Clickbait cím? Fölösleges riogatás? Jem Bendell brit fenntarthatóság-kutatóból lett ökofarmer, a mélyalkalmazkodás-mozgalom atyja szerint nem.
Arról, hogy kicsoda Bendell és mi az a mélyalkalmazkodás, 2019-ben már egy hosszú cikkben beszámoltunk. Bendell 2018-ban írta meg a Deep Adaptation, vagyis Mélyalkalmazkodás című tanulmányát, amiben egy sor klímakutatás vizsgálata után arra jut, hogy a klímaváltozás okozta katasztrofális következményeket és az ezt követő társadalmi összeomlást nem tudjuk elkerülni, és a legjobb, amit tehetünk, hogy elfogadjuk ezt a sötét, fenyegető jövőt, és felkészülünk rá, amíg még legalább a felkészülésre van időnk. Bendell két könyvet is írt azóta a témában, a Deep Adaptation címűt 2021-ben, a Breaking Togethert pedig 2023-ban adta ki. Ezek már magyar nyelven is elérhetők.
Kereslet is van rá: a mélyalkalmazkodásból már az eredeti tanulmány publikálása után mozgalom alakult, a legnagyobb csoport meglepő módon éppen Magyarországon van. Áprilisban a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen konferenciát szerveztek a témában World Adaptation Forum néven, ahova maga Bendell is ellátogatott. Itt vele, és a magyar mélyadaptációs csoport vezetőjével, Stumpf-Biró Balázzsal is beszélgettünk.
A mozgalom kezdete
A 2018-as tanulmányt radikális állításai és erős nyelvezete miatt hamar felkapták. Tény, hogy nem sok kutató tollából lehet ilyen mondatokat olvasni:
„Amikor éhezésről, pusztításról, migrációról, járványokról és háborúról beszélek, a te életedre értem ezeket. Amikor elmegy az áram, hamarosan víz sem jön majd a csapból. Amikor a szomszédaidon fog múlni, hogy jutsz-e élelemhez és egy kis meleghez. Alultáplált leszel. Nem fogod tudni, hogy menj vagy maradj. Attól fogsz félni, hogy erőszakos halált halsz, még mielőtt éhen halnál.”
A tudományos világ nem is fogadta túl nagy lelkesedéssel az írást. Bendell eredetileg a Sustainability Accounting, Management and Policy Journal nevű, lektorált folyóiratban akarta megjelentetni a szöveget, de nem fogadták be, ezért végül ő maga adta ki. Megjelenése után sok vitát váltott ki, volt, aki tévesnek ítélte Bendell tudományos megállapításait, és etikai kérdéseket is felvetettek azzal kapcsolatban, hogy a társadalmi összeomlás elkerülhetetlennek nyilvánítása mennyiben veti vissza a klímaaktivizmust.
„Miután megjelent a tanulmány, rengetegen jöttek hozzám azzal, hogy »nem mondhatod azt, hogy elkerülhetetlen az összeomlás, Jem. Adnod kell nekünk valami reményt. Nem tudnád inkább azt mondani, hogy valószínű, vagy lehetséges? Nem pont elég az is, hogy felébressze az embereket?«” – mondja Bendell. „Az volt a válaszom, hogy igen, de ezzel halogatjuk is azt, hogy szembenézzünk a jövőnk valóságával. Ha azt mondod, hogy valószínű az összeomlás, akkor még mindig nem biztos. Akkor még mindig azt hiszed, hogy valahogy el lehet kerülni. Én 2018-ban azt gondoltam, hogy elkerülhetetlen, hogy ez megtörténjen. Most már inkább úgy érzem, hogy ez nem csak jön, hanem már benne is vagyunk.”
De mit hív Bendell összeomlásnak, és mit jelent az, hogy már benne vagyunk?
Azt mondja, hogy míg korábban sokakhoz hasonlóan egy egyszeri, hirtelen eseményként képzelte el, most már folyamatként tekint rá. „Nem tudod megállítani, nem tudod visszafordítani. Akármi jön utána, az alapjaiban lesz más, mint a korábbi rendszer. A vége mindenképp a jelenlegi társadalmi, kulturális, gazdasági és politikai struktúra megsemmisülése.”
Szerinte az elmúlt évek szélsőséges éghajlati változásai őt igazolják, és azok a fenntarthatósággal és környezetvédelemmel foglalkozó szakemberek, akik korábban legfeljebb magánbeszélgetésekben ismerték csak el, hogy tényleg elkéshettünk a klímaváltozás hatásainak a visszafordításával, egyre nyíltabban vállalják fel ezt a véleményt.
„Ott van például Jonathon Porritt, aki a zöld kapitalizmusért kampányoló mozgalom vezetője Nagy-Britanniában. Mostanra már ő is azt mondja, hogy az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) teljesen félrevezetett minket azzal, hogy szépítette a valóságot, és illuzórikus megoldási javaslatokat adott arra, hogy hogyan keveredhetünk ki ebből a helyzetből.
Rosszul tettük, hogy a környezetvédelmi mozgalomban evangéliumként tekintettünk arra, amit az IPCC mondott.”
A magát „Davos dropoutként” hivatkozó Bendell szerint lassan a klímakutatók is beismerik, hogy tévedtek, és túl optimisták voltak az előrejelzéseikkel: bár az El Niño miatt az idén márciusi rekordmeleg mondhatni várható volt, arra senkinek sincs magyarázata, hogy a tavalyi év vége miért volt ennyire forró. Gavin Schmidt, a Nasa Goddard Űrkutatási Intézetének igazgatója szerint „ha a nyár végére még mindig rekordokat döntögető hőmérsékleteket tapasztalunk az Atlanti-óceán északi részén vagy máshol, akkor egy eddig ismeretlen területre léptünk”.
Mit javasol minderre a mélyalkalmazkodás?
Először is azt, hogy fogadjuk el a helyzet visszafordíthatatlanságát, és ne meneküljünk azokba a csalfa reményekbe, hogy majd a tudósok vagy politikai vezetők időben megoldják valahogy ezt az egészet, mert ez nem lehetséges. Bendell szerint egyrészt időnk sincs már erre, másrészt úgy gondolja, hogy a politikai és gazdasági elit nem érdekelt, és soha nem is volt érdekelt abban, hogy a fogyasztás csökkentésére ösztönözze az embereket, vagy közölje velük, hogy a beígért örökké tartó fejlődés mégsem fog örökké tartani, sőt.
Ezt valóban befogadni, feldolgozni eleve nem könnyű feladat. Stumpf-Biró Balázs azt mondja, ez is egy gyászfolyamat, ugyanazokon a fázisokon megy át az ember, mint egy haláleset feldolgozásakor. Már aki átmegy, sokan megakadnak a tagadásnál.
„Alapvetően ez mindannyiunkat utol fog érni, a kérdés az, hogy mikor. A magyar mélyalkalmazkodás-csoportban az egyik csoporttársunk úgy fogalmazta meg, hogy a mélyalkalmazkodás arról szól, hogy »le kell menjek a pincébe, mert onnan tudok feljönni«.
A görcstől megszabadulni, a szorongást elengedni, ez egy nagyon nehéz dolog. De a valódi cél az nem lehet más, mit ez. Mert mi van még? Túlélni? Mit? Hol? Kétezer évig nem veszek levegőt? Értelmezhetetlen. A lényeg, hogy tanuljunk meg élni, ez a feladat.”
Ezután jöhet a külső alkalmazkodás: felkészülés arra, hogy mi van, amikor egy krízishelyzet miatt mondjuk nincs kenyér a boltban, vagy nem folyik tiszta víz a csapból. Előbbihez még csak akut krízis sem kell, elég, hogyha valami miatt kitör a pánik – ilyet láttunk már a koronavírus-lezárások idején is. Stumpf-Biró Balázs szerint néhány heti, akár hónapnyi víz- és élelemkészletet felhalmozni az egyik legegyszerűbb és praktikusabb kezdőlépés.
Javasolja azt is, hogy főleg a nők, vagy bármi okból fizikailag kiszolgáltatottabb helyzetben lévők menjenek el önvédelmet tanulni, legalább alapszinten – ez is olyan tudás, ami krízishelyzet nélkül is hasznos lehet az ember életében, ha pedig valami miatt meginog a társadalmi rend, akkor még fontosabbá válik. Persze ennél van sokkal tovább is, a mélyadaptációs csoportokat részben erre a gyakorlati tapasztalatmegosztásra is használják.
Kertágyások bunkerek helyett
Avatatlan olvasókban ezen a ponton felmerülhet a kérdés, mi a különbség a bendelli mélyadaptáció követői és a világvégevárók, Mad Max-szerű posztapokaliptikus jövőre készülő prepperek között – elkerülhetetlen társadalmi összeomlás, készülődés, idáig még úgy is tűnhet, hasonlít a kettő.
Viszont míg utóbbiak elsősorban az egyéni, fizikai felkészülésre, élelmiszertartalékok és önvédelmi eszközök felhalmozására koncentrálnak, a mélyadaptációs szemlélet sokkal inkább mentális, lelki felkészülésre invitál, egyéni túlélési taktikák helyett pedig közösségi megoldásokat keres.
„Az új könyvemben doomstereknek hívom magunkat. Tehát nem bánatos doomerek, akik lemondóan várják a világvégét, hanem a hanyatlás társadalmilag aktív mesterei. Akik eldöntik, hogy nem akarnak áldozatok lenni vagy apatikussá válni, hanem úgy döntenek, hogy a sorra érkező nehézségek ellenére megpróbálják a legjobb énjüket előhozni” – mondja Bendell.
Szerinte természetes, hogy amikor ellátási problémák fenyegetnek, akkor az ember először saját magára és a családjára gondol. „De minél inkább belemész ebbe, annál erősebb lesz a felismerés, hogy nagyon nehéz egyénileg felkészülni. Lényegében lehetetlen.
Mi értelme van, hogy én pár hónappal tovább tudok enni, miközben a szomszédaim egymással harcolnak?”
Tapasztalata szerint sok prepper egy idő után szemléletet vált, és úgy dönt, inkább a közösséget akarja segíteni a felkészülésben. Az emberi kapcsolatok megerősítése, a közös mentális felkészülés a mélyadaptáció alapja, mert azt mondják, eljöhet az idő, amikor semmink nem marad, csak a másik. És az, hogy mennyire lesz csúnya az összeomlás, azon is múlik, hogy krízishelyzetben mennyien tudnak nyugodtan, szeretetteljesen fordulni egymás felé.
„Ennek azért van nagy jelentősége, mert megnyugtathatjuk majd az embereket” – mondja Stumpf-Biró Balázs. „És minél több lesz a nyugodtabb, vagy kevésbé kiborult pánikoló ember, annál kisebb lesz a káosz, és minél kisebb lesz a káosz, annál hamarabb tudja konszolidálni magát ez a rendszer, amiben élünk, és annál jobban el tudjuk odázni a társadalmi összeomlást. Attól még jön, csak legalább ne siettessük.”
Halálos diagnózis és lelki felszabadulás
Hogy hova vezethet ez az egész minket, arról Bendellnek egészen spirituális elképzelései vannak. Azt mondja, ő maga és sokan mások is lelki átalakuláson estek át és radikálisan megváltoztatták az életüket, miután szembesültek az összeomlás elkerülhetetlenségével.
„Sokan döntenek úgy, hogy lehetetlen érdemben felkészülni, szóval inkább arra koncentrálnak, hogy a jelent maximálisan megéljék. És ez legtöbbször nem arról szól, hogy akkor elmegyek egy hétvégére New Yorkba, inkább a mély, belső vágyakról. Mi van a lelkemben? Min szeretnék változtatni az életemben, a kapcsolataimban?
Nagyon hasonlít ahhoz, mint amikor valaki megtudja, hogy halálos beteg. Általában akkor sem egy nyaralásra vágyunk, hanem az érzelmi közelségre, a természethez való kapcsolódásra, ilyesmikre.”
Ő maga is ennek megfelelően járt el: pár éve Balira költözött, ahol egy regeneratív gazdaságot vezet, és furcsa dalokat ír. Azt mondja, megnyugtatja az is, hogy itt legalább az összeomlás kezdeti időszakát viszonylag háborítatlanul átvészelheti majd. De a fontosabbnak azt tartja, hogy elengedte a korábbi élete konformizmusát, felülvizsgálta a sikerhez való viszonyát, és olyasmit csinál, amivel a helyi közösségnek vissza tud adni.
„Ismerek olyanokat, akik a klímaváltozással kapcsolatos borzasztó hírekre azzal reagáltak, hogy kutatni kezdték, hogyan lehet a nagyvárosokat ellenállóbbá tenni az áradások ellen, vagy azon dolgoznak, hogy a városi közösségek több ételt tudjanak megtermelni maguknak, és lerövidítsék az ellátási láncokat. Ez szuper. De engem ezek nem izgatnak. Nyugodtabbnak érzem magam, és fizikailag is nagyobb biztonságban érzem magam akkor, amikor közelebb vagyok a táplálékom forrásához. Egy kicsit mindig szorongani kezdek, amikor nagyvárosokba kell utaznom, amelyek energia- és táplálék szempontból is a globális ellátási láncoktól függnek.”
Az viszont elég egyértelmű, hogy Bendell megoldási stratégiája nem jelent rendszerszintű megoldást, és nem is elérhető túl sok ember számára. Nem is állítja, hogy az, a tanácsa nagyjából annyi, hogy mindenki fedezze fel magának, miben tudja örömét lelni.
„A legfontosabb kihívás ebben a folyamatban mindannyiunk számára az” – mondja Stumpf-Biró Balázs, ”hogy megtaláljuk egyenként azt a feladatot, amivel békében tudunk élni, mindegy, hogy mikor lesz az összeomlás, és hogy megéljük-e vagy sem. Találj valami olyat, amit örömmel, szenvedéllyel tudsz csinálni, és úgy érzed, hogy ezzel magadnak is, meg a körülötted levőknek is alapvetően jót teszel. Plusz lehet, hogy még egy kicsit ellenállóbbá is válunk, de a lényeg, hogy te azt érzed, hogy ez így helyén van.”
Ő például a farmra költözős, önellátós, premakultúrás irányban legtöbbször a menekülést látja.
„Az emberek döntő többsége itt szeretné kezdeni az alkalmazkodást, hogy vegyünk tanyát, legyen tehén, minden meg van oldva. És ez a tagadás egy formája. Egy-két éven belül több, mint az 50 százalékuk be is dobja a törölközőt, mert nem neki való. Én legalább ennyi idősen már ismerem magam, hogy én biztos nem leszek díszparaszt. De nagyon sok ember meg ezt az illúziót kergeti.”
„Az a lényeg, hogy a legbiztosabbnak tűnő jövőkép vagy trend esetében sem érdemes feláldozni az egyetlen dolgot, ami létezik, az itt és a most valóságát.
Nem szabad attól rettegnünk, hogy mi lesz. Nem, itt vagyunk, süt a nap, és nagyon jó, és nagyon szép minden. Aztán ki tudja, lehet, hogy holnap reggel már föl se ébredek. Nincsen megírva semmi, ezért annak érdemes örülni, ami van, meg ahol vagyunk, meg akik körülvesznek minket, mert ezeket jó dolog megélni közösen, együtt.”
A bejegyzés Szász Zsófi, a 444.hu oldalon közölt írása alapján készült.
