A civilizáció dilemmája: ha folytatjuk, akkor végünk, ha nem, akkor is. Van még kiút?
Az írásaimat régóta olvasók és azok számára, akik követik Erik Michaels kiváló blogját, nem kell bemutatni a dilemmák fogalmát. Általánosságban elmondható, hogy míg a problémáknak vannak megoldásai (vagyis megszüntethetők), a dilemmáknak csak kimenetelei vannak, így definíció szerint nem oldhatók meg. A civilizációnk kettős dilemmája klasszikus példa erre. Mert mi is a civilizáció? A Merriam-Webster szótár szerint „viszonylag magas szintű kulturális és technológiai fejlettség”, ahol a „technológia” a „tudás gyakorlati alkalmazását” jelenti.
Gondoljunk csak a mezőgazdaságra, a fazekasságra, az írásra, az építészetre, a kohászatra, de legfőképpen az energiaáramlásnak ezekben a tevékenységekben való kihasználására. Korábban ez az emberek számára a fát vagy a gabonafélékből nyert kalóriákat, a munkát végző állatok számára pedig a füvet jelentette, később pedig a fosszilis tüzelőanyagokat. Ha elvesszük a technológiát (a fenti meghatározás szerint), akkor ami marad, az a kultúra – mítoszok, hősök, legendák, versek, zene stb. – amelyek mind nagyon fontosak, de nem elegendőek ahhoz, hogy magas épületeket építsünk, vagy milliókat tápláljunk. De miért a civilizáció a klasszikus példa a kettős dilemmára, vagyis, hogy ha csinálod, akkor rossz, ha nem, akkor is rossz? Két okból: először is, egyrészt válasz és másrészt ok az ökológiai túlterhelésre, másodszor pedig fenntarthatatlan. Tudom, hogy ez egy mondatban sok, ezért hadd bontsam ki ezt a két gondolatot az alábbiakban.
Ökológiai túllépés akkor következik be, amikor az emberi igény meghaladja a természetes ökoszisztéma regenerációs képességét. Vegyük példának vadászó-gyűjtögető őseinket: amint több állatot vadásztak, több halat fogtak, több növényt ettek, mint amennyi egy adott területen, egy adott évben újra termelődött, túllépték a határértéket. Mit tettek? Előállt valamelyik sámánjuk, és azt mondta az idősebbeknek: a legújabb modellek szerint 5 év múlva a szarvasállomány drasztikusan csökkenni fog, és éhen fogunk halni? Természetesen nem.
Míg egyes törzsek rájöttek, hogy elérik törzsi területeik teherbíró képességét, és önkéntesen bevezették a születésszabályozást, mások inkább egész erdőket égettek el, hogy helyet teremtsenek a legelőknek, ami a bölény állomány növekedését és az azt követő népességnövekedést vonta maga után. Ez jól működött, legalábbis addig, amíg valami mást nem kellett tenni a növekvő népesség táplálása érdekében, például magas kalóriatartalmú növényeket termeszteni a termékeny folyópartokon és ártereken, ami a mezőgazdaság és az első civilizációk születését eredményezte. Vegyük például Mezopotámiát, egy hatalmas, nádas alföldet, ahol a hagyományos vadászati és gyűjtögetési technikák csak a népesség töredékét tudták eltartani, akik végül olyan városokat építettek, mint Ur és Uruk. Ha bármilyen okból megálltak volna ezen az úton, és feladták volna a civilizációt, azonnal szembesültek volna a túlnépesedés következményeivel: alultápláltsággal, betegségekkel, háborúkkal. A történelemkönyvek tele vannak hasonló példákkal.
Ahhoz, hogy hozzáférjenek az ilyen technológiákhoz, mint a mezőgazdaság, az építőipar (városok), a kohászat (szerszámok, fegyverek) stb., minden civilizációnak – beleértve a mi hiper-szuper modern civilizációnkat is – ásványi anyagokra és energiára volt szüksége. A probléma az, hogy minden emberi társadalom előbb-utóbb kifogyott az egyikből vagy mindkettőből. Nem abszolút értelemben persze, rengeteg vasérc, szén, réz és egyéb anyag van még a Föld kérgében. Csupán a könnyen hozzáférhető, olcsó nyersanyag fogyott el, amelynek kitermeléséhez a legkevesebb energia kellett (legyen az rabszolgamunka, faszén, dízelüzemanyag vagy villamos energia). A társadalmak fejlődésével egyre bonyolultabb (és energiaigényesebb) módszereket alakultak ki ennek a problémának a megoldására, de végül mindegyiknek szembesülnie kellett azzal, hogy erőfeszítéseik hozama egyre csökken.
Az erőforrások nem egyenletesen oszlanak el: nagyon kevés nagy, könnyen kitermelhető, magas minőségű ércünk, erdőnk vagy termőföldünk van, és rengeteg alacsonyabb minőségű/nehezebben kitermelhető erőforrásunk. Amint elfogytak a kiváló minőségű erőforrások, kénytelenek voltunk egyre alacsonyabb minőségű anyagokat használni, amíg el nem értük a technológiai (vagyis az energetikai) határokat, és az egész vállalkozás csődbe ment. Ezért a kereskedelemre kellett támaszkodni, hogy pótolja egy vagy több erőforrás hiányát, és ha a helyzet úgy hozta, háborúk dúltak a termőföldek, a bányák vagy a rabszolga-kereskedelem ellenőrzésért. Az emberiség így Ronald Wright által „haladás csapdájának” nevezett helyzetbe került, amelyben folyamatosan előre rohant, hogy elkerülje az egyre fokozódó túlfogyasztás következményeit. A vadászaton és gyűjtögetésen túli lét állandósult állapota soha nem volt lehetséges egy olyan világban, ahol az erőforrások gyorsabban fogytak el annál, mint ahogy képesek voltak megújulni.
Ha esetleg azt gondolnánk, hogy ez idő alatt bölcsebbek lettünk, a helyzet az, hogy nem. Éppen ellenkezőleg: ahelyett, hogy rájöttünk volna, hogy egyirányú utcába tévedtünk be, és felismertük volna, hogy a globalizált civilizációnak keserves vége lesz – miután a bolygó könnyen hozzáférhető erőforrásait kifosztottuk –, inkább megdupláztuk, majd megnégyszereztük a népességünket, ezzel még tovább súlyosbítva túlfogyasztásunk problémáját. Valójában az elmúlt néhány évszázadban detritivorokká váltunk, vagyis olyan fajokká, amelyek a rég halott lények maradványait fogyasztják. Az olaj és a gáz felhasználásával szó szerint megtanultuk, hogyan lehet a halott szervezeteket tömegesen élelmiszerré alakítani. A műtrágyák, a peszticidek és a gépesített mezőgazdaság ma 4 milliárd ember életét tartja fenn az ökoszisztémák megsemmisítésének, a felszín alatti vízkészletek kimerítésének és a talajeróziónak az árán – ami alapvetően kérdőjelezi meg ennek a pusztító gyakorlatnak a fenntarthatóságát.
A gyártás, a mezőgazdaság, a kereskedelem és az erőforrás-kitermelés globalizálódásával – ismét – azt hittük, hogy „megoldottuk” a „problémát”.
„Kit érdekel, ha egy területen elfogy a termőföld, az ásványkincsek vagy a munkaerő, amikor egész kontinenseket gyarmatosíthatunk?”
Ahelyett azonban, hogy kiutat találtunk volna szorult helyzetünkből, csak azt értük el, hogy még több erőforrás – köztük a legnagyobb lendületet adó fosszilis tüzelőanyagok – felhasználása robbanásszerűen megnőtt. Most nemcsak az éghajlatváltozással kell szembenéznünk, hanem a fajok kihalásával, a vegyi szennyezéssel, az elsivatagosodással és az Atlanti-óceán áramlási rendszereinek összeomlásával, ami egy sor kritikus fordulópontot és eseménysort indíthat el, és a világ számos pontján teheti lehetetlenné a mezőgazdaságot. A kőolajjal táplált buli azonban sokkal hamarabb véget érhet, mint hogy a következmények bankettjének főételei felszolgálásra kerülnének.
Felejtsük el az „energetikai átállás” kifejezését; ez soha nem volt több, mint egy marketing fogás. A „megújuló” és nukleáris energiatermeléshez szükséges összes ásványi anyagot dízelüzemű gépekkel bányásszák és szállítják. Az acél – amely a szélturbinák és az atomerőművek legnehezebb alkatrészeinek gyártásához szükséges – szintén szénből készül. A napelemekben használt magas minőségű szilíciumot szenes redukcióval állítják elő, ami azt jelenti, hogy minden egyes napelembe kerülő szilícium atommal, legalább két CO2-molekula kerül a légkörbe. A cement, amely világszerte elengedhetetlen építőanyag, szintén nagymértékben függ a széntől, mind energiaforrásként, mind pedig a hamu forrásaként. A műtrágyák és a műanyagok földgázból és földgáz-folyadékokból készülnek. A hidrogén és az akkumulátorok sem jelentenek megoldást erre a problémára – nemcsak azért, mert nem energiaforrások, hanem energia tárolók, hanem azért is, mert nem rendelkeznek egy komplex rendszer felépítéséhez és fenntartásához szükséges energia sűrűséggel és kémiai tulajdonságokkal. Sajnálatos módon az ipari civilizáció szoros kapcsolatban áll a fosszilis tüzelőanyagokkal, és egyelőre nincs kilátásban valódi alternatíva.
A fosszilis energia kitermelése azonban veszélyesen közel áll a fordulóponthoz. Ahogy a gazdag, könnyen hozzáférhető, kiváló minőségű lelőhelyek kimerülnek és egyre inkább alacsonyabb minőségűek váltják fel azokat, az energia-befektetés megtérülése zuhanásnak indul. Ennek eredményeként 2025 környékén el fogjuk érni azt a láthatatlan falat, amely meghatározza, hogy mennyi nettó energiát tudunk előállítani a kőolaj kitermelésével és felhasználásával. A Recalibration23 tanulmány, az EROEI számítások (Delannoy et al. 2021), a befektetési minták, nem is beszélve a palaolaj-termelés csúcsának és visszaesésének becsléseiről, mind arra mutatnak, hogy talán csak egy év választ el minket egy rövid stagnálástól, amelyet a folyékony szénhidrogének nettó energiatermelésének egyre gyorsuló csökkenése követ.
Ahhoz, hogy több olajat termeljünk ki, az infrastruktúrát karban tartsuk és bővítsük, több „megújuló energiaforrást” (víz-, atomenergia stb.) építsünk, több acélra és betonra (valamint számos más ásványi anyagra) lenne szükségünk, mint valaha. Az összes bányászat, szállítás és anyagátalakítás megvalósításához azonban jelentősen növelni kellene az olaj- és széntermelést. A geológia (az ökológiáról nem is beszélve) azonban nem áll a mi oldalunkon. Az újabb olajkutak gyorsabban kimerülnek, és hordónként egyre több erőforrásra van szükség (gondoljunk csak a hatalmas úszó mélytengeri fúró platformokra). Más szóval, egyre több energia szükséges ahhoz, hogy az olajtermelés a jelenlegi szinten maradjon. Az exponenciálisan növekvő energiaigény és a fizikai termelés stagnálása azonban – talán érthető módon – nem a siker receptje.
Minden civilizáció – a miénket is beleértve – fenntarthatatlan. Technológiáik fejlesztéséhez mindegyik állandó energia- és nyersanyag ellátásra szorul, végső soron azért, hogy megóvja tagjait az ökológiai túlterhelés következményeinek megtapasztalásától. A társadalmak ezt a célt úgy „érik el”, hogy kimerítik a nem megújuló (vagy lassan megújuló) termékeny talajrétegek, fa és – az utóbbi időben – fosszilis tüzelőanyagok készleteit. Az erőforrások kitermelése és a mezőgazdaság azonban környezet károsodással jár: sivatagosodás, szennyezés, éghajlatváltozás – csak hogy néhányat említsünk.
Az utóbbi időben – legalábbis az 1970-es évek óta – mind a nyugati vállalati elitek, mind a kommunista rezsimek megtettek mindent annak érdekében, hogy elrejtsék civilizációnk törékenységének és teljes fenntarthatatlanságának a tényét, és megakadályozzák, hogy bármilyen érdemi eszmecsere folyjon az emberiség ökológiai lábnyomának csökkentéséről. A mérséklésről, a népességről, az éghajlatváltozásról, az ökológiai összeomlásról, az olajcsúcsról stb. szóló vitákat mind elhallgattatták, és gyakran nevetségessé tették. Az emberi túlfogyasztás tünetei azonban ma már mindenhol láthatók, így azokat lehetetlen tovább tagadni. Az emberek viszont, ahogy azt Christopher Bystroff magyarázza, ösztönösen érzékelik ezeket a környezeti hatásokat. Az élelmiszerárak és a megélhetési költségek emelkedésével, a geopolitikai feszültségekkel és a gazdasági összeomlás kockázatával együtt a takarékosság és a mértékletesség is fokozódik. A drága cikkek vásárlása elhalasztódik, akárcsak a családalapítás vagy a további gyermekek vállalása.
Az emberi népesség csúcspontja, amelyet csökkenés követ, sokkal közelebb van, mint azt gondolnánk.
Míg sokakat arra kondicionáltak, hogy az emberi népesség csökkenése a legszörnyűbb rémálom, valójában ez az egyetlen reményünk, hogy kiszabaduljunk a jelenlegi helyzetünkből, vagy legalábbis valamelyest enyhítsük a ránk váró következményeket. Thomas Malthus nagyban félreértett műve szerint az éhínség valójában a természet „utolsó eszköze”, amikor a túlnépesedés korrekciójáról van szó. Az erőforrások egyre növekvő szűkösségével (kezdve a megfizethető olajjal) és az éghajlatváltozás gyorsulásával nem kell már sokáig várnunk, hogy ezt az elméletet a gyakorlatban is megtapasztaljuk.
A következő alkalomig,
B
A bejegyzés a The Honest Sorcerer oldalon 2024-ben közölt írás alapján készült.
