Ahmed Afzaal Tanítás alkonyat idején című könyve nem fél szembenézni a mai világunkban uralkodó káosszal és a szemünk előtt kibontakozó összeomlással. Ugyanakkor az író képes szeretetteljes kedvességgel megosztani velünk a gondolatait e nehéz témával kapcsolatban arról, hogyan tanítsunk bölcsen és hogyan segítsük az ifjúságot az élet valódi értelmének megtalálásában a ránk váró súlyos kihívások idején.
Részlet a könyvből:
„Erkölcsi kötelességünk mielőbb gyökeresen átalakítani a tantárgyaink tartalmát és tanítási módszereinket, ugyanakkor fontos kiemelnem azt is, hogy a felelősségünk nem csupán az osztályterem faláig terjed, hanem messze túlmutat az iskola határain.
Gondoljunk csak arra, hogy sem a magán-, sem pedig a közszférában dolgozó magas rangú döntéshozók közül nem emelkedett ki még egyetlen olyan vezetésre alkalmas személy vagy csoport sem, amely képes lenne arra, hogy az emberiséget érdemben segítse a civilizáció összeomlásának folyamatában. Ehelyett továbbra is ragaszkodnak ahhoz, hogy nincs itt semmi probléma, minden megy rendben a szokásos üzletmenetben a maga útján, hogy képesek megvédeni a környezetet a pusztulástól, miközben persze továbbra is fenntartják a gazdasági növekedést, és mind emellé fennen hangoztatják, hogy az emberiség jövője soha nem volt ennél ragyogóbb és bőségesebb.
Ahogy azonban az emberek az idő előrehaladtával a saját bőrükön fogják megtapasztalni a fokozatosan hanyatló életkörülményeket, úgy a hatalmon lévők számára is egyre nehezebb lesz fenntartani a normalitás látszatát.
2022 nyarán például Emmanuel Macron francia elnök azzal került a címlapokra, hogy nyilvánosan elismerte: „a bőség korszakának végére értünk”. Ez a felismerés ugyan már régóta váratott magára, de nehogy azt higgyük, hogy a gazdaság és a politika vezetői ettől most hirtelen irányt fognak változtatni. Mivel a világunkban jelen állás szerint az igazán fontos döntéseket azok a személyek hozzák meg, akik a legtöbbet profitálnak a „business-as-usual” rendszeréből, minden kétséget kizáróan számíthatunk arra, hogy a végsőkig kitartanak mellette, és mindent el fognak követni a „status quo” fenntartásának érdekében.
Megvallom, sokakhoz hasonlóan én magam is rendkívül érzékeny vagyok az összeesküvés-elméletekre, és kétkedve fogadom őket, azonban gondoljunk csak néhány megkérdőjelezhetetlen tényre. Az Amerikai Egyesült Államokban Lyndon B. Johnson óta minden elnöki adminisztráció tisztában van azzal, hogy a fosszilis tüzelőanyagok elégetése milyen káros hatással van a Föld éghajlatára. James Hansen 1988-ban a szenátus előtt tett híres tanúvallomásában bejelentette, hogy az ember okozta éghajlatváltozás nem a jövő problémája. „A globális felmelegedés már elkezdődött, mondja a szakértő a szenátusnak” – ezzel a szalagcímmel jelent meg a The New York Times nevű napilap 1988. június 24-én.
Azóta persze a világ vezetői számos módon és fórumon beszélgettek, olykor egyenesen vitatkoztak az éghajlatváltozás kérdéseiről, de a legfőbb adatok – a fosszilis tüzelőanyagok éves fogyasztása, a szén-dioxid légköri koncentrációja és a globális átlaghőmérséklet – mégis mind tovább emelkedtek.
Az éghajlatváltozással kapcsolatos konferenciák, beszédek és megállapodások mit sem érnek, és ahogy Greta Thunberg fogalmaz, az egész csak egy semmitmondó „bla-bla-bla-bla”.
Ha ezt a két megállapítást összevetjük egymással, nehéz nem arra a következtetésre jutni, miszerint a világot irányító hatalmi erőknek – vagyis azoknak, akik a kormányokban és a multinacionális vállalatokban a legnagyobb hatalommal rendelkeznek – egyáltalán nem áll szándékában ténylegesen enyhíteni az éghajlati válságot és annak következményeit, például az ökológiai összeomlást. Hogy ez a fajta hozzáállás a nemtörődöm szemléletből vagy a rátermettség hiányából fakad, igazából teljesen lényegtelen, mivel döntésük következményei kivétel nélkül mindnyájunkra hatással lesznek.
Ahelyett, hogy érdemi intézkedéseket tennének a válság enyhítése érdekében, mindegyikük azzal van csupán elfoglalva, hogy a közelgő káoszra való felkészülés jegyében a saját hatalmát megszilárdítsa, és teszik mindezt egyre inkább katonai szemlélettel és eszközökkel. Vagyis nem vitás, egyetlen céljuk nyilvánvalóan egy szűk kisebbség túlélésének és védelmének biztosítása. Fájdalmas a felismerés, de a világ lakosságának túlnyomó többsége lényegében magára van utalva. Alulról induló kezdeményezéssel, tehát magunk közül kell felemelnünk a saját, rátermett vezetőinket, mert be kell látnunk, hogy a felsőbb rétegektől nem várhatunk segítséget, hiszen ők kizárólag a saját barátaikat és szövetségeseiket fogják támogatni.
Hangsúlyozom, az emberiségnek ma sürgősen szüksége van a tudatos és tisztánlátó vezetőkre, mivel az emberi civilizáció egy meredek lejtőn csúszik éppen lefelé, ám ezek a személyek nem a kormányok és nem a vállalatok köreiből fognak kikerülni.
Így jött létre az a vákuum, amely megnyitotta a lehetőséget a hiteles és önzetlen vezetés számára helyi, nemzeti és globális szinten egyaránt. Ha a pedagógusok nem lépnek fel, hogy betöltsék ezt az űrt, akkor megteszi majd helyettük valaki más, és meglehet, mindenféle önző, erkölcstelen emberek fognak feltűnni, akik kihasználják a lakosság növekvő bizonytalanságát és kétségbeesését. Sőt, bizonyos mértékig ez a folyamat már el is kezdődött, amint az a tekintélyelvű, autoriter vezetők és ideológiák előretörésében tetten is érhető.
Úgy vélem, hogy a lakosság tájékoztatásának és felkészítésének oroszlánrésze a pedagógusokra vár majd. Meglátásom szerint nekik feladatuk és küldetésük vállalni az ezzel járó felelősséget és a vezetői szerepkört azért, hogy támogassák az emberiséget az összeomlás folyamatában, hiszen a választott hivatásuk megköveteli tőlük, hogy elősegítsék a fiatalabb nemzedékek jólétét és boldogulását. Mivel az összeomlás egyre szélesebb körben bontakozik majd ki, a mai fiatalok lesznek azok, akik igazából szembesülni fognak a legsúlyosabb hatásokkal, és saját bőrükön tapasztalják meg azokat.
A pedagógusok felelősségtudata ugyanakkor nem korlátozódhat kizárólag az ifjúságra, mint egyfajta mindentől elkülöníthető csoportra, akik vígan elboldogulnak majd, miközben a társadalom többi része összeomlik. Ezt a fajta felelősségérzetet tehát ki kell terjesztenünk minden embertársunkra, és azt se feledjük, hogy a tudatosulás egyes lépcsőfokainak elérése és a tantárgyaink, tanítási módszereink megváltoztatása csupán az első lépés a cselekvés útján.
Egy enyhébb földet érés
Milyen vezetőkre lenne szüksége az emberiségnek ebben a jelenlegi történelmi helyzetben? Bár a civilizáció összeomlását már nem lehet megakadályozni – ahogy korábban utaltam rá, ennek lehetőségét már elszalasztottuk –, az összeomlás módja még egyáltalán nincs kőbe vésve, tehát arra még van némi ráhatásunk. Még ha a világ, ahogyan mi most ismerjük, véget is ér, nem szükségszerű, hogy fájdalmas és borzalmas körülmények közepette történjen mindez.
Kellő bölcsességgel, előrelátással és erőfeszítéssel talán még az is lehetséges, hogy az emberi civilizáció összeomlására adott válaszaink viszonylag békések, emberségesek és igazságosak legyenek. Bár nem egyedül a pedagógusok feladata az emberi civilizáció megmentése, továbbra is felelősséggel tartozunk azért, hogy mindent elkövessünk egy „enyhébb földet érés” érdekében. A vállalt vezetői szerepkörben mi tehetünk a legtöbbet azért, hogy a civilizációnk irányított módon és fokozatosan süllyedjen egyre lejjebb a felhők közül és a lehető leginkább zökkenőmentesen érjen földet.
Engedjen meg kérem számomra némi kitérőt, hogy tisztázhassak egy fontos dolgot. Azt állítottam, hogy lehetetlen megállítani a civilizáció folyamatban lévő összeomlását, amelyet a bolygó létfenntartó rendszereinek egyre súlyosbodó károsodása okoz. Ez tévesen azt a benyomást keltheti Önben, hogy a környezetvédelmi aktivistáknak már nincs mit tenniük, el kell fogadnunk a vereséget, és a földre rogyva, összegömbölyödve várni az édes megkönnyebbülést hozó halált. Azonban én egyáltalán nem erről beszélek és ezt nem is támogatom.
Hiszek abban, hogy minden környezetvédelmi cselekedet megéri a rá szánt időt és erőfeszítést, és hogy soha nem szabad feladnunk a biológiai sokféleség védelmére, az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentésére vagy az erdőirtás megállítására tett törekvéseinket.
A környezetvédőknek azonban két alapvető területen lenne érdemes változtatniuk: először is pontosabb ismeretekre volna szükségük arról, hogy mi mozgatja és erősíti a természeti rendszerek összeomlását, hogy a megfelelő helyekre összpontosíthassák erőfeszítéseik nagy részét, másodszor pedig feltétlenül muszáj elengedniük a sikeres eredményekhez való ragaszkodást.
Csupán egyetlen nemes szándék vezérelhet bennünket abban, hogy megpróbáljuk megvédeni a természeti világot, mégpedig az, hogy ez fejezi ki a leginkább valódi értékeinket. Ennyi az egész. Ennél több ösztönzésre senkinek nincs szüksége ahhoz, hogy fáradhatatlanul próbálkozzon, még akkor is, ha a helyzet alapvetően reménytelennek tűnik. Erről a témáról még szeretném majd megosztani néhány gondolatomat az utolsó fejezetben. Itt és most mindössze azt szeretném hangsúlyozni, hogy nem támogatom egy egyébként értelmes törekvés feladását csupán azért, mert rendkívül csekély esély mutatkozik a sikerre.
Ám egy dolog biztosan van, amiről mindenképpen le kellene mondanunk, mégpedig a lehető leggyorsabban és legnagyobb mértékben: ez pedig a „business-as-usual” fenntartására való törekvés.
Minél tovább működtetjük, annál inkább súlyosbítja a helyzetet azáltal, hogy felgyorsítja a bolygó természeti rendszereinek pusztulását, ezzel egyre súlyosabbá és borzalmasabbá téve a civilizáció összeomlásának következményeit. Ugyanakkor arról sem feledkezhetünk meg, hogy a „business-as-usual” felbomlása világszerte súlyos következményekkel jár majd az emberek életére és megélhetésére nézve. A civilizáció összeomlása hosszú távon jelentős megkönnyebbülést hozhat majd a bolygónak, ám addig a folyamat szinte elképzelhetetlen szenvedéssel fog járni minden élőlény számára. Ez egy súlyos dilemma, hiszen a „business-as-usual” esetében annak azonnali felbomlása legalább annyira nemkívánatos, mint a további fenntartása.
A legkíméletesebb forgatókönyv az lenne, ha a civilizációnk a zuhanórepülés helyett egy enyhébb földet érést tapasztalna meg. A tervezett és fokozatos „leereszkedés” fő célja, hogy csökkentsük a szenvedést, miközben növeljük az eredményes felépülés és talpra állás esélyeit. Még ha a károkat és pusztulást nem is tudjuk teljes mértékben elkerülni, továbbra is rendkívül fontos, hogy megpróbáljuk ezeket a hatásokat a lehető legnagyobb mértékben tompítani. Az összeomlás megállíthatatlan, de egyénileg és közösen is számos dolgot tehetünk azért, hogy enyhítsük a szenvedést, amit sokan már most is megtapasztalnak, és amit mindannyian meg fogunk tapasztalni az elkövetkező években és évtizedekben.”
Holnapután. Egy könyvsorozat a jövőnkről egyértelműen és illúziók nélkül, a Cassandra Program gondozásában.
