Ahmed Afzaal Tanítás alkonyat idején című könyve nem fél szembenézni a mai világunkban uralkodó káosszal és a szemünk előtt kibontakozó összeomlással. Ugyanakkor az író képes szeretetteljes kedvességgel megosztani velünk a gondolatait e nehéz témával kapcsolatban arról, hogyan tanítsunk bölcsen és hogyan segítsük az ifjúságot az élet valódi értelmének megtalálásában a ránk váró súlyos kihívások idején.
Részlet a könyvből:
„A folyamatos és exponenciális gazdasági növekedés elvárása a „business-as-usual” egyik vesszőparipája. Ennek oka, hogy a kapitalizmus célja a tőke igényeinek kiszolgálásáról szól, és a tőkének semmire sincs nagyobb szüksége, mint a saját növekedésére. A kapitalizmus, mint személytelen, de mindent átfogó társadalmi rend egyetlen célja: a tőkefelhalmozás. A tőke azonban nem ugyanaz, mint a matracunk alatt, vagy a párnahuzatban kuporgatott készpénz. A tőke mozgásban lévő vagyon; képesnek kell lennie arra, hogy egyik helyről a másikra vándoroljon, folyamatosan keresve saját növekedésének lehetőségeit.
Ha valaki egy kisvállalkozást csak azért működtet, hogy eltartsa a családját, akkor máris megsérti a kapitalizmus egyik alapelvét. E szerint a nyereség nagy részét ugyanis vissza kellene forgatni a vállalkozásba, hogy a következő körben további nyereségre tehessen szert. Minden egyes fordulónak az előzőnél nagyobb profitot kellene termelnie ahhoz, hogy a tőke tovább növekedhessen. Egy kapitalista vállalkozás lényege nem a megélhetés, hanem a természeti erőforrások és a munkaerő tőkévé való átalakítása, minden más pedig csak mellékhatás.
A tőkefelhalmozás jellemzően az áruk és szolgáltatások termeléséből származó profitszerzésen keresztül valósul meg. A kapitalizmusban az árukat és szolgáltatásokat azért termelik, hogy pénzre lehessen váltani azokat; nem pedig azért, hogy az emberek szükségleteit kielégítsék. Másképpen fogalmazva, a kapitalizmus az árucserét előnyben részesíti a használati értékkel szemben. Egy dolog használati értéke egyszerűen azt jelenti, hogy adott dolog mennyire hasznos egy ember számára; például egy pár cipő használati értéke az, hogy azt viselve megvédjem a lábamat az időjárás viszontagságaitól, a burgonya használati értéke pedig az, hogy azt elfogyasztva kielégítsem táplálkozási szükségletemet. Ezzel szemben egy termék csereértéke az az árfolyammal összefüggő egyenérték vagy annak vásárlóereje, amellyel a piacon lévő más termékekhez hasonlítják azt; és ezt jellemzően pénzben mérik.
A nem tőkés, kapitalista szemléletű termelésben a használati érték dominál. Tegyük fel, hogy készítek egy pár cipőt, eladom Önnek pénzért cserébe, majd ezt a pénzt arra költöm, hogy vegyek magamnak krumplit. Ebben az esetben a pénz megkönnyíti a cserét, de nem öncélú; a cél az, hogy Önnek legyen cipője, én pedig ehessek valamit. Ezzel szemben a tőkeközpontú kapitalista termelésben a csereérték dominál. Pénzt költök egy pár cipő előállítására, majd eladom, hogy némi profitot termeljek, amit aztán újra befektetek, hogy még több cipőt adhassak el, és még több profitot termeljek, és így tovább. Ebben az esetben a cél az, hogy minél több pénzt keressek, míg a cipők gyártása és eladása csupán maga az eszköz a cél eléréséhez. Az egész folyamat „alapvetően figyelmen kívül hagyja az emberi szükségletekről alkotott elképzeléseket”.
Azzal, hogy a nyereséget visszaforgatom a termelési folyamatba, hozzájárulok a folyamatos bővülés pozitív visszacsatolásának létrehozásához. Ha nem tudom bővíteni a vállalkozásomat, akkor a befektetett pénz egy versenytárs kezébe kerül, aki azt saját növekedésére fogja felhasználni. Egy olyan üzleti vállalkozás, amely nem terjeszkedik tovább, vállalja annak kockázatát, hogy elveszíti piaci pozícióját. A növekedéshez új piacok, új áruk, új szolgáltatások, a kereslet növelésének új módszerei, a költségek csökkentésére szolgáló új technológiák, a termelékenység növelését elősegítő új irányítási módszerek stb. felfedezésére vagy létrehozására van szükség; ezt nevezzük „innovációnak”.
A kapitalizmus szlogenje: „Növekedj, vagy elpusztulsz!” A tőke azokat jutalmazza, akik a célját szolgálják, és megbünteti azokat, akik nem ennek megfelelően cselekednek.
Az, hogy a kapitalizmusban a csereérték dominál, azt jelenti, hogy egy áru természete lényegtelen abból a szempontból, hogy miért állítják azt elő. A tőke szempontjából az egyetlen ok bármely termék előállítására az, hogy a nyereség érdekében el lehessen adni. Ha valamit nem lehet nyereséggel eladni, akkor nincs ok annak megteremtésére, ha pedig valamit már előállítottak, de nem származik belőle nyereség, akkor azt meg kell semmisíteni, még akkor is, ha az embereknek amúgy szüksége lenne rá. Ennek rendkívül egyszerű a magyarázata: a kínálatot a kereslet hozza létre, nem pedig a szükséglet. A kapitalizmusban tehát a mezőgazdaság valójában nem a mezőgazdaságról, és az egészségügy nem az egészségügyről szól; mindkettő valódi célja a profit maximalizálása és a tőkefelhalmozás. Ez az oka annak is, hogy a befektetők nem igazán lelkesednek az óceánok megtisztításáért vagy az esőerdők megóvásáért, még akkor sem, ha személyesen törődnek a természeti környezetünkkel, mivel ezek a törekvések egyszerűen nem termelnek nyereséget.
Mi várhat ránk?
A szokásos üzletmenet fokozza a krízishelyzetünket azáltal, hogy egyre nagyobb mértékű, kívánt és nemkívánt eredményeket hoz egyidejűleg létre. Kezdetben a „business-as-usual” nemkívánatos következményei leginkább a helyi környezetet károsították. Újabban azonban a bolygó létfenntartó rendszereit is oly mértékben kezdik megzavarni, amit már nem lehet ellensúlyozni semmilyen kívánatos és szándékos fejleménnyel. Nincsenek ugyanis olyan technológiai vagy piaci alapú megoldások, amelyek helyrehozhatnák a korábbi technológiai és piaci jellegű beavatkozások által okozott katasztrófákat. Valójában a „business-as-usual” árnyoldala mérhetetlenül veszélyesebbnek tűnik, mint az összes hőn áhított következménye együttvéve. Elég nehéz elképzelni akár egyetlen olyan modern vívmányt is, amelynek előnye meghaladná egy élhető bolygó értékét.
A múltban a „business-as-usual” nemkívánatos eredményei aránytalanul nagy mértékben érintették a bolygó egyes régióit és az emberek egyes csoportjait. Ennek az az oka, hogy a gazdag nemzetek jólétük körülményeit a szegényebb nemzetek kizsákmányolásával érték el és tartották fenn, ami lássuk be, a mai napig is így működik. Úgy tűnik, ezek a nemzetek még mindig nem ismerték fel, hogy a gazdagok és a szegények ugyanattól a létfenntartó rendszertől függenek, és lehetetlen egy összetett rendszer egy részét elpusztítani anélkül, hogy a káros következmények ne lennének hatással az összes többi részére. Most, hogy az ökoszisztémák bolygó szinten kezdenek felbomlani, egyre világosabbá válik, hogy a Föld egyetlen régiója és egyetlen embercsoportja sem maradhat sokáig „létbiztonságban”.
Használhatnám akár azt a példát is, miszerint a vihar a kisebb hajókat már most felborítja, ugyanakkor csak idő kérdése, hogy mikor kezdi elsüllyeszteni a jachtokat és az óceánjárókat is.
A történelem során minden alkalommal, amikor egy civilizáció összeomlott, egy másik civilizáció emelkedett fel és lépett a helyébe. Ma azonban egy olyan rendkívüli pillanatnak vagyunk szemtanúi, amikor ezt a történelmi mintát már nem tekinthetjük magától értetődőnek. Az emberi tevékenységek rengeteg ökológiai kárt okoztak már a „business-as-usual” elterjedése előtti időszakban is. Az egyszerűbb technológia miatt azonban ezek a károk általában korlátozottak voltak léptékükben, súlyosságukban és gyorsaságukban, ezért bármely múltbeli civilizáció bukása végül is nem vetett véget magának az emberi civilizációnak. Ám a jelen pillanatban azonban nagyon is kétséges, hogy a bolygó képes lesz-e kiheverni a modern civilizáció tetteit és azok hatásait, annak felbomlását követően.
Annak a valószínűsége, hogy a Föld véglegesen lakhatatlanná válik, már most is ijesztően magas; és minél tovább folytatjuk a „business-as-usual” magatartást, annál nagyobb lesz az emberiség kihalásának esélye. Ebből az következik – bármily meglepő és borúlátó is ez a gondolat –, hogy minél hamarabb összeomlik a civilizációnk, annál jobbak lesznek az esélyek mind a maroknyi túlélő, mind pedig a bolygó számára. Jelenleg minden jel arra utal, hogy az ipari kapitalizmus mindaddig nem hagy fel a természet kizsákmányolásával, amíg az utolsó ökoszisztémát is készpénzre nem váltotta, vagy legalábbis „amíg az utolsó tonna fosszilis tüzelőanyag hamuvá nem égett”.
A „business-as-usual” végül saját sikerének áldozata lesz. Mivel képtelen elkerülni, hogy mind a természeti rendszerek, mind az emberi rendszerek szintjén tovább súlyosbítsa krízishelyzetünket, a szokásos üzletmenet végül lerombolja majd azokat a feltételeket, amelyek saját fennmaradásához szükségesek. Normális esetben egy parazitának tudnia kellene kihasználnia saját gazdatestét anélkül, hogy elpusztítaná azt. Itt ugyanakkor egy olyan parazitával van dolgunk, amely hihetetlenül hatásosan falja fel a gazdatest erőforrásait, és jó úton halad afelé, hogy gyilkosságot, sőt öngyilkosságot kövessen el. Talán a rák – mint egy daganatos megbetegedés – még pontosabban leírja helyzetünket, utalva ezzel Edward Abbey megjegyzésére, miszerint: „A növekedés öncélú növekedése a rákos sejt ideológiája.”
A rosszindulatú sejtek csakúgy, mint a „business-as-usual”, szüntelenül szaporodnak, de nem azért, hogy a szervezetnek bármiben hasznára lehessenek, hanem ama kóros késztetés miatt, ami a korlátlan növekedésre ösztönzi őket. Így, ha nem tartják őket ellenőrzés alatt, akkor ezek a lázadó sejtek végül a gazdaszervezettel együtt magukat is elpusztítják.
A „business-as-usual” teljesen mértékben a természeti világra van utalva, amelyet kénytelen elpusztítani, hogy kielégítse saját tőkefelhalmozás iránti csillapíthatatlan igényét. Minden, ami a „business-as-usual” számára diadalt jelent, szinte mindig valamilyen, a természetet érintő tragikus következménnyel jár. A GDP növekedésének ünneplése olyan, mintha azt skandálnánk, hogy „Halál a természetre!”. Mivel a sértetlen és egységben működő természeti környezet az emberi lét alapvető feltétele, nem lesz túl nehéz pontosan felismerni, hogy honnan is fúj a szél.”
Holnapután. Egy könyvsorozat a jövőnkről egyértelműen és illúziók nélkül, a Cassandra Program gondozásában.
