A Davosban minden évben megrendezett Világgazdasági Fórum (WEF – World Economic Forum) résztvevői kifejezetten kedvelik az új divat szavakat. Az év kifejezése 2023-ban pedig nem volt más, mint a „polikrízis”.
A polikrízis fogalmát Adam Tooze történész tette igazán népszerűvé egy 2022-ben, a Financial Times oldalán megjelent bejegyzésében. A Davosban 2023 januárban megrendezett Világgazdasági Fórumon, „A globális kockázatokról szóló jelentés 2023” című dokumentumban a szakértők arra hívták fel a figyelmet, hogy a „geopolitikai együttműködés jelentős gyengülése mintegy hullámszerűen végigsöpörhet a globális kockázatok területén. Ez pedig nagyban növelheti egy globális polikrízis kialakulásának valószínűségét, amely környezeti, geopolitikai és társadalmi-gazdasági kockázatokkal is együtt járhat.”
Ez a figyelmeztetés némiképp felborzolta a kedélyeket a résztvevők köreiben, mivel a „polikrízis”, mint kifejezés, elsőre eléggé félelmetesen hangzik. Niall Ferguson történész azonban a rendezvény nyitó előadásában elutasította ezt a kifejezést, mondván: „ez csupán annyit jelent, hogy zajlik a történelem és megy minden a maga útján.” Mások, mint például Gideon Rachman, felvetették azt a kérdést, hogy „Jelent ez egyáltalán valamit?”
Azok, akik fontosnak tartják ezt a kifejezést, azok a „csupán zajlik a történelem” hozzáállásnál egy sokkal mélyebb összefüggésre próbálnak rávilágítani. A fogalom ugyanis azt az álláspontot hivatott megerősíteni, miszerint egy egyre sűrűbb hálózati szinten összekapcsolódó és egyre bonyolultabb világban, egyre nő a kockázata egy hasonlóan összetett globális katasztrófának.
Ez egy teljesen jogosan felmerülő aggodalom. Azonban az, hogy a polikrízis fogalma valóságos és igaz, még egyáltalán nem jelenti azt, hogy maga az elmélete is hibátlan lenne. Sok tekintetben visszautal például a 70-es évek erőforráshiánnyal kapcsolatos félelmeire és a növekvő népességre – más szóval úgy is mondhatnánk, hogy egyfajta neo-malthusianizmus (Thomas Malthus közgazdász nevéhez köthető túlnépesedési elmélet – a ford.), egy új köntösben. Ezek sokkal inkább az éghajlatváltozással kapcsolatos aggályokra vezethetők vissza, amelyek ugyan valósak, ám nem feltétlenül tartoznak a polikrízis fogalomköréhez. A polikrízissel kapcsolatos ilyen típusú figyelmeztetések talán jó szándékúak lehetnek, de olyan mértékű negatív visszacsatolási hurkokat feltételeznek, amelyek valójában talán nem is léteznek.
Az előttünk álló jövőben valószínűleg válságok sorozatával fog szembenézni az emberiség. Ám megkockáztatom, hogy a polikrízis fogalma talán többet árt, mint használ, az emberiséget fenyegető rendszerszintű kockázatok kezelésének megértésében.
A polikrízis eszméjének rövid története
Számos egyéb, pesszimista jövőképet előrevetítő divatos kifejezéshez hasonlóan, a „polikrízis” fogalmának eredete is a franciákhoz vezethető vissza. Edgar Morin francia komplexitáselméleti szakértő és társszerzője, Anne Brigitte Kern, az 1999-ben megjelent, Homeland Earth: A Manifesto for the New Millennium című könyvében felhívta a figyelmet a „problémák, ellentétek, válságok és elszabaduló folyamatok összetett kölcsönhatásaira,” amelyeket ők maguk a globális válság részeként értelmeztek.
A fogalmat később más tudományos szakértők is elkezdték használni. Például 2008 után Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság akkori elnöke is alkalmazta ezt a kifejezést a globális pénzügyi válság által kiváltott negatív sokkhatások sorozatának jellemzésére.
Mindeddig azonban ezek az utalások nem jelentettek egyebet, mint egy „nagy és szörnyű katasztrófa” leírását. Adam Tooze történész azonban a 2022-ben, a Financial Times hasábjain megjelent cikkében és a Substackbejegyzésében is Michael Lawrence, Scott Janzwood és Thomas Homer-Dixon politológusok munkájára hivatkozott. Ők a kanadai Cascade Institute kutatói, amely a kialakulóban lévő és rendszerszintű kockázatokkal foglalkozik. Egy 2022-es tanulmányukban részletesen meghatározzák a „polikrízis” fogalmának eredetét, és azt, hogy ők pontosan mit értenek alatta.
Tehát mi is az a polikrízis? A legegyszerűbb magyarázat az, hogy a különböző rendszerekben keletkező zavarok hatásai válságokat eredményeznek, amelyek aztán a tovagyűrűző hatásuk miatt további válságokat váltanak ki más rendszerekben, ezáltal súlyosbítva az eredeti válságot. Ennek eredményeképpen ezeknek a válságoknak az összetett hatásai jóval súlyosabbak lesznek, mintha a válságok külön-külön zajlanának le.
A részletesebb magyarázathoz szükség van az összetett rendszerek működésének megértésére is. Ilyen összetett rendszernek tekinthetünk például egy atomerőművet vagy a Föld ökoszisztémáját. Ezek a minden szinten összekapcsolt és összetett rendszerek olyan bonyolult belső működési mechanizmusokkal rendelkeznek, hogy még a szakértők sem tudják pontosan megjósolni, hogyan reagálnak majd a stresszhelyzetekre vagy sokkhatásokra. Azok, akik a rendszerszintű kockázatokat és a katasztrófakockázatokat tanulmányozzák, már régóta tisztában vannak azzal, hogy az ilyen rendszerek válságai gyakran endogén természetűek, azaz a rendszer belső, nehezen érthető és feltérképezhető működéséből fakadnak.
Például, amikor a Lehman Brothers 2008 szeptemberében csődöt jelentett, kevesen látták előre, hogy ez mekkora pánikot fog okozni a pénzpiaci alapokban. Ez eredetileg egy viszonylag kockázatmentes eszközosztálynak számított, amely látszólag távol állt a Lehman bukását okozó másodrendű jelzáloghitelektől.
Azonban a Reserve Primary Fund, az ország legrégebbi pénzpiaci alapja, befektetett néhány eszközt a Lehman Brothers-nél, ami lehetővé tette, hogy valamivel magasabb hozamot kínálhasson. Amikor a Lehman csődje miatt ezek a befektetések befagytak, a Reserve Primary Fund „megtörte a dollárt,” és egy dollár alá kellett beáraznia az alapját, ami addig elképzelhetetlen volt egy meglehetősen biztonságosnak tartott alap esetében. Ez aztán világszerte a hitelpiacok összeomlásához vezetett, és így kibontakozott a Nagy Recesszió. A válság olyan gyorsan elterjedt, hogy a szabályozásért felelős intézmények és a központi bankok képtelenek voltak megfékezni a katasztrófahullámot.
Azok a szakértők, akik a polikrízis veszélyére figyelmeztetnek, azt állítják, hogy nem csupán egyetlen rendszer elemei kapcsolódnak össze egyre szorosabban, hanem maguk a rendszerek – például az egészségügy, a geopolitika és a környezetvédelem – is egyre mélyebb és bonyolultabb kölcsönhatásba lépnek egymással. Ha tehát egy rendszer meghibásodik, az válságot okozhat más rendszerekben is, ami katasztrofális negatív visszacsatolási hurkokat eredményezhet több rendszerben is, és ez vitathatatlanul kihathat az egész világra. Ahogy Lawrence, Janzwood és Homer-Dixon tanulmányukban kifejtik:
A polikrízis szempontjából meglehetősen aggasztó, hogy egy globális rendszer válsága dominószerű hatásokat válthat ki más globális rendszerekben, amelyek vagy újabb válságokat hoznak létre, vagy súlyosbítják az eredeti válságokat. A globális válságok egyre ritkábban fordulnak elő elszigetelt formában. Számos esetben kölcsönhatásba lépnek egymással, így egy válság valószínűbbé teszi egy másik válság kialakulását, és súlyosbítja azok hatásait.
Gondoljunk például az arab tavaszra 2010-ben, amelynek kiváltó oka az árucikkek árának jelentős megemelkedése volt, vagy a COVID-19 világjárványra, amely nemcsak a globális ellátási láncokat zavarta meg, hanem számos helyen társadalmi feszültségeket is okozott. Ilyen esetekben egy rendszerszintű válság más rendszerszintű válságokat is előidézhet. Képzeljük csak el, milyen sokféle válságot indíthat el az éghajlatváltozás – okozhat például élelmiszerhiányt, újabb járványok terjedhetnek el és nem utolsósorban tömeges migrációs hullámot is eredményezhet. A Cascade Institute tanulmánya szerint polikrízisről akkor beszélhetünk, amikor három vagy annál több rendszer egyidejűleg válságba kerül.
Tekintettel a jelenlegi rendszerek közötti mély összefüggésekre és kapcsolódásokra, nem nehéz elképzelni egy globális polikrízist. Azonban ezeknek a válsághelyzeteknek a megvitatása könnyen elültetheti bennünk a katasztrofális lehetőségek gondolatát. Ahogy Adam Tooze ábrája is mutatja, a globális rendszerek egyre több szálon összekapcsolódnak egymással:
Vagy nézze meg a Világgazdasági Fórum hasonló táblázatát:
Vagy pedig, ha a sci-fi hatású elbeszéléseket jobban kedveli, nézze meg ezt a részletet az Amazon Prime csatornán futó The Peripheral című sorozatból, amelyben a „Jackpot” nevű eseménysorozatról van szó, és amely igen nagy mértékben hasonlít a polikrízisre.
A polikrízis már maga a valóság?
Kérem gondoljon most vissza a saját életében az elmúlt években megtapasztalt nehéz, kihívásokkal járó eseményekre.
Gondoljon csak az utóbbi idők legnagyobb szárazföldi háborújára Európában, aztán ott van egy pusztító világjárvány, a menekülthullám erősödése, a magas infláció, az egyre törékenyebb globális kormányzás, és a vezető demokráciák figyelmének befelé fordulása, miközben saját társadalmukban is komoly kihívásokkal szembesülnek. Könnyű – és letaglózó is egyben – elhinni azt, hogy a polikrízis már maga a valóság.
Az előző bekezdés érdekessége, hogy nem csupán a jelen pillanatot írja le, hanem szinte pontosan bemutatja a körülbelül egy évszázaddal ezelőtti globális világ helyzetét is. Az első világháború pusztító hatással volt egész Európára. A háború hozzájárult az influenzajárvány széles körű elterjedéséhez a csapatmozgások és a megfelelő tájékoztatás hiánya révén. A háború és a járvány költségei súlyosan meggyengítették a háború után kialakuló rendet, ami hiperinfációhoz, illiberális ideológiákhoz és befelé forduló, önmagukkal törődő demokráciákhoz vezetett. Mindez az egyébként pezsgő ’20-as évek elején történt; majd egy évtizeddel később az egész világot még ennél is sötétebb fellegek borították el.
Szóval talán mégiscsak Niall Ferguson történésznek van igaza: amit egyesek polikrízisnek neveznek, az valójában csupán annyit jelent, hogy zajlik a történelem és minden megy a maga útján.
Ám azok a szakértők, akik a polikrízissel kapcsolatban erősen kongatják a vészharangot, vitába szállnak ezzel a nézőponttal. Azt állítják ugyanis, hogy a rendszerszintű kockázatok egyre súlyosbodó összhatásai és egyre mélyebb összefüggései mind növelik a polikrízis bekövetkezésének valószínűségét. Nemrégiben megjelent a New York Times napilapban egy cikk, amelynek Homer-Dixon az egyik társszerzője, és ebben kifejtik, hogy: „a világ gazdasági, társadalmi és ökológiai rendszerei közötti összetett és nagyrészt még ismeretlen ok-okozati összefüggések miatt számos kockázat szinte egy időben lépheti át a kritikus határvonalat.”
Ezek a típusú aggodalmak szinte már-már a malthusiánusokra jellemzőek (akik abban hisznek, hogy az ember az egyetlen változó, és minden más változatlan – a ford.). Thomas Malthus egyik legelterjedtebb elmélete arra figyelmeztetett, hogy az emberi népesség exponenciálisan meghaladja majd az emberiség élelmiszer-termelési kapacitását. Ez ugyan láthatóan tévesnek bizonyult, de a malthusiánusok álláspontja továbbra is fennáll. A neo-malthusiánus felfogást valló emberek kevésbé aggódnak az élelmiszerellátás miatt, sokkal inkább foglalkoztatja őket az, hogy az emberi civilizáció túlzott mértékben igénybe veszi az egyéb szükséges erőforrásokat.
Ugyanebben a cikkben Homer-Dixon és társszerzője, Johan Rockström arra is felhívják a figyelmet, hogy „az emberiség erőforrás-felhasználásának és szennyezőanyag-kibocsátásának mértéke jelentősen gyengíti a természetes rendszerek ellenálló képességét.” A WEF jelentésében a „megélhetési költségek és körülmények válságát” a következő néhány év legnagyobb globális kockázataként említik meg.
Az éghajlatváltozással kapcsolatos aggodalmakat sem szabad alábecsülni. Ugyanakkor bizonyos esetekben a polikrízis fogalma inkább elfedi, mintsem feltárja egy-egy helyzet valóságát.
A fenti grafikonokat nézve nagyon úgy tűnik, vajmi keveset tehetünk a polikrízis megelőzésének érdekében. Sőt valójában a Cascade Institute tanulmánya is úgy íródott, mintha a polikrízis már bekövetkezett volna.
Ez elkerülhetetlenül egyfajta tehetetlenség érzést kelthet bennünk a súlyosbodó összhatásokkal és válsággal szemben. Albert Hirschman „The Rhetoric of Reaction” című művében kiemeli a „hiábavalóság tézisét”, ami az érdemi cselekvés elutasítására utal azon elvakult hit miatt, miszerint már túl késő lenne.
Egyáltalán nem magától értetődő az, hogy polikrízis bekövetkezik a jövőben (nemhogy már most is abban lennénk). Ahogy Noah Smith közgazdász is rámutatott arra az Adam Tooze történésznek írt válaszában, a polikrízist elfogadó emberek alábecsülik azt, hogy „a globális gazdaság és politikai rendszer tele van olyan működési mechanizmusokkal, amelyek kivédhetik a sokkhatások egyes következményeit.” Valójában az elmúlt néhány évben felmerült aggályok ellenére a globális ellátási láncokban jelentkező feszültségek és zavarok, valamint a vágtató infláció trendje úgy tűnik, finoman lecsillapodnak. A konténerszállító hajók és a számítógépes chipek hiányát hangoztató panaszáradatok, amelyek 2021-ben uralták a közbeszédet, mára mindkét piacon túlkínálatról szóló történetekké alakultak.
A társadalompolitika oldaláról nézve figyelemre méltó, hogy ahogy a társadalmak kilábalnak a világjárványból, a társadalmi rendellenességek mutatói is enyhülhetnek. A politikai populizmus valójában az elmúlt években csökkenő tendenciát mutatott. Még a demokrácia létjogosultságát megkérdőjelező emberek is észrevették, hogy az autokráciák az utóbbi időben nagyobb kihívásokkal szembesültek, mint maguk a demokráciák.
A malthusiánus érvek azon alapulnak, hogy a termelők nem képesek lépést tartani a növekvő kereslettel, ám a modernkori történelem arra utal, hogy a malthusiánus logika újra és újra tévesnek bizonyult. Homer-Dixon az egyik legfőbb támogatója volt a neo-malthusiánus érveknek, évtizedek óta azt állítja ugyanis, hogy az erőforráshiány jelentős mértékű nemzetközi konfliktusokhoz vezethet. Eddig azonban az ezzel kapcsolatos tudományos kutatások kevés figyelemre méltó érvet találtak ezen elmélet mellett.
Egy megjósolhatatlan jövő
A polikrízis gondolatmenetének egyik alapvető hibája az a feltételezés, hogy egy rendszerszintű válság elkerülhetetlenül olyan negatív visszacsatolási hurkokat hoz létre, amelyek más rendszereket is válságba sodorhatnak.
Ha ez a feltételezés azonban nem állja meg a helyét, akkor az egyetlen, mindenre kiterjedő polikrízis elmélete alapjaiban megkérdőjeleződik. A Cascade Institute szerzői elismerik, hogy a polikrízis csupán lehetséges, ám kihangsúlyozzák: „valószínűbbnek tűnik, hogy a rendszerszintű válságok közötti ok-okozati kölcsönhatások inkább súlyosbítani fogják, mintsem enyhíteni az összességében megjelenő hatásokat.”
Első pillantásra ez valószínűnek tűnhet. Ne feledjük azonban, hogy a polikrízist kutató szakértők egy része azt mondja, hogy a nyomás alatt álló rendszerek rendkívül összetettek, ezért szinte lehetetlen előre megjósolni az ok-okozati összefüggések következményeit. Ha ez igaz, akkor meglehetősen elhamarkodott lenne azt feltételezni, hogy egy rendszerszintű válság automatikusan súlyosbítaná a többi rendszerben keletkező zavarok hatásait.
Valójában az elmúlt néhány évben legalább két példa is volt arra, hogy egy rendszerszintű válság valójában enyhítette egy másik rendszerben keletkező válság hatásait és feszültségeit.
Kína központosításra törekvő autokrata vezetőjének döntései például társadalmi-gazdasági katasztrófát eredményeztek a „zéró COVID” lezárások miatt. Xi Jinping (Hszi Csin-ping) még jóval azután is fenntartotta ezt a fajta politikát, hogy annak már nem volt értelme, és ezzel akarva-akaratlanul is megfojtotta Kína gazdaságát. Kína lezárása más szempontból azonban mégiscsak szerencsés időzítés volt, mivel az egy helyben toporgó kínai kereslet megakadályozta, hogy az inflációs spirál tovább súlyosbodjon. Valószínű, hogy Kína kilépése a “zéró COVID” politikából szintén ellentétes hatással bírhat, és gazdasági növekedést indít el abban az időszakban, amikor más régiók recesszióba süllyednek.
Egy másik furcsa, és mondhatni szerencsés összefüggést fedezhetünk fel az éghajlatváltozás és Oroszország 2022-ben Ukrajna ellen indított inváziója között. Ahogy Európa támogatta Ukrajnát és ellenállt Oroszország nyílt, törvénytelen lépéseinek, Oroszország bosszúból leállította az energia exportot. Sokan attól tartottak, hogy Oroszország saját korlátozásai rendkívül nehézzé és költségessé teszik majd a telet Európában.
Az éghajlatváltozás, úgy is kifejezhetnénk, hogy egyfajta geopolitikai segítséget nyújtott Európának. A felmelegedő éghajlat ugyanis valószínűleg összefügg Európa rendkívül enyhe őszi és téli időjárásával. Ennek köszönhetően a fűtéshez kevesebb villamos energiára volt szükség, így a kontinensnek bőséges energiatartalékai maradtak ahhoz, hogy átvészelje a téli fűtési szezont. Így Oroszország azon szándéka, hogy alaposan felforgassa az európai gazdaságot, nem vált be.
Mindez persze nem jelenti azt, hogy a rendszerszintű válságok az összekapcsolódás révén ne súlyosbíthatnák más rendszerszintű válságok hatásait és következményeit. Csak azért, mert ez idáig még nem alakult ki egy polikrízis, még nem jelenti azt, hogy az nincs a láthatáron. Hasonlóan ahhoz, mint amikor az emberek biztosítást kötnek a csekély valószínűséggel bekövetkező, de annál nagyobb hatású eseményekre, a döntéshozóknak és a civil társadalom szereplőinek is érdemes lenne felvértezni magukat a legrosszabb forgatókönyvek esetére.
Mint egy hangzatos divatos kifejezés, vagy mint az év szava, a „polikrízis” inkább elvonja az emberek figyelmét a lényeges dolgokról. Leginkább egy olyan eszköznek tűnik, amely arra készteti az embereket, hogy foglalkozzanak az éghajlatváltozás egyre borzalmasabb következményeivel. Ám mindezt úgy teszi, hogy nem hívja fel az emberek figyelmét az éghajlatváltozás valós veszélyeire.
A bejegyzés Daniel Drezner, a Vox oldalon 2023-ban közölt írása alapján készült.
