*A katabolizmus biológiai, élettani fogalom. A görög katabol(ḗ) „lefelé dobás” szóból ered. Jelentése: lebontó anyagcsere. Az élő szervezetekben az összetettebb anyagoknak egyszerűbb összetevőkre való lebontását jelenti, ami energia felszabadulásával jár.
A cikkben a szerző szándékosan és következetesen használja a katabolikus kifejezést, ezzel metaforikusan az élő szervezetekkel rokonítja a társadalmakat. A fordítás során ezért megtartottuk ezt.
A katabolikus szinonimái – tágabb értelemben – a következők lehetnek: csökkenő, hanyatló, elavuló, visszahúzódó, süllyedő, lecsúszó, romló.
Forrás: dictionary.com, thesaurus.com
(a fordító)
Az ilyen és ehhez hasonló írásaimban már többször megjegyeztem, hogy a tankönyvekben megírt történelem és azok a valódi élettörténetek, amit az emberek megélnek, meglehetősen különbözőek lehetnek. Erre azért is fontos felhívni a figyelmet, mert a történelemnek az a fajta felfogása, hogy gyakorlatilag benne élünk és aktív szereplői vagyunk, gyakran megakadályoz minket abban, hogy helyes válaszokra leljünk például most, ebben a válságos időszakban.
Ez annál is inkább kihívást jelenthet számunkra, mivel a történelem két, ellentétes irányú módon is hathat ránk: a kicsi, de hirtelen, váratlanul bekövetkező eseményeket felnagyítja, és súlyosabbnak láttatja, mint amilyenek valójában, ugyanakkor elrejtheti előlünk azokat a lassabban kibontakozó, de jelentős változásokat, amelyek sokkal nagyobb szerepet fognak játszani a jövőnk alakulásában. Az olajárak folyamatos váltakozása például olyan jóslatok özönét indíthatja el, amelyek szerint a hiperinfláció és az ipari társadalom hirtelen összeomlása már-már a küszöbön áll; de ilyen típusú előrejelzések gyakorlatilag minden áringadozás – főképp az olajár emelkedése esetén – elhangozhatnak.
Ha megnézzük ezeket az ár-csúcsokat az elmúlt évekből, észrevehetjük, hogy a csúcsok és a mélypontok egyaránt egyre szélsőségesebb irányba tendálnak, felfedve ezzel az ingadozásban rejlő jeleket – azt a tényt, hogy az ipari civilizáció legfontosabb üzemanyagának a kitermelése és a fogyasztói társadalom folyamatos ellátása évről-évre egyre nagyobb terhet ró a világ gazdaságaira.
Ez a szemléletbeli hiányosság jellemzi a legtöbb abbéli erőfeszítésünket, amely az előttünk kibontakozó jövő értelmezésére irányul. Amióta a katabolikus összeomlásról szóló eredeti tanulmányom felkerült az internetre, rendszeresen kapok kérdéseket olyan emberektől, akik tudni szeretnék, hogy valamely jelenlegi vagy közelgő válság az ipari társadalmat egyfajta katasztrofális-katabolikus összeomlásba taszíthatja-e? A kérdés jogos, de mind a katabolikus összeomlás fogalmát, mind pedig a civilizációk történetét hosszú ideje meghatározó felemelkedési és hanyatlási ciklusokban elfoglalt helyüket sokan alapvetően félreértelmezik.
Kezdjük az alapokkal, azon olvasóim kedvéért, akik nem bogarászták át a tanulmány apróbetűs részeit. A katabolikus összeomlás központi gondolata az, hogy az emberi társadalmak meglehetősen hajlamosak arra, hogy több dolgot hozzanak létre, mint amennyit valójában fenn tudnak tartani. Az általunk előszeretettel „primitív társadalmaknak” nevezett népcsoportok – vagyis azok a társadalmak, amelyek oly módon alkalmazkodtak a környezetükhöz, hogy kényelmesen elboldoguljanak a bonyolult és drága infrastruktúrák hatalmas tömegei nélkül is – igen gyakran hagyományos módszereket alakítanak ki a célból, hogy rendszeres időközönként megszabaduljanak a felesleges javaktól, és ezáltal a fenntartás költségei ne váljanak egyfajta teherré.
Ahogy azonban a társadalmak egyre csak bővülnek, és a lakosság mindennapi tevékenységének fenntartása már egy komplex infrastruktúrától válik függővé, az ellátórendszerek és a társadalom többi javainak fenntartási költsége fokozatosan felhalmozódik, amíg aztán el nem érnek egy olyan küszöbszintet, amelyet a rendelkezésre álló erőforrásokkal már képtelenség fedezni.
Az elmélet szempontjából döntő, hogy mi történik ezután.
A növekvő fenntartási költségek okozta válság megoldásának egyetlen megbízható módja a költségek csökkentése. A csökkentés leghatékonyabb módja pedig az, ha önként lemondunk a létfenntartásunk szempontjából szükségtelen, költséges fenntartást igénylő holmik egy részéről. Ez a hozzáállás kevésbé népszerű, és sok összetett társadalom ellenáll ennek a nyomásnak, ameddig csak lehet, de ha végül megtörténik, az rendszerint a válság – legalább átmeneti – megoldását eredményezheti.
Természetesen a válság végére adott normális emberi reakció a “szokásos üzletmenet” (business as usual) folytatása, ami egy komplex társadalom esetében általában azt jelenti, hogy még több dolgot halmozunk fel. Így a komplex társadalmak történelmének normális ritmusa a felépítés, vagyis az anabolizmus, és a lebontás, vagyis a katabolizmus között ciklikusan váltakozik. A régóta létező társadalmak – gondoljunk csak Kínára – több tucatszor megfordultak ebben a folyamatban, a jólét és a hatalmas fejlesztések időszakai váltakoztak az elszegényedés és az infrastruktúra összeomlásának időszakaival.
Ugyanennek a folyamatnak egy drámaibb változata következhet be, amikor egy társadalom nem megújuló erőforrásokból fedezi fenntartási költségeit. Ha az erőforrás kellően bőséges – például egy globális birodalom jövedelme, vagy a fosszilis energiahordozók formájában a föld alatt megbúvó, több százmillió év alatt felhalmozódó nyersanyagok -, és a kitermelés üteme idővel növelhető (legalább is egy darabig), akkor az adott társadalom szinte elképzelhetetlen mennyiségű javakat halmozhat fel anélkül, hogy a fenntartási költségek miatt aggódnia kellene. A probléma persze az, hogy egy véges bolygón sem a birodalmi, hatalmi terjeszkedés, sem a fosszilis energiahordozók kitermelése nem folytatódhat a végtelenségig.
Előbb-utóbb a növekedés határaiba ütközünk; ezen a ponton a birodalmakból vagy az olajmezőkről érkező javak fenntartásának költségei szakaszosan, de megállíthatatlanul növekedni kezdenek, miközben a befektetések megtérülése ugyanilyen szakaszosan és ugyanilyen megállíthatatlanul csökken. A fenntartási költségek és a rendelkezésre álló erőforrások közötti szakadék egyre mélyül, míg a társadalomnak már nem marad annyi erőforrása, hogy a saját túlélését biztosítsa, és összeomlik.
Ez a katabolikus összeomlás egy szemléletes példája, ami nem is olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre hangzik, mert a hanyatlás minden egyes katabolikus szakasza jelentősen csökkentheti a fenntartási költségeket, ám egyúttal más célokra is felszabadíthat erőforrásokat. Ennek, mondhatni szokványos eredménye pedig a hanyatlás lépcsőzetes folyamata, amelyet már számtalan hanyatló civilizáció történetében nyomon követhettünk: körülbelül fél évszázadnyi válság és összeomlás, amelyet néhány évtizednyi viszonylagos stabilitás és részleges fellendülés követ, majd újabb hanyatlás és válság időszaka; és ez ismétlődik újra és újra, s máris kirajzolódik előttünk az a ciklikus folyamat, amely a császárkori Róma központját egy kora középkori juh legelővé változtatta.
Elég könnyű visszamenőleg felismerni és megvizsgálni egy katabolikus összeomlás folyamatát, azonban valós idejében tetten érni sokkal nagyobb kihívást jelenthet, mivel egy emberöltőhöz képest lényegesen nagyobb léptékben zajlik. A korai szakaszban nehéz kiszűrni a hétköznapi gazdasági és politikai ingadozások közepette, hogy itt bizony valami baj van. Később pedig túlságosan könnyű elhinni, hogy a látszólagos stabilitás egy-egy adott időszaka megoldotta a problémát – legalábbis addig, amíg a következő válsághullám be nem robban. A “játék” végén, amikor válság válságot követ, és az ellátórendszereken keletkezett repedések egyre szélesebbé válnak, a társadalom megszokott, normálisnak vélt béke időszaka igencsak távolinak tűnhet, és meglepően könnyű belesüppedni a valóságba, lényegében hozzászokni a válságok folyamatához.
Ezzel a kissé kacifántos gondolatmenettel mindösszesen arra szeretnék rámutatni, hogy véleményem szerint igenis lehetséges egy viszonylag pontos időszakot megjelölni a katabolikus összeomlás kezdetére itt, az Amerikai Egyesült Államokban.
Az, hogy az Egyesült Államok a katabolikus összeomlás első számú jelöltje, ezen a ponton viszonylag egyértelműnek tűnik, bár biztos vagyok benne, hogy sokan találhatnak okot arra is, hogy vitatkozzanak ezzel az állásponttal. Manapság udvariatlanságnak számít az Egyesült Államok nagyhatalmi törekvéseiről beszélni, de a világszerte számos országban állomásozó amerikai katonák végül is nem nyári szabadságukat töltik az egyes helyszíneken.
Rendkívül naiv az az álláspont, miszerint ennek a globális katonai jelenlétnek semmi köze ahhoz, hogy az emberiség azon 5%-a, akik az Egyesült Államokban élnek, a világ teljes energiatermelésének mintegy negyedét, valamint a nyersanyagok és ipari termékek mintegy harmadát éli fel. Az Egyesült Államok tehát igenis egy rendkívül költséges fenntartású birodalommá vált; az a tény, hogy az USA évente annyi pénzt költ a hadseregére, mint a Föld összes többi nemzete együttvéve, csupán egy fokmérője a fenntartási költségeknek.
Az is egyértelműnek tűnik, hogy az Egyesült Államok végérvényesen elkötelezte magát a nem megújuló, fosszilis tüzelőanyagok fogyatkozó készleteitől való függőség mellett, bár sokan vannak, akik ezt mai napig vitatják. Még, ha más energiaforrások ugyanolyan elképesztő mennyiségben állnának is rendelkezésre – évtizedek óta minden lelkes, a fosszilis tüzelőanyagok jelentős részét alternatív energiaforrásokkal való kiváltását célzó próbálkozás falakba ütközött – a politikai akarat nem volt meg ahhoz, hogy az átmenetet olyan hamar végrehajtsák, hogy az valóban számíthasson, és a 2005-ös Hirsch-jelentés alapos elemzése arra enged következtetni, hogy az átállás lehetősége bizony már régen elúszott.
Az az elképzelés, hogy az Egyesült Államok ki tud lavírozni a válságból, akár még megmosolyogtató is lehetne, ha a helyzet nem lenne ennyire súlyos. A szédítő léptékű állami támogatások és a világ legjobb olajkutatási és -kitermelési technológiája ellenére az USA olajtermelése 1972 óta folyamatosan csökken. Mivel mi voltunk az első nemzet, amely kereskedelmi kőolajipart fejlesztett, valószínűleg elkerülhetetlen volt, hogy az elsők között legyünk, akik elérik a kitermelés határait, és elkezdenek lecsúszni az úgynevezett hanyatlási görbén.
Ami a szenet és a földgázt illeti, az előbbi bősége és az utóbbi túlkínálata rövid távú tényezők eredménye; a sajtóban megjelent, főként a részvényárfolyamok felhajtását célzó közlemények pedig azt állítják, hogy mindkettőből évszázadokig lesz készletünk. Ám a józanabb elemzők túllépnek az ilyen típusú hírverésen, valamint az óriásira felfújt tartalék számokon, és mindkét nyersanyag esetében úgy látják, hogy harminc éven belül akár teljesen kimeríthetjük ezeket a forrásokat.
Ebben az esetben csupán egyetlen kérdés marad: mikorra tehető a katabolizmus első hulláma az Egyesült Államokban – vagyis az a pont, amikor a válságok ideiglenesen véget vetnek a szokásos gazdasági működésnek, amikor a lakosság nagy részének jóval nagyobb kihívást jelent a valódi javakhoz való hozzáférés, és amikor a nemzeti infrastruktúra jelentős részét veszni hagyják vagy kifosztják a célból, hogy valamilyen formában végül is átmenthessék. A kérdés megválaszolása nem is olyan nehéz: a konkrét dátum 1974.
Ez volt az az év, amikor az Egyesült Államok ipari központja, a Pennsylvania-tól és New York állam északi részétől Indiana-ig és Michigan-ig terjedő gyárakkal betelepített régiója hirtelen elkezdett átalakulni rozsdaövezetté (Rust Belt). A munkásosztály megélhetését biztosító több százezer gyári munkahely megszűnt. Az állami és helyi önkormányzatok pedig olyan költségvetési válságba kerültek, hogy számos alapvető szolgáltatást a lehető legminimálisabbra csökkentettek, vagy akár teljesen megszüntették azokat. Eközben a mezőgazdasági termékek és a fosszilis tüzelőanyagok piacának egészen vad kilengései – amelyeket a kormány politikai döntései csak tovább súlyosbítottak – az Egyesült Államok vidéki területeinek nagy részét olyan mélypontra taszították, amiből gyakorlatilag azóta sem tudtak teljesen talpra állni.
Az általam ebben a cikkben javasolt kifejezéssel élve: az Egyesült Államok katabolizálta többek között a nehéziparának nagy részét, a családi gazdaságok nagyobb részét és a munkásosztály több, mint felét. Emellett elindította az egyik legfontosabb, még megmaradt, akkoriban fellelt erőforrás, az alaszkai olajmezők tartalékainak kitermelési folyamatát is. Ezt az olajat évtizedeken keresztül lehetett volna kitermelni, hogy segítse az alacsonyabb energiafelhasználású jövőre való átállást, ehelyett a közvetlen válság azonnali kezelése érdekében szédítő ütemben kiszivattyúzták és elégették.
Az 1970-es évek közepétől kezdve már nem volt egyedül az Egyesült Államok a katabolizmus útján. Nagy-Britannia ugyanebben az időben felhagyott saját nehéziparának nagy részével, tartós recesszióba taszítva az iparra épülő Közép-Angliát és Skócia nagy részét. Aztán saját északi-tengeri olajtartalékainak kiaknázásába kezdett ugyanolyan makacs “lelkesedéssel”, mint amilyennel az amerikai politikusok az alaszkai olajmezőkre vetették magukat.
Az eredmény pontosan az lett, amit a történelemből is ismerünk: az USA és Nagy-Britannia is átvészelte a hetvenes évek válságos időszakát, majd a Ronald Reagan amerikai elnök és Margaret Thatcher brit miniszterelnök által irányított, viszonylag stabil, lélegzetvételnyi korszakba lépett. Ez a “szusszanásnyi idő” aztán jelentősen meghosszabbodott, amikor a keleti blokk 1989-ben kezdődő összeomlása lehetővé tette az amerikai és brit gazdasági érdekek számára, hogy Eurázsia-szerte fillérekért felvásárolják a javakat. Ezzel a kontinens nagy részén gyakorlatilag ugyanazt a típusú gazdasági összeomlást idézték elő, amit korábban a pittsburgh-i acélmunkások és a glasgow-i hajóépítők is elszenvedtek.
A fellélegzés és megkönnyebbülés időszaka aztán 2008-ban véget ért. Jelenleg – úgy vélem – a második és az előzőnél valószínűleg súlyosabb katabolizmus korai szakaszában vagyunk mind az Egyesült Államokban, mind pedig egész Európában. Ami az 1970-es években az ipari munkásosztállyal történt, az most a középosztály széles rétegeit fogja érinteni, például a munkahelyek megszűnésével, a közszolgáltatások csökkentésével, és legalább fél tucat állam fog megindulni lefelé a lejtőn, így ők lesznek a 21.század új rozsdaövezete. Hogy pontosan mi fog történni, ahogy a folyamat halad előre, azt csak találgatni lehet, de nem tartom valószínűnek, hogy olyan hamar véget érhet, mint a hetvenes években. Sőt, meglehet, hogy még mélyebbre fog hatolni; végül is sem nekünk, sem Nagy-Britanniának, sem más közeli szövetségesünknek nincs olyan újonnan felfedezett bőséges kőolajkészlete, ami csak arra várna, hogy mi mielőbb kitermelhessük azt.
Mindezek mellett fontos azt is kiemelni, hogy a katabolizmus rövid távon gyakran hatékony megoldásnak bizonyul. Az a tény, hogy társadalmunk hosszú, katabolikus összeomlásba süllyedésének második szakaszába lépünk, nem jelenti azt, hogy az Egyesült Államok szét fog esni a következő évtizedben, sőt, épp ellenkezőleg. Ahogy a katabolizmus jelenlegi szakasza felgyorsul, nagyon sok munkahely fog végleg megszűnni; a munkahelyüket elvesztő emberek egy része elszegényedik, és a legtöbbjük soha többé nem fog tudni ebből a szegénységből felemelkedni.
Az amerikai életvitel elmúlt évtizedekben megszokott szövetének nagy része javíthatatlanul szétszakad, és új, sokkal kevésbé pazarló minták fognak megjelenni helyette; a kiváltságos osztályok szűkülő körén kívül még azok is, akik megtartják a viszonylagos jólétet, sokkal kevesebbel lesznek kénytelenek beérni, mint ma. Mindezek arra szolgálnak, hogy egy hanyatló társadalom sikeresen alkalmazkodjon gazdasági lehetőségeinek csökkenéséhez, valamint a rendelkezésre álló erőforrások és a fenntartási költségek közötti aránytalansághoz.
Húsz, harminc vagy negyven év múlva viszont elég biztosra vehető, hogy a válság évei lezárulnak, és egy ismét optimista Egyesült Államok megnyugtatja majd magát, hogy megint minden rendben van. Elég nagy az esélye annak, hogy addigra már egy harmadik világbeli nemzetté válik, amelynek egykori birodalmából vagy hajdani szuperhatalmi státuszából alig marad több, mint halvány emlék. Azt sem tartom kizártnak, hogy nem lesz többé egységes nemzet, hanem az egyre feszültebb kulturális, politikai és emberi harcok következtében széttagolódik és kettéválik.
Tekerjünk előre még néhány évtizedet az elképzelt jövőben, és azt láthatjuk, hogy újabb válságok sora következik, majd újabb átmeneti szünet, és aztán újabb válságok sora, mígnem végül földművesek szántják majd a földjeiket, a háttérben pedig városaink omladozó romjai látszanak.
Így érnek véget a civilizációk, és a miénk is így ér véget. A megfogalmazás szándékos: „ér véget”, nem „ér majd véget”. Ha igazam van, már félidőben vagyunk az ipari civilizáció hanyatlásában és bukásában. Elképesztően nagy kihívás lehet ezt a felismerést szem előtt tartani, amikor a mindennapi teendőinkkel bíbelődünk egy hanyatló, összeomló félben lévő társadalomban, egy félig csődbe ment gazdasággal.
Mégis, arra biztatok mindenkit, hogy érdemes megkísérelni, mert a tágabb nézőpont vitathatatlanul megkönnyíti a jelenlegi események és összefüggések tisztább áttekintését, megértését és annak a jövőnek a megtervezését, amelyben végül is mindannyian az életünk hátralévő részét töltjük majd.
A bejegyzés John Michael Greer, a Resilience oldalon 2011-ben közölt írása alapján készült.
