A múlt héten a Gaian Könyvklubunk összegyűlt, hogy megvitasson két, az összeomlásról szóló könyvet, a Hogyan omolhat össze minden (How everything can collapse), és a Egy másfajta világvége is lehetséges (Another end of the world is possible) címűt. Ez önmagában véve nem figyelemre méltó, tekintve a témában rendelkezésre álló irodalom mélységét és azt, hogy sokan egyre megszállottabban foglalkoznak ezzel a témával. A résztvevők közül többen is megjegyezték, hogy milyen sokat olvastak a témáról – gyakran feszültséget keltve ezzel a kevésbé érdeklődő házastársakban, szülőkben és gyerekekben.
De van egy pont, ami különösen megragadt bennem a beszélgetésünkből. Többen is hivatkoztak William Catton Túllövés (Overshoot) című korszakalkotó művére. Ebben Catton azt a fontos megjegyzést teszi, hogy az ökológiai stressz egy bizonyos határon, a rendszer teherbíró képességén való túllépés jele. Vicces módon, legalábbis számomra, Catton a könyvét egy Lester Brown idézettel kezdi. Brown megjegyzi:
“A világ főbb biológiai rendszerei – erdők, tengerek, legelők és szántóföldek – megterhelésének jelei azt mutatják, hogy ezek a rendszerek sok helyen már elérték a töréspontot. Az ökológiai realitásoknak ellentmond, ha arra számítunk, hogy ezek a rendszerek kibírják a népesség okozta nyomás megháromszorozódását vagy megnégyszereződését.” *.
Catton Overshoot című műve világossá teszi, hogy az összeomlás valójában ezeknek a rendszereknek a széthullása. És ez az, amit ma tapasztalunk – példátlan tüzek és viharok, rekordméretű jégolvadás, a fajok kihalása, holt zónák, valamint a kormányzás radikalizálódása és az erre adott reakciók. Ezek az “összeomlás tünetei”. Más szóval, már évek óta az összeomlás folyamatában vagyunk, sőt, talán már jóval régebb óta.**
Ezek a szavak azonban ráébresztettek arra, hogy a felsorolt rossz dolgok nem az összeomlás tünetei, hanem maga az összeomlás. Mint a tiltakozás jelszavai: “Így néz ki a demokrácia!” Nos, így néz ki az összeomlás. Az emberek elfordulnak a valóságtól (akár úgy, hogy ámítják, akár úgy, hogy szórakoztatják magukat), olyan “bohócokat” választanak, akik biztonságot ígérnek, vagy azt, hogy újra naggyá, széppé, jóvá teszik a dolgokat, miközben a rendszerek összeomlanak körülöttünk. És akkor ott vannak a világjárványok.
Nem tudom, hogy ez a nagyon nyilvánvaló dolog miért nem jutott eszembe egészen mostanáig. Talán egy kis tagadásban voltam. Vagy talán azért, mert ugyan 2003 óta figyelmeztettek az összeomlásra, de mindig úgy, mintha az a jövőben következne be. Vagy talán azért, mert ugyanazokat a híreket olvastam, mint mindenki más: a tőzsde eredményei kísértetiesen emelkedtek a gazdaság drámai zsugorodása közepette, miközben a COVID-19-et próbáltuk kordában tartani. Vagy talán azért, mert annyi figyelemelterelő hír jön a világból. Nem is beszélve a katasztrófák híreiről. Miközben a világban tovább tombolnak a tüzek. És ha azok kialudtak, akkor újabbak gyulladnak Ausztráliában, Dél-Amerikában, és így tovább és így tovább. És ez elér egy olyan pontot, hogy egyszerűen nem tudunk reagálni, és már nem is figyelünk (vagy nem is kerül be a hírekbe, mert egyszerűen túl sok az, amiről be kellene számolni). Ez az összeomlás.
És végül is csak magunk miatt aggódunk – élelmiszert és vécépapírt gyűjtögetünk, ragaszkodunk a munkánkhoz, akár értelmes, akár hasznos, akár nem, remélve, hogy legalább valamennyire elszigeteljük magunkat a minden irányból közeledő fenyegetésektől. És igen, sokan közülünk már most is ebben a valóságban élnek. Ez a lényeg. Ez az összeomlás. Valójában, miközben ezt írtam, találtam ezt az esszét, amely ugyanazt mondja, amit én mondok, csak jobban. A szerző átélte a Srí Lanka-i polgárháborút, elkerülhetetlenül a mindennapi apróságokra koncentrált, miközben körülötte mások haldokoltak. Néhány fotóját is mellékelte, amelyek két hetet ölelnek fel ebből az időszakból: egyik nap scrabble-t játszik, másnap egy megégett holttestet fényképez az irodája előtt, majd koncertre megy, aztán nézi, ahogy egy bevásárlóközpontból egy robbanás füstje felszáll. Megfigyeli a körülötte zajló eseményeket, és megpróbálja fenntartani a normalitás érzését, miközben a dolgok szétesnek körülötte, ez az összeomlás.
Az élmény persze egyrészt megdöbbentő. Másrészt teljesen nyilvánvaló. Ez az a szemlélet, amelyet a Transition Towns és az Ecovillages már évek óta magukénak tudnak. És most már a Deep Adaptation, és a Gaianism is. Megpróbálom összehozni az embereket az élő bolygóhoz való kapcsolatunk mentén. A bolygóért amelytől függünk és amelynek részei vagyunk, mind a Föld, mind önmagunk gyógyítása érdekében, mind pedig azért, hogy igyekezzek olyan közösségeket kialakítani, amelyek segíthetnek túljutni az előttünk álló nehéz átmeneten (és valami jót építeni a túloldalon, ha mi, mint faj, eljutunk egyáltalán odáig). Ahogy a beszélgetés során felmerült, az individualizmus luxus, “és nem túl hatékony túlélési stratégia”. Az az elképzelés, hogy egyedül is boldogulhatunk, a bankban lévő pénzzel és az Amazontól érkező szállítmányokkal megtámogatva, teljes képtelenség.***
Stratégiák az összeomlással történő együttéléshez
Ugyancsak szóba került, hogy léteznek stratégiák az összeomlással való együttélésre (nem az összeomláson keresztül, nem az összeomlásban, de azt állítom, hogy azzal “együtt”, éppen úgy, ahogyan az ember egy krónikus betegséggel él). Nem a trauma elkerülésére, de legalább a fájdalom és az általa keltett bizonytalanság enyhítésére.
Mindenekelőtt, hogy John Michael Greer bölcs szavait idézzem: “Omolj össze most, és kerüld el a kapkodást.” Elég hamar itt lesz a kapkodás ideje (ha még nem érte volna el Önt), de ha most cselekszik, az még azt jelentheti, hogy kissé megelőzi a folyamat kiteljesedését. Fejlessze tehát azokat a készségeket, amelyek az élet és a halál közötti különbséget jelenthetik. Ezen a héten szedtem egy kis sárga gévagombát és megfőztem. Finom és tápláló, és nagyon nehéz összetéveszteni egy mérgező gombával. A gyűjtögetés szórakoztató, természetközeli élmény, és segíthet ellátni magunkat a globális élelmiszer-gazdaság összeomlása után is. Olyan készségek elsajátítása, amelyek fenntartják a megélhetés – földművelés, dúla (szülés vagy halál esetén), elsősegélynyújtás a vadonban, kerékpárjavítás (vagy bármi egyéb javítása) – mindezek jó módjai lehetnek annak, hogy növelje a saját maga és a közössége jólétét, és megőrizze a kontroll érzését az összeomlás alatt.
Még fontosabbnak tartom a társadalmi tőke és a “kölcsönös segítségnyújtási” hálózatok újjáépítését. Ez áll a Gaia filozófia középpontjában. Abban reménykedünk, hogy helyi közösségeket alakítunk ki azokból, akik megértik a Földtől való teljes függőségünket, valamint azt a pillanatot, amelyben élünk – összekapcsoljuk őket Gaiával és egymással, és a helyi csoportok kialakításával növeljük a lehetőségeiket, hogy közösen cselekedjenek a Föld hanyatlásának lassítása érdekében (bármilyen mértékben is maradjon meg), valamint növeljük az esélyeiket, hogy az összeomlást a lehető legbiztonságosabban és legélhetőbb módon vészeljék át (valamint hogy másokat is bevonjanak a közösségbe azáltal, hogy másokra is kiterjesztik a segítséget).****
Harmadszor pedig, ahogy néhány résztvevő megjegyezte, a jelenlét, a “mindent átható öröm” megtapasztalása, a kapcsolat a madarakkal, a fákkal, a körülöttünk lévő élettel és egymással, még akkor is, ha minden sarkon tragédia fenyeget, ez a legfontosabb. Ezért van az, hogy minden nap a szabadban meditálunk, és minden vasárnap van egy csoportos erdei meditáció, ami számomra a Gaian alapvető része.
Persze ez nem jelenti azt, hogy ne kellene cselekednünk is – lassítani az összeomlást, öko-központú, összeomlás utáni kultúrákat teremteni, és így tovább. De ezt nem a “minél előbb cselekednünk kell, különben” gondolatból kell tennünk, hanem azért, mert ez a helyes és jó dolog, amit a rendelkezésünkre álló életenergiával tehetünk, függetlenül az eredménytől. Valójában, ebben a késői szakaszban talán ez az egyetlen egészséges hely, ahonnan megközelíthetjük ezt a kérdést. Ha továbbra is megpróbáljuk “megmenteni a világot”, akkor mi lesz a sok rémült és kiábrándult aktivistával, amikor világossá válik, hogy nem vagyunk rá képesek? Kilépnek? Ha ehelyett a kezdetektől fogva Kim Stanley Robinson bölcs tanácsát követjük, ami szerint a “Mennyit akarunk megmenteni?” kérdést kell körül járnunk, nos, akkor magabiztosan módosíthatjuk az irányt, és új utakat találhatunk a Gaia gyógyítására és tiszteletére vonatkozó munkához, bármit is hoz a jövő.
Együtt élünk az összeomlással. És ez ijesztő. De ugyanakkor a tudat, hogy tisztában vagyunk ezzel, felszabadító lehet. Talán tényleg abbahagyhatom az aggodalmaskodást a rajtam kívül álló dolgok miatt, és arra koncentrálhatok arra, amit tehetek, legyen szó arról, hogy inspirálok valakit, hogy fenntarthatóbb vagy helyreállító módon éljen, vagy hogy összehozok egy csoportot meditálni és közösséget ápolni, vagy hogy megtanítom a fiamat (és magamat) karatézni, főzni és más olyan életvezetési képességekre, amelyek a felnövekedése során egyre fontosabbak lesznek számára.
Megjegyzések:
* Brown ezt 1978-ban írta. Azóta a világ népessége mintegy 80 százalékkal nőtt. Ha az 1950-es szintből indulunk ki (2,5 milliárd), akkor a világ népessége máris megháromszorozódott, és 2050-re várhatóan megnégyszereződik.
** Brown idézete a Huszonkilencedik nap (The twenty ninth day) című másik korszakalkotó műből származik, amelynek legjobb része a könyv címét adó történet. Ha egy élőlény populáció minden nap megduplázódik, és a 30. napon teljesen kitölti a környezetét, akkor mikor van a környezet félig tele? Talán a 15. napra tippelnénk, de természetesen a 29. napról van szó. Az exponenciális növekedés veszélyes dolog – amit már évek óta csinálunk (mind népességi, mind gazdasági értelemben) -, és az egyik oka annak, hogy még ha nem is lennénk már aktívan az összeomlás állapotában, akkor sem tudnánk megakadályozni – túl nagyra nőttünk, és túlságosan is teljesen megtöltöttük és elfogyasztottuk a környezetünket. Ha nem is a 30. napon vagyunk, de a huszonkilencedik nap alkonyához közeledünk.
***Kivéve, ha milliárdos vagy. De akkor más problémád van: hogyan akadályozod meg, hogy a biztonsági személyzet elfoglalja a gyönyörű bunkert, amit magadnak építettél? (Bárcsak viccelnék, de ezt a kérdést Douglas Rushkoffnak tényleg feltették már).
****Amint azt John Halstead megjegyzi az Egy másfajta világvége is lehetséges (Another End of the World is Possible) című könyvében, a kölcsönös segítségnyújtásnak nem kell megállnia az embereknél. Más fajok integrálásának is van értelme, amit olyan törekvések során alkalmazhatunk, mint a helyreállító mezőgazdaság vagy a helyi vadon élő területek és az ottani biodiverzitás fenntartása (legyen szó akár denevérek számára dobozok építéséről vagy a legveszélyesebb invazív fajok elleni küzdelemről). Ha gondoskodunk ezekről a földterületekről és fajokról, az javítani fogja a minőségüket (ahogyan az őslakosok évezredek óta gondozzák az erdők ökológiáját), miközben magunkról is gondoskodunk.
A bejegyzés Erik Assadourian, a Resilience oldalon közölt írása alapján készült.
