meg “hűvösebb” éveket; például a következő La Niña év – valószínűleg már 2025-ben – globális átlaghőmérséklete előreláthatóan jócskán el fog maradni a korábbi rekordmeleg években rögzített csúcshőmérsékleti adatoktól.
De mindaddig, amíg a CO2 és más üvegházhatású gázok globális kibocsátása nem csökken drasztikus mértékben, és az emberiség továbbra is küzd az aeroszol szennyezés ellen, abban az esetben a ma ismert világunk valószínűleg jóval gyorsabb ütemben fog melegedni ahhoz képest, mint ahogyan azt a közelmúltban megtapasztaltuk.
A bejegyzés Zeke Hausfather, a Carbon Brief oldalon 2024-ben közölt írása alapján készült.
