Ahmed Afzaal Tanítás alkonyat idején című könyve nem fél szembenézni a mai világunkban uralkodó káosszal és a szemünk előtt kibontakozó összeomlással. Ugyanakkor az író képes szeretetteljes kedvességgel megosztani velünk a gondolatait e nehéz témával kapcsolatban arról, hogyan tanítsunk bölcsen és hogyan segítsük az ifjúságot az élet valódi értelmének megtalálásában a ránk váró súlyos kihívások idején.
Részlet a könyvből:
„Mivel többször is találkozott a könyvben azzal az állításommal, hogy a civilizáció összeomlása folyamatban van, felmerülhetett Önben a kérdés: hogyan lehetséges egyáltalán, hogy az egész globális civilizáció összeomlik? A válasz abban rejlik, hogy a civilizáció, akárcsak maga az emberiség, az élő Földből fejlődött ki, és továbbra is teljes mértékben függ a bolygó azon létfenntartó rendszereitől, amelyek számos életforma fennmaradását támogatják.
A bolygó létfenntartó rendszerei meglehetősen ellenállóak, ám egyáltalán nem sebezhetetlenek. Ahhoz, hogy megértsük az ökoszisztéma bolygószintű összeomlásának folyamatát, először is meg kell vizsgálnunk, hogyan esnek szét és omlanak össze a dolgok a mindennapokban. A legfontosabb felismerés, hogy az a jelenség, ami egy kis rendszer összeomlását okozhatja, lényegében ugyanaz, mint ami egy nagy rendszer széteséséhez is vezethet.
Összeomlás-alapismeretek
Képzelje el a következő forgatókönyvet: sötét és viharos éjszaka van, egy 3-as erősségű hurrikán közeledik, és a fiatal tölgyfa az udvaron elkezd ringatózni a szélben. A fa gyökerei ugyan már elég mélyre hatoltak, de ez nem jelenti azt, hogy legyőzhetetlen lenne. Amint a szél egyre erősebben fúj, a fa olyan megpróbáltatásoknak van kitéve, amelyekhez hasonló még soha nem érte. Ha a szél nem csillapodik a következő félórában, a fa túlélési esélyei percről percre csökkennek. Végül a vihar a fát gyökerestül kicsavarja, vagy a törzse kettéhasad. Ami ebben a hasonlatban igaz a fára, az ugyanúgy érvényes gyakorlatilag minden másra is a Földön.
Bármely összetett rendszer szétesik, ha nagyobb terhelésnek van kitéve, mint amekkorát elbír – legyen szó hidakról, épületekről, házasságokról, barátságokról, nemzetek közötti békéről, tőzsdéről, vállalatokról, merevlemezekről, politikai rendszerekről, a szervrendszereinkről, birodalmakról, valutákról vagy éppen hírnévről. Az összeomlás fogalmát tehát könnyű megérteni, hiszen maga a jelenség szerves része a világunknak.
Az összeomlás folyamata a következőképpen írható le: minden összetett rendszernek – legyen az természetes vagy mesterséges – optimális feltételekre van szüksége ahhoz, hogy hosszú távon fennmaradjon. Ezek a feltételek a rendszer károsodása nélkül bizonyos mértékben változhatnak, de csak akkor, ha a rendszer határait kijelölő, elfogadható tartományon belül maradnak. Az optimális körülmények határvonalának mérsékelt megsértése már bizonyos fokig megingathatja a rendszert, míg nagymértékű megsértése a rendszer összeomlásához is vezethet. Vagyis megszűnhet a működése, vagy valami egészen mássá alakulhat át.
Vegyük fontolóra ezeket a kérdéseket: Mi történne, ha egyre több és több terhet raknánk egy ló hátára? Mi történne, ha folyamatosan még egy pohárral innánk a kedvenc alkoholos italunkból? Mi történne, ha egyre több és több levegőt fújnánk egy léggömbbe? Mi történne, ha továbbra is gyorsabban költenénk el a pénzt, mint ahogyan megkeressük? Mi történne, ha mostantól elkezdenénk hazudni a barátainknak minden alkalommal, amikor találkozunk velük?
Lássuk be, egyik ilyen vagy ehhez hasonló helyzet sem tartható fenn hosszú távon. Előbb-utóbb a ló összerogyna a teher súlya alatt. Lerészegednénk az egyre több alkoholtól. A léggömb kipukkadna. Ellehetetlenülne a megélhetésünk és csődbe mennénk. Elveszítenénk a barátainkat. Amikor a rendszerek átlépnek bizonyos határokat, akkor hajlamosabbá válhatnak az összeomlásra.
Vagyis amikor a rendszer egy, a fennmaradásához szükséges feltételben bekövetkező változás hatására átlépi az adott határvonalat, akkor az elfogadható tartományon kívülre kerül. Egyes rendszerek ilyenkor azonnal összeomlanak, míg mások egy ideig elviselik a nyomást, mielőtt azok is végleg összeomlanának.
Ha ismerjük a vonatkozó határértékeket, akkor kiszámíthatjuk, hogy egy adott rendszer mekkora terhelést képes elviselni, ami lehetővé teszi, hogy „megjósoljuk”, mikor fog a rendszer összeomlani vagy súlyosan instabillá válni. Ez utóbbi esetben, ha a nyomás tartósan fennáll és/vagy folyamatosan növekszik, a rendszer egyre inkább sebezhetővé válik – egészen addig, amíg az összeomlás egyszer csak elkerülhetetlenül bekövetkezik.
Az ok és az okozat közötti késedelem
A Föld létezésének nagyjából 4,5 milliárd éve alatt számos tartalékot halmozott fel. Ezek a tartalékok ugyan hatalmasak, de – akárcsak maga a bolygó – nem végtelenek.
Ha egy társadalom folyamatosan növeli egy adott erőforrás fogyasztásának mértékét, előbb-utóbb átlépi a fenntartható határértéket, és az adott erőforrás készlete a természetben elkezd csökkenni. Hasonlóképpen, ha egy társadalom folyamatosan növeli egy adott hulladék kibocsátásának mértékét, akkor előbb-utóbb átlépi a fenntartható határértéket, és az adott hulladék mennyisége elkezd felhalmozódni a természetben.
A matematika ez esetben roppant egyszerű, azonban ennek következményeit nem látják be azok az emberek, akiknek az igazság iránti elkötelezettsége megközelítőleg sem olyan szilárd, mint a „business-as-usual” iránti hűségük. Amennyiben a természeti határok léteznek, felmerülhet a kérdés, hogyan lehetséges egyáltalán átlépni azokat? A válasz részben az ok és okozat, azaz a cselekvés és a következmény közötti időbeli késedelemben, eltolódásban rejlik. Vizsgáljuk meg a kérdést először a fogyasztói oldalról. Akár túlzott mértékben is felhasználhatunk egy erőforrást anélkül, hogy azonnali szűkösséget tapasztalnánk, mivel a készlet csak fokozatosan csökken.
Valójában az erőforrás ahelyett, hogy teljesen eltűnne, egyre rosszabb minőségben és/vagy nehezebben hozzáférhető formában még megmarad, ez azonban gyakorlatilag egyenértékű az adott erőforrás kimerülésével. Amikor aztán ez végül bekövetkezik, az emberek hajlamosak fokozni az eltűnő erőforrás kitermelésére irányuló erőfeszítéseiket egyre durvább technológiák alkalmazásával és a világ eddig feltáratlan részein való további kutatással.
Néha szerencséjük van és találnak egy jobb minőségű és/vagy könnyebben kitermelhető erőforrást. Néha ezek a stratégiák megoldják ugyan a szűkösség problémáját egy rövid időre, hosszú távon azonban jelentősen rontanak a helyezeten azáltal, hogy tovább növelik a keresletet.
Valami hasonló dolog történik a hulladék-kibocsátás oldalán is. Tovább szennyezhetjük a környezetünket a határértéket jóval meghaladó mértékben anélkül, hogy rövid távon jelentősen káros hatásokat tapasztalnánk. Ennek oka a természet képessége a megújulásra, valamint az, hogy egy nagy és összetett rendszernek időre van szüksége ahhoz, hogy egyensúlyi állapotba kerüljön, vagy éppen onnan ki.
Néha képesek vagyunk egy-egy új technológiát feltalálni a hulladék semlegesítésére vagy újrahasznosítására, az esetek nagy részében azonban megpróbáljuk a hulladékot távoli helyekre elszállítani, hogy az valaki más problémája legyen. Emellett elrejtjük és úgy teszünk, mintha nem is létezne, vagy azt állítjuk róla, hogy valójában nem is szennyező anyag. Ha pedig minden más kudarcot vall, akkor kijelentjük, hogy ez a fenntartható fejlődés ára.
A kegyelem határai
Röviden tehát, bár az abszolút természeti határok átlépésének valós hatásai vannak, ezek a következmények vagy nem jelennek meg egyik napról a másikra, vagy ideiglenesen a szőnyeg alá söpörhetjük őket. A fogyasztás és szennyezés növekedéséből fakadó ökológiai összeomlások kezdetben kisebbek és helyiek lesznek, de idővel, ahogy fokozatosan növekednek, egyre súlyosabb, bolygószintű jelenségekké, folyamatokká olvadnak össze.
Akár egy daganat, amely először csak apró tünetek formájában jelentkezik, majd fokozatosan életveszélyes betegséggé alakul, az ökológiai összeomlás is egy lassan, évtizedek és évszázadok alatt kibontakozó katasztrófaként sújt majd le az emberiségre. A jól látható problémák kezdeti jeleinek tagadása vagy figyelmen kívül hagyása pedig mindkét esetben pusztító következményekkel járhat.
Ha egy társadalom elég bölcs ahhoz, hogy felismerje a határok túllépését, akkor még mindig választhatja a saját elhatározásból eredő visszahúzódást, gyorsan és jelentős mértékben csökkentve fogyasztását és környezetszennyezését, ezáltal is mérsékelve az általa okozott károkat. Ennek során a társadalom kétségtelenül szenvedéssel járó nehézségek során menne ugyan keresztül, ám képes lenne megelőzni az összeomlás nyomában járó sokkal nagyobb pusztítást.
Más szóval a Föld természeti rendszereivel szemben elkövetett bűnök ellenére van lehetőség a bűnbánatra és a jóvátételre. A természet végső soron igen nagylelkű és megbocsátó, mivel számos lehetőséget kínál a gyermekeinek arra, hogy tanuljanak a hibáikból. Ugyanakkor helytelen dolog volna összekeverni az átmeneti haladékot a következmények alóli teljes felmentéssel. Csak azért, mert nem kapunk azonnali büntetést minden egyes kihágásért, még nem jelenti azt, hogy büntetlenül folytathatjuk a fogyasztás állandó növelését és a bolygó szennyezését.
A természet türelmes, de a türelmének is van határa, magyarán szólva, lehetséges, hogy lassan elérjük a természet kegyelmének határvonalát is.
Pontosan tudjuk, hogy mi ez és mivel jár, mivel a történelem során számtalanszor megtörtént már. A túlfogyasztó társadalmak jellemző válasza mindig is az volt, hogy tovább növelték a fogyasztást és a szennyezést. Ma minden egyes arra tett kísérletünk, hogy fenntartsuk a szokásos üzletmenetet, ebbe az irányba visz minket. Nem csak arról van szó, hogy egy olyan gödröt ástunk, amivel végül a jelenlegi kilátástalan helyzetbe juttattuk magunkat, hanem arról is, hogy úgy próbálunk meg kijutni a gödörből, hogy egyre gyorsabban és egyre mélyebbre ássuk magunkat.”
Holnapután. Egy könyvsorozat a jövőnkről egyértelműen és illúziók nélkül, a Cassandra Program gondozásában.
