Nem disztópia, nem nihilista világvége-konteó, hanem számokra, tényekre, a folyamatban lévő és már bekövetkezett környezeti válságokra, adatelemzésére alapozott, tudományos látlelet. A mai életünk és életformánk fenntarthatatlan – már rövidtávon is. Stumpf-Biró Balázs összeomlás-kutató szerint ennek tudatosítását és az ehhez szükséges pszichés felkészülést jelenti a mélyalkalmazkodás, amelynek a világon a legnagyobb mozgalma éppen Magyarországon jött létre. De hogyan éljünk azután, ha megértjük, hogy a környezeti és civilizációs összeomlás elkerülhetetlen?
„Eljöhet az idő, és tartok tőle, el is fog, amikor adott esetben az emberi kapcsolatainkon kívül nem marad semmi másunk. Ahogy az idő halad, és a folyamatok kibontakoznak majd a szemünk előtt, egyre többen fognak tanácstalanul, kérdéseikkel fordulni felénk. És hogy akkor hányan leszünk, akik támaszt jelenthetnek a másiknak, bizony, sorsdöntővé válhat.”
Stumpf-Biró Balázs szerint ideje elfogadni: a környezeti erőforrásainkat intenzíven feléltük, az éghajlati katasztrófa jelei pedig már ma is mindennaposak, a rendszerszintű összeomlás így jó eséllyel elkerülhetetlen.
Soha nem láttam még senkit ilyen átszellemült, békés mosollyal beszélni a várható világkatasztrófáról, és arról, hogy a jóléti életformánknak még a mi éltünkben, sőt valójában akár az elkövetkező évek folyamán is vége lehet. Belátható időn belül azonban szinte biztosan. Rendíthetetlen derű lengi körbe az összeomlás-kutatót, amit már önmagában az az irigylésre-méltó lazaság is jellemez, ahogy kikér egy habos forrócsokit, miközben én fejben feljegyzem a laktózmentes tejeskávém tápértékeit, és persze előre szorongok azoktól információktól is, amiket hamarosan hallani fogok.
Az életigenlő derű oldja a szorongásomat, ugyanakkor tényszerű megközelítésével jelzi, nem érdemes illúziókat táplálnunk, ez csupán megnehezíti a tisztánlátásunkat, amire a nehéz és életbevágó témában szükségünk lesz.
Balázs életének korábbi évtizedeit az üzleti közegben, az egészségügy területén töltötte, az elmúlt évek folyamán az idejét azonban már kizárólag az előttünk álló rendszerszintű változások megismerésére szánja. Az éghajlatváltozás hatásait azonosító, és az alkalmazkodás folyamatát támogató Cassandra Program társalapítója. A mentális felkészülést fontosnak tartó és segíteni hivatott Deep Adaptation, azaz Mélyalkalmazkodás mozgalom magyarországi képviselője, a Pannon Egyetem Környezettudományi Doktori Iskolájában a globális polikrízis jelenségének kibontakozását kutatja. Jelenleg éppen a félidős komplex vizsgája miatt izgul.
Nem most találkozunk először, a Forbes Makers tavaly őszi színpadán is beszélgettünk egyet röviden, és már ott is világossá vált számomra, hogy a
mélyalkalmazkodás nemcsak egy zöld, szubkulturális mozgalom, hanem inkább életvezetési programot adó közösség.
Balázs pedig több mint tudós, kommunikátor vagy szakértő: az én szememben egyfajta terapeuta.
Nem hit kérdése
„Ha az a kérdés, kinek higgy, akkor szerintem annak, akinek akarsz. Mert ez nem hit kérdése. Jem Bendell úgy fogalmazott: az összeomlás elkerülhetetlen, a katasztrófa valószínű, a kihalás lehetséges. Nem kell minden állítást elfogadni, csak érdemes tisztában lenni a folyamatokkal és a lehetséges következményekkel, vagy azzal, ami azóta történt, hogy a kilencvenes évek elején eldöntöttük, hogy ez így nem mehet tovább: lényegében tövig nyomtuk a gázt.
Látjuk, hogy a rendszer esszenciája az, hogy a globális pénzügyi, gazdasági elit nem tud és nem is akar lemondani a profitról és a növekedésről, így az utóbbi három évtizedben csak fokozódott a természeti erőforrások túlhasználata, és az azzal járó szennyezés. Ugyanakkor az mindenki számára egyértelmű lehet, hogy nem létezik végtelen növekedés egy véges erőforrásokkal rendelkező bolygón”
– fogalmaz.
Balázs szerint azt érdemes látni, tudni, hogy a rendszer működéséből mi következik törvényszerűen belátható időn belül. Amiről beszél, nem jóslás és nem is jövőkutatás, mert az ökoszisztémát és így az emberi ellátórendszereket érintő összeomlás már számos éghajlattudós szerint is jelen van, ráadásul ez a hanyatlás a civilizáció kialakulásához képest rövid és gyors folyamat, aminek jeleit minden nap milliók tapasztalják a bőrükön.
Épp ezért ezzel a témával lehetetlen foglalkozni anélkül, hogy a környezetszennyezés mértékét, jeleit, adatokat és az éghajlati válság tényeiből következő előrejelzéseket komolyan ne vennénk. Balázs is rengeteg ilyen, világszervezetekhez vagy akár a világbankhoz köthető adatot sorakoztat fel előadásaiban, interjúiban vagy épp velem beszélgetve.
Ugyanakkor azt is kiemeli: „a valóság valószínűleg még sokkal gyorsabb és átütőbb lesz, mint ahogy az a klímamodellekben ma szerepel”.
Mélyvíz
De mi ez az egész összeomlás téma? A mélyalkalmazkodás mozgalom, sőt már maga a fogalom is Jem Bendellhez kapcsolható, aki a fenntartható vezetés professzora volt a brit Cumbriai Egyetemen. Évtizedeken át klímaaktivizmussal foglalkozott nemzetközi szervezetek – köztük az ENSZ – tanácsadójaként. Aztán 2018-ban megírta a Deep Adaptation, vagyis a Mélyalkalmazkodás című tanulmányát, amiben egy sor kutatás vizsgálatát alapul véve arra jutott, hogy az éghajlatváltozás okozta katasztrofális következményeket, és az ezekből eredő társadalmi összeomlást már nem tudjuk elkerülni. Azaz:
ma már lényegében semmit sem tehetünk az ellen, hogy társadalmi rendszereink az éghajlatváltozás, és az egyéb várható környezeti katasztrófák hatására még az ő életében (azaz a mi életünkben) össze ne omoljanak.
Így szerinte egyetlen út maradt, hogy elfogadjuk ezt, és mentálisan felkészülünk a megváltozott életkörülményekre, amit követhet egyfajta gyakorlati cselekvés is, főként az emberi kapcsolatok, és a közösségek megerősítésével.
Noha sok klímatudós és környezeti aktivista lélekölőnek, hatásvadásznak és reményrombolónak találta a tanulmányt, a kritikusok legtöbbször éppen azzal vádolták Bendellt, amit maguk is elkövettek: a saját nézőpontjuknak megfelelő szakirodalmak és adatsorok felhasználásával jutottak valamiféle következtetésre, amelyet igyekeztek minél hatásosabban előadni.
Sok idő eltelt azonban Bendell eredeti tanulmánya óta, ezalatt pedig a Covid és az elmúlt két-három év geopolitikai eseményei, nem is beszélve a sorozatos környezeti katasztrófákról, sok ponton igazolták a tanulmány előrejelzéseit.
Ráadásul Bendell – aki ma már Balin a regeneratív gazdálkodás gyakorlatait oktató tanfarmot vezet – azóta két könyvet is írt a témában: a Deep Adaptation, azaz Mélyalkalmazkodás címűt 2021-ben, majd a Breaking Together-t, magyarul Összetörve címűt pedig 2023-ban adta ki.
Az ezeket a köteteket is magában foglaló Holnapután könyvsorozat szándéka, hogy a téma nemzetközi szakirodalmának javát magyar nyelven is elérhetővé téve segítsen ráébreszteni a közvéleményt arra: mit is jelent az úgynevezett Nagy Felbomlás folyamata, mit hordoz magában az emberi civilizációra és az egész ökoszisztémára nézve, és milyen hiteles válaszokat is adhatunk mi minderre.
Ó, ió, ció, adaptáció
A mélyalkalmazkodásból már az eredeti tanulmány publikálása után mozgalom alakult, amelynek idővel a legnagyobb és legaktívabb csoportja (Deep Adaptation Hungary) éppen Magyarországon jött létre. De vajon miért?
„Amikor Jem Bendell tavaly itt volt a World Adaptation Forum-on, ahol a mozgalom alapításának ötödik évfordulóját is ünnepeltük, azt is elárulta, hogy ő nem látott még a nyugati világban olyan országot, ahol ennyire széleskörűen, szabadon és nyíltan beszélgetnek a mainstream médiában erről a kérdésről. Mondtam is neki, hogy a magyarok befogadókészsége mögött részben talán az úgynevezett „hungaropesszimizmus” állhat. Bár kétségtelen, hogy az eredmény az erre a célra fordított időnek, munkának és energiának is köszönhető”.
Stumpf-Biró Balázsék nemcsak a bendell-i szakirodalom magyar nyelvre fordításával váltak a mélyalkalmazkodás kelet-európai úttörőivé, de élő közösségként ötvözik a tudományos és a gyakorlati ismeretterjesztést is. Számos projektjük van, az egyik legfontosabb a mélyadaptáció alapértékeire épülő Cassandra Program, amelynek célja, hogy „bármely szervezet, közösség vagy magánszemély felkészülhessen arra, hogy számtalan tényező együttes hatásának eredményeként az életkörülményeink lényegesen megváltoznak”.
Az élhető élet fenntartásához szükséges mentális és fizikai alkalmazkodás, avagy felkészülés lehetőségeinek széleskörű terjesztéséért, és – éppen generációs felelősségvállalásként – oktatásáért tesznek. Ennek része az a tervezett Ifjúsági Alkalmazkodási Program is, ami első körben a fiatalokkal kapcsolatban álló felnőtteket, szülőket, tanárokat igyekszik majd támogatni abban, hogy
a civilizációs hanyatlás legnagyobb vesztesei, a ma még gyerek, fiatal, vagy éppen csak születő generációk értelmi és érzelmi szinten is képesek legyenek feldolgozni a polikrízis folyamatát.
És itt nem csupán az éghajlati válság adatainak és következményeinek ismeretéről van szó. De nem is nihilista világvége-konteóról, hanem számokra, tényekre, a folyamatban lévő és már bekövetkezett környezeti válságokra, illetve az ipari termelés adatainak pontos elemzésére alapozott, tudományos látleletről – valamint az ezek feldolgozásához szükséges pszichológiai támogatásról.
A Holnapután sorozat részeként legutóbb megjelent könyv, Ahmed Afzaal Tanítás alkonyat idején című kötete például már kifejezetten a pedagógusok kihívásairól, kétségeiről és megváltozott szerepükről ír, és őket igyekszik erősíteni a következő korosztályok, sőt a világ újfajta vezetőiként.
De mit takar ez a felelősség? Hogyan terheli meg a felnőtteket, a pedagógustársadalmat az összeomlás ténye? Valójában mi vár a mai és ma születő gyerekekre? Egy belvárosi hotelben kávézva Balázs nem riogat, nem is nyugtat meg; nem kecsegtet megoldással, de nem is nyújt egy kész tervet valamiféle világvége-disztópia túlélésére. Viszont felkínál egy alternatív életszemléleti lehetőséget.
A „holnapután” évtizedek óta foglalkoztatja a kreatív műfaj, főként a sci-fi alkotóit. Hogyan lehet reálisan szemléltetni az összeomlást?
Ami az elkövetkező válság fokmérőjét illeti, az szinte biztos, hogy amit a Covid idején megéltünk, az gyakorlatnak is gyenge volt ahhoz képest, ami ránk várhat. Ennek ellenére már akkor látszott, hogy milyen mentális, gazdasági és kulturális megterhelést jelent az emberek többsége számára akár csak egy „egyszerű” világjárvány. Egy olyan helyzetben, amikor minden adott volt; közbiztonság, bankrendszer, működött a gazdaság, volt magas színvonalú egészségügyi ellátás, megnyomtuk a gombot és fűtöttünk, kinyitottuk a csapot és jött a víz… Tehát amikor majd ezekben az alapvető dolgokban áll be ellátási zavar, akkor vajon mi vár ránk?
Amikor hosszabb távú válság jön, tehát olyan léptékű, hosszú ideig fennálló helyzetről lesz szó, amiről ma még nincs tapasztalatunk, akkor a mikroszinteken eddig talán létező szolidaritás vagy „normalitás” is tova tűnhet: ember embernek farkasa lehet. És az igazi választóvonal az lesz, amikor részben vagy egészben megszűnik az állam erőszak-monopóliuma is, amivel lényegében eltűnik a közrend. Ez már a pénzügyi, majd gazdasági krízist követő társadalmi összeomlás, ami eredményezheti akár az emberi kultúra felbomlását is.
Az összeomlás felelőssége az emberiségé. Generációs harccal is járhat a polikrízis?
Nem tartom valószínűnek, hogy generációk esnének majd egymásnak egy ilyen helyzetben, sokkal inkább egyének vagy csoportok fordulhatnak egymás ellen. Nem gondolom, hogy a politikai és gazdasági elit döntő többségéből bárki hajlandó lenne meghozni azokat az áldozatokat, amelyek szükségesek lennének ahhoz, hogy érdemben lassítani tudjuk a rendszerszintű összeomlást. Így minél inkább kibontakozik az, amit Jem Bendell elitpániknak nevez, annál inkább a hatalommegtartás irányba fog ez a réteg elmozdulni. Szigorú szabályokat, súlyos áldozatokat és olyan rövidlátó döntéseket fog ez eredményezni, amelyek alapvetően csak tovább súlyosbítják majd a krízist. És ez már mindannyiunk számára nagyon nehéz időszak lesz, ami az autokratikus rendszerek terjedésével jár majd.
Viszont nem gondolom, hogy forradalommal, reformmal, vagy bármi hasonlóval leválthatjuk a globális elitet.
A fogyasztói kultúrára építkező – és azt megteremtő – kapitalizmust, amit a hitelalapú pénzügyi rendszer hajt a kényszeredett és folyamatos növekedés felé, alapvetően nem lehet megreformálni vagy átalakítani. Valódi szándék sincs rá, a cselekedetek sem ebbe az irányba mutatnak, úgyhogy csak úgy alakulhat majd ki valamiféle alternatíva, hogy ez a gazdasági rendszer összeroppan. A globális elitet a rendszer szétesése fogja maga alá temetni.
Szembesülni azzal, hogy az éghajlatváltozás nem visszafordítható, ezzel az összeomlás, és így valamiféle globális környezeti és civilizációs krízis már folyamatban van, elég traumatikus élmény. Vannak ennek a gyásznak fokozatai?
Így van, ezek a klasszikus Kübler-Ross-féle fázisok. Az emberek jórésze a szemléletformálást, tehát a környezeti kihívások és kilátások megértését és érzelmi feldolgozását valahogy szeretné is átugrani. „Jó, jó, hát baj lesz, baj lesz, de akkor mit csináljunk? Vegyünk tanyát, tanuljunk meg lőni, halmozzunk fel a konzerveket? Vagy búcsúzzunk el?”. Ez a tagadás egy formája, ahogyan a technooptimizmus is az, amikor meg azt hiszik, hogy a tudomány majd megoldást talál a természeti rendszerek összeomlására. Tagadás, menekülés – tipikus tünetek. A globális összeomlás olyan mélyen, elemi módon érinti az emberi működésünket, hogy a valóság felismerésével, megértésével, tudatosításával az elme még mindig törékeny marad. Annyira, hogy amikor majd egyéni szinten kell szembenézni a helyzettel, még mindig megvan az esélye, hogy összeroppan az ember. Ezért fontos a reziliencia-fejlesztés, de a szorongásoldáshoz a felkészüléssel, alkalmazkodással kapcsolatos tevékenységek is sokat hozzátesznek.
Ad a mélyalkalmazkodás valamiféle életvezetési útmutatást is?
Mi éppen egy olyan útmutató-gyűjtemény megalkotásán dolgozunk, ami a rugalmas alkalmazkodás képességének fejlesztésén, és a valósággal kapcsolatos ismeretanyagon túl a praktikus tudásokat is tartalmazza – gyógyszerek, víz, élelmiszer tartalékok, szükséges eszközök, vagy akár az önellátás képessége is – a mai, és egy megváltozott életforma esetében is használható módon. De az ok-okozati kapcsolatok feltárása és megértése elkerülhetetlen ahhoz, hogy helyes döntést hozhassunk meg az életünkkel kapcsolatban.
Aki szembesül a valóssággal, az valamilyen döntést mindenképpen hoz az életéről?
A nagyanyámtól hallottam először gyermekkoromban: a végső emberi szabadság az, hogy a dolgokat miként éljük meg. Mert a világban a dolgok nem jók vagy rosszak, hanem olyanok, amilyenek. De hogy ezek bennünk hogyan csapódnak le; hogy a pohár félig üres vagy félig tele van, az a mi döntésünk. Ez az, amit nem lehet elvenni egy embertől sem, és ez az az utolsó eszköz, ami rendelkezésünkre állhat majd ahhoz, hogy képesek legyünk a legnehezebb kihívásokon is túltenni magunkat, felülemelkedni és továbblépni. A mélyalkalmazkodás segíthet ennek felismerésében annak tudatosításával, hogy a mai életünk és életformánk, de még a civilizációs berendezkedésünk is valójában fenntarthatatlan.
De pont ez az: ezekkel a felismerésekkel hogy lehet együtt élni?
Jogos és nem is megkerülhető kérdés. Mindig elő is jön. Nemrég például egy iskolában adtam elő tanároknak, és – ahogy szokott – ott is eléggé betalált a téma. Meg is kérdezték, hogy mindezek ismeretében, amit elmondtam nekik, én hogy tudok reggel felkelni és élhető életet élni? És erre a válaszom az, hogy így tudok csak igazán.
Mert az igazság felszabadító?
Mert nem illúziókban élek, hanem annak örülök, ami van. A mélyalkalmazkodás, és ez az egész téma igazából abban segített nekem, hogy ott lehessek, ahol vagyok, és megtanuljam értékelni azokat a dolgokat, amik ma vannak nekem. Értékelni azokat az embereket, akik körülvesznek. És megtapasztaltam, hogy a belső felkészülésen túl az emberi kapcsolataink élettel, tartalommal, szeretettel való megtöltése a legfontosabb. Őszintén hiszem, hogy az életünkkel kapcsolatban dönthetünk szabadon – kevésbé ha szülők vagyunk –, de ez a döntés nem jó vagy rossz, hanem az adott ember saját döntése. És egy-egy döntésünk csak akkor lehet hiteles, akkor viselhető el, vagy éppen élvezhető számunkra, ha vettük a fáradtságot, hogy őszintén szembenézzünk a valósággal, és az alapján döntöttünk így vagy úgy. És ilyen értelemben bármi is legyen ez a hiteles döntés, akkor az valójában elfogadható. Ahogy az idő halad, és a folyamatok kibontakoznak majd a szemünk előtt, egyre többen fognak tanácstalanul, kérdéseikkel fordulni felénk, és hogy akkor hányan leszünk, akik támaszt jelenthetnek a másiknak, bizony, sorsdöntővé válhat.
Hogyan tud például egy pedagógus az uralkodó sikermítoszokon változtatni úgy, hogy ő maga még a mai rendszerben szocializálódott és működik?
A legegyszerűbb válasz az, hogy jó példával jár elől. Tudom, ez leegyszerűsítően hangzik, de ha szembenézünk a valósággal, akkor felismerjük azt is, meddig terjed mindaz, amire egyénként még hatással lehetünk. És alkalmazni kell a szükség kontra igény elvét.
Ha valaki az egyéni életét a szükségletalapú irányba mozdítja el, egyfajta tudatos minimalizmus felé, az már jó példával szolgálhat. Ha pedig ezt önként teszi, tehát nem teherként éli meg, akkor az hathat a közösségére is.
Szerinted lehet ragadós a példa?
A tudatosan minimalista közösség öröme egy létező, működő alternatívát jelenthet, mert nem kell mindenkinek tanyára költöznie, tehenet fejnie. Egy tanár már azzal is sokat segíthet, ha a szükségletalapú értékrendet mint alternatívát is megmutatja a diákjainak. Látni, tudni, ismerni ezt a tudatosan minimalista, boldog, természetközeli életet, olyan pozitív emlékképet adhat majd ezeknek a fiatal embereknek, amelynek eredményeképpen keresni fogják azt az életet, ami megadhatja ezt nekik.
Az ilyen típusú ismeretterjesztés tömegeket fog vonzani?
Bármi, amiről most beszélgetünk, és aminek én az életemet az elmúlt öt évben áldoztam, nem gondolom, hogy tömeges jelleget fog ölteni. Egyszerűen azért, mert a Homo sapiens agyában a kényelem és hatalom iránti törekvés nagyon mélyről jövő program.
Így, mire megszülethet a tudatos minimalizmus iránti tömeges igény, addigra ennek már nem túl nagy jelentősége lesz. Akkor már – ahogy Gelencsér András mondja – a valóság ránk rúgja majd az ajtót. De ha valaki hitelesen tudja ezt a tudatosan minimalista hozzáállást képviselni, és szükséglet alapú életet él, akkor sugárzik belőle az életöröm. Ha saját szabadon meghozott döntése nyomán, felszabadultabban él, annak mindig megvan a maga hatása. Még ha adott esetben egy emberre hat is csupán, akkor sem hiába való.
A bejegyzés Tóth-Bíró Marianna, a Forbes oldalán 2025-ben közölt írása alapján készült.
