Ha az “A” terv az éghajlatváltozás mérséklése, akkor mi lehet a “B” terv?
Százévente bekövetkező hatalmas árvizek. Rekordot döntő antarktiszi hőség. Futótüzek és szárazság. Bénító rendszerességgel hallunk ezekről. És bár a részletek különböznek, mindegyik ugyanarra a borzalmas következtetésre mutat rá, hogy képtelenek vagyunk kezelni az éghajlatváltozást. A szén-dioxid-kibocsátás folyamatos növekedésével azok a forgatókönyvek, amelyekre korábban a legrosszabb verzióként tekintettünk, mára azzá váltak, amelyekben a leginkább reménykedhetünk.
Az “A” terv szerinti világunkban az építészet és a tervezés a „rugalmasság” eszméjére összpontosít. De az egyre pesszimistább előrejelzések fényében továbbra is a „rugalmasságról” beszélni tulajdonképpen az éghajlattal kapcsolatos problémák tagadásának egy formája. Itt az ideje, hogy a most uralkodó „R” (Resilience) betűs szót a tervezők felváltsák egy elképzelhetőbb másik szóval.
Visszavonulás (Retreat).
A Nature Communications című tudományos folyóiratban nemrégiben megjelent tanulmány szerint a tengerszint emelkedése miatt várható elvándorlásra vonatkozó korábbi előrejelzések egynémelyikét alulbecsülték. Az óceánok valószínűleg nagyobb mértékben emelkednek majd, mint azt korábban jelezték, és ahelyett, hogy a következő 30 évben világszerte mintegy 50 millió ember kényszerülne magasabb területekre, a tengerpartot elhagyni kényszerülők száma legalább háromszor akkora lesz; 2100-ra az éghajlati menekültek száma meghaladhatja a 300 milliót is. A tengerszint emelkedése valószínűleg nem centikben vagy deciméterekben, hanem méterekben lesz mérhető.
Hová mennek majd az innen kitelepített emberek? El lehet őket helyezni a meglévő városokban és falvakban? Mely városokat fogjuk megvédeni? Melyeket adjuk fel? Ki fogja ezt eldönteni? Ezek olyan példa nélküli szervezési kihívások, amelyekről társadalmunk még csak el sem kezdett gondolkodni, nemhogy terveket készítene ezekről. Tekintettel az egyre borúsabb kilátásokra, úgy gondoljuk, hogy itt az ideje elkezdeni foglalkozni ezzel a kérdéssel is.
Az elmúlt években számtalan, az éghajlatváltozással kapcsolatos ellenálló képességgel foglalkozó tervet láthattunk, amelyekben bioszikkasztók (A bioszikkasztók olyan csatornák, amelyeket úgy terveztek meg, hogy a csapadékvíz lefolyását koncentrálják és továbbítsák, miközben eltávolítják a törmeléket és a szennyezést.), esőkertek, vízmegtartó tavak, földsáncok, gátak, hullámtörők, sőt még osztrigatelepek is szerepelnek. Mindezek a stratégiák hasznosak, de van egy nagy „ha”. Akkor fognak segíteni a part menti városaink védelmében, ha időben csökkentjük szén-dioxid-kibocsátásunkat is, mérsékelve ezáltal az éghajlatváltozás egyre súlyosbodó hatásait.
Mindketten New Orleansban élünk, egy olyan városban, ami a tengerszinthez képest alacsonyabban fekszik, de egyáltalán nem hajlandó feladni. A jövő nemzedékek érdekében azonban őszintén fel kell mérnünk az előttünk álló veszélyeket és ennek megfelelően kell terveznünk. A tervezőktől elvárjuk, hogy nagyobb időtávot vegyenek figyelembe, azonban az előttünk álló kihívás különösen nehéz. Tovább kell folytatnunk a politikai harcot a fosszilis tüzelőanyagok használatának visszaszorításáért és végső soron megszüntetéséért, ugyanakkor tisztán kell látnunk azt is, mi várható abban az esetben, ha erőfeszítéseink kudarcot vallanak. Az egyetlen felelős cselekvési mód, ha mindkét irányba elindulunk.
Nem tartjuk túlzásnak, ha olyan kilépési stratégiákon kezdünk el gondolkodni, amelyek a legsúlyosabb forgatókönyvek esetén is működhetnek. A meglévő városok áthelyezése vagy felkészítése és átalakítása a robbanásszerű növekedésre, új települések létrehozása és a több ezer kilométernyi szennyezett partszakasz kármentesítése költséges és nagyon összetett feladat lesz.
Még ha megfelelően megtervezzük is, ez egy csúnya, sőt brutális folyamat; ha pedig nem tervezünk előre és hirtelen kell majd cselekednünk, akkor minden valószínűség szerint olyan káoszba torkollik, amilyet csak sci-fi filmekben láthattunk.
Steven Bingler cége, a Concordia vezette a politikai és érzelmi töltettel is bíró tervezési folyamatot a Katrina hurrikán után New Orleansban, amelynek a lakossága a vihar előtt 485.000 fő volt. (Ma ez a szám körülbelül 390.000.) Ez kétségtelenül egy nehéz és példa nélküli erőfeszítés volt, de semmi azokhoz az egyidejűleg megjelenő kihívásokhoz képest, amivel a következő évtizedekben a part menti városok és települések kénytelenek lesznek szembenézni. És a problémáink nem állnak meg a vízparton. A szárazföld belsejében sok helyen egyre szűkösebb lesz az elérhető ivóvíz, ami óriási kihívást jelent a településszerkezetre és a mezőgazdaságra nézve. A tömeges népességvándorlás elkerülhetetlenül része lesz gyermekeink és unokáink jövőjének.
Sajnos politikusaink közül egyelőre kevesen „tartanak itt”, mert a jövőre vonatkozó terveik a következő választásokig terjednek. Itt az ideje, hogy a stratégiai gondolkodók megkongassák a vészharangot. Más szóval, ideje, hogy észhez térjünk és szembenézzünk a valósággal.
Az irónia az, hogy miközben mi tétlenkedünk, az energiaipari cégek, a biztosítótársaságok és a Pentagon szembenéznek azzal, ami várható. Ezt hívják kockázatkezelésnek. És bár sok város már nekikezdett a reziliens tervezésnek, itt az ideje, hogy összefogjanak az államokkal, a régiókkal és a központi kormányzattal, hogy felkészüljenek a várható folyamatokra és azokat a lehető leghumánusabban és legigazságosabban kezeljék.
Az elárasztott partvidék nem csupán nemzetbiztonsági vagy pénzügyi kockázattal járó kérdés. Ez a jövőnk, ami már a nyakunkon van.
A bejegyzés Martin C. Pedersen és Steven Bingler Common, az Edge oldalon 2020-ban közölt írása alapján készült.
