A most következő interjút megelőzően azt kérdeztem Stumpf-Biró Balázs összeomlás-kutatótól, hogy mit gondol: érdemes-e beszélgetésünk előtt két konyakkal megerősíteni magam lelkileg, tekintettel a téma jellegére? Mire ő azt felelte, hogy nem lesz szükség egyetlen stampedlire sem. Arra viszont, hogy alapjaitól gondoljam/gondoljuk át és újra az életünket, arra igen.
Az összeomlás kutatás (kollapszológia) milyen habitust igényel? Pesszimistát vagy optimistát?
Semmiképp sem tartom magam pesszimistának. Inkább az amerikai hadsereg úgynevezett Stockdale paradoxona (a realizmus és az optimizmus közötti egyensúly megtalálásának értékét és nehézségét írja le) realista optimista jellemzői igazak rám. Igyekszem a dolgokat elfogadni úgy, ahogy vannak. Ennek a megközelítésnek a sajátossága, hogy elfogadom: semmi sem tart örökké, és képes vagyok a legrosszabb helyzetben is meglátni a jót.
Azért az összeomlás-kutató munkája nyilván más, mint az utolsó kenetet feladó papé…
Előszeretettel sütik rám és a hozzám hasonlóan gondolkodókra, hogy azt propagáljuk: passzívan kell kivárnunk a dolgok végét. Ezzel szemben mi azt hangsúlyozzuk, hogy erről szó sincs, mindössze nagyon-nagyon meg kell fontolnunk, hogy a rendelkezésünkre álló időt, nyersanyag- és energiaforrásokat mire fordítjuk. Ha ugyanis a folyamatok enyhítését célzó számításaink nem jönnek be, akkor ezek egy kritikus pillanatban hiányozni fognak.
Azért sem gondolom, hogy erre az esetre alkalmazható lenne a “úgyismindmeghalunk” algoritmus, mert az első lépésnek annak kell lennie, hogy kihúzzuk a fejünket a homokból és tudatosítjuk magunkban a körülöttünk zajló folyamatokat, az ok-okozati összefüggéseket. Ha pedig eljutottunk idáig, a megértésre alapozva képesek leszünk felelősségteljes döntéseket hozni az életünkkel kapcsolatban.
A kollapszológia, összeomlás kutatás honnan közelíti meg elsődlegesen a kérdést: klímavédelmi, gazdasági, politikai oldalról vagy a pszichológia, filozófia felől?
A felsoroltak mind benne vannak, de talán a legfontosabb eleme mégis a rendszerszintű szemlélet képessége, ami most a leginkább hiányzik a modern civilizációból. Az, hogy a globális ipari civilizációban több, mint egymillió társadalmi szerep létezik, kiválóan mutatja, hogy rengeteg energiánk van és azt arra használjuk, amire csak akarjuk… leginkább elpazaroljuk. Vagyis a társadalmaink túlzottan szakosodottak, nem jut hely és idő a rendszerszintű szemlélet kialakulásának.
Jó, akkor először definiáljuk, hogy mit értünk társadalmi szerep alatt!
A társadalmi szakosodást. Olyan szintű specializációt, amit az elképesztő mennyiségű energia tett lehetővé. Ilyen kiemelkedő korszakhatár volt kezdetekben a mezőgazdaság megjelenése, később a szénhidrogének felfedezése. Az így tartalékolt energia tette lehetővé, hogy az ember a saját létfenntartásán kívül mással is foglalkozhasson. Mára azonban ezt az egyébként is törékeny rendszert a végletekig túlbonyolítottuk. Már nincsenek polihisztorok, annyira sokrétű lett a világ. Aki valamiben a legjobb akar lenni, annak egyetlen területre kell minden figyelmét összpontosítania, más már nem fér bele. És ez az a rendszerszemlélet, ami mostanság komoly hiánycikknek számít.
Az összeomlás kutatás hogy kapcsolódik ahhoz, hogy manapság nem lehetünk egyszerre agykutatók, kohómérnökök és taxisofőrök?
A kollapszológia egyik küldetése, hogy a nagy képet mutassa meg az embereknek. Ez a célunk, szemben a gyakoribb megközelítéssel, amikor egy-egy részletre fókuszálunk, hogy aztán rágódhassunk azon egy darabig. Ilyen “részlet” például az éghajlatváltozás is, amit nem ok nélkül kapott fel a tudomány és a média.
A klímaváltozás az a mumus, amiről kellő távolságból szemlélve azt képzelhetjük, hogy “zöld” átállással meg a nejlonzacskók szövet szatyrokra való lecserélésével meg lehet fékezni. Nem az egyes elemek romlottak el, hanem rendszerszintű hibával állunk szemben, annak oka pedig vissza tekint ránk a tükörből.
És éppen emiatt nem reális célkitűzés, hogy szembemenjünk önmagunkkal. A rendszer, amit eddig felépítettünk olyan alapokon nyugszik, hogy nem tudjuk egyik-másik pillérét csak úgy kirúgni, mert az alapjaiban rengetné meg az egész építményt. Jelenleg azt láthatjuk, hogy a rendszer – nevezzük ezt civilizációnak – felépítettsége és emberi agyunk működése okán nem fékezünk, sőt eltávolítva minden ellensúlyt padlógázzal repesztünk, lesz, ami lesz alapon.
Egy interjúban azt állította, hogy a napjaink emberének kőkorszaki agya van. Ezt hogy kell érteni?
Az evolúciónak megvan a maga saját üteme, ami nem képes lépést tartani a nagyjából másfél száz évre visszanyúló technikai civilizációval. Gondoljunk bele, az ember (Homo sapiens) nagyjából kétszázezer éve jelent meg a törzsfejlődésben. A krokodil meg 200 millió(!) éve… és az eltelt idő alatt nem sokat változott. A világ közepének képzelve magunkat igyekszünk amennyire csak lehet mindent magunkra szabni, a mi léptékeink szerint alakítani. Úgy rendszerszinten, mint az egyén szintjén. Ez az individuális megközelítés is sajátja az embernek, csak az utóbbi időszakban kissé túlzásba estünk e tekintetben is.
Ön döntésekről, több emberöltőt átölelő időtávlatról, ok-okozati összefüggések felismeréséről beszél. Hogyan lehet mindezt a nagyközönségnek elmagyarázni?
Az általunk indított szemléletformáló Cassandra Program célkitűzése éppen ez lenne, hogy minél szélesebb körhöz és a lehető legérthetőbb módon juttassa el a szükséges információkat, amelyeket mindenki a saját belátása szerint hasznosít. A döntő többség – borítékolhatóan – nem fog lépni, mert teljesen érthető okokból, már a kognitív torzításai miatt sem akar szembenézni az elkerülhetetlennel. És ez is egy döntés, amit én tiszteletben tartok.
Amikor a dolgok rosszabbra fordulnak – és ez a folyamat a drasztikus sebességgel változó világunkban már el is indult – mindenki csak azzal tud majd valamit kezdeni, amije akkor éppen van. És ez alatt messze nem pusztán az anyagi javakat kell érteni, hanem a fejet, szívet és kapcsolati tőkét is. A legkritikusabb időszakban az lesz a fontos, hogy mennyi és milyen minőségű emberre számíthatunk, illetve ők ránk. Erre időben kell felkészülnünk, mert az utolsó utáni pillanatban már késő lesz.
Félő, hogy az átlagember nem képes átlépni a saját korlátain és nem is biztos, hogy érti ezeket az összefüggéseket. De a másik véglettel sem vagyunk kint a vízből, mert számos klíma és gazdasági csúcs van világszerte, a tényleges történések vagy legalábbis a látható eredmények mégis elmaradnak. Ki az, aki hallgat az összeomlás-kutatóra?
Két opció áll előttünk. Vagy egy nagyon rövid távú, a saját életünkre is kihatással lévő, vagy egy távoli, két-három generáció múlva hasznot hozó döntést hozunk… Az emberi agy – bár a tudomány és a művészet létezése cáfolja ezt – nem a hosszú távú projektekre van programozva.
Visszatérve a kérdésre: azért nem hatásosak a konferenciák, mert már évtizedekkel magunk mögött hagytuk az az időpontot, amikor még nagyon komoly áldozatok árán ugyan, de talán változtathattunk volna a dolgok kimenetelén.
Ezt pedig – csakhogy az összeomlás kutatás összetettségét szemléltessem – megint csak a pszichológia támasztja alá, ugyanis minél régebb óta vagyunk egy mégoly kényelmetlen helyzetben is, annál nehezebben kérdőjelezzük meg annak helyességét.
A fogyasztói kapitalizmus nem képes figyelmen kívül hagyni a profitot, hiszen haszonelvű, minden egyes eleme és döntése erre épül. Ebben élünk. És hogy mi kell ahhoz, hogy ez megváltozzon? Egy olyan kataklizmikus változás, ami kimozdítja az emberiséget erről a pályáról, ám én tartok tőle, hogy ez sajnos rendkívül pánikszerűen történik majd meg.
Már nem tehetünk semmit?
Ezt nem állítom. Még mindig számos lehetőség áll előttünk a szén-dioxid szint és üvegházgázok kibocsátásának csökkentésére. A nem is annyira “friss találmány”: a körkörös gazdaság (aminek lényege, hogy a termékek élettartamát a lehető leghosszabb időre toljuk ki, és anyagaikat a lehető legnagyobb mértékben és legtöbb alkalommal újra felhasználjuk) nem butaság, csak önmagában nem valósítható meg 100%-osan, mert az anyagoknak csupán kis mennyisége valóban újra hasznosítható, és nagyon is limitált alkalommal. De, ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem lenne érdemes törekedni rá.
Emlékezzünk: néhány évtizede még furán néztek arra, aki az éghajlatváltozásról beszélt. Ma azok vannak többségben, akik nem vonják már kétségbe azt, ugyanakkor hiszik, hogy zöldre festett arccal, összeölelkezve, bambusz fogkefével megmenthető a Föld.
António Guterres ENSZ főtitkár már legalább másfél évvel ezelőtt azt javasolta, hogy az éghajlatváltozás elleni küzdelemre költött forrásoknak legalább a felét az alkalmazkodásra kellene fordítani. Sokat lehetne tenni a szemléletformálásért és a rendszereink rezilienssé (sikeresen alkalmazkodóvá) tételéért.
Értem, és mégis, Ön szerint kinek a dolga lenne mindez?
A mindenkori vezetőké. Ők azok, akik az átlagemberekhez képest jóval több információ birtokában vannak. De nyilván, ez nem hálás feladat a politikusok számára, mert azzal, hogy csak iszonyatos áldozatok árán lennénk képesek lassítani a folyamatokat, nem lehet választást nyerni. A mindenkori vezetők felelőssége, hogy a rendszert átlátva újra gondolják a prioritásokat.
A világ bármely kormányát megnézve azonban azt látjuk, hogy mégsem ezen, hanem a folyamatos növekedésen van a hangsúly. A pénzügyi (hitelalapú) rendszer a folyamatos bővülésre épül. A hitel fedezetét a jövőbeli nyereség ígérte adja. Így, ha egy ország gazdasága nem növekszik, akkor előbb-utóbb stagnálni kezd, majd összeomlik. Mi pedig görgetjük-görgetjük magunk előtt ezt a terhet, mint a ganajtúró bogár. Idő kérdése, hogy ez a probléma halmaz mikor gurul vissza ránk és hogy mi marad utána, azt még nem tudjuk. Az országok elöljáróinak feladata lenne úgy alakítani a körülményeket, hogy ez a bizonyos “visszagurulás” a lehető legkisebb kárt okozza.
Példa ennek szemléltetésére: egy süllyedő óceánjárónál mi a fontosabb szempont… az, hogy a hajó nagyobb a versenytársainál és szebb a festése, vagy az, hogy minden utas számára elegendő mentőcsónakkal rendelkezik, és mindenki pontosan tudja katasztrófa esetén mi a dolga?
A TED előadásában említ egy másik példát: amiben egy lakatlan kis szigetre betelepített rénszarvasok populációjáról beszél. Ott néhány évtized alatt a 29 rénszarvasból előbb 6000, majd 42 lett. Nem tudok ennek kapcsán nem párhuzamot vonni a Föld túlnépesedésével.
Jelenleg nyolc milliárdan vagyunk a Földön és ez a népességszám növekedés ugyanannak az alapproblémának a tünete. Ha ilyen ütemben éljük fel a bolygónkat, az elsődleges problémát az ivóvíz- és élelmiszerhiány fogja okozni – már csak a dél-európai mostani 49 Celsius-fokos kánikulából kiindulva is. A hőhullámok mezőgazdasági következményeivel mindenképp számolnunk kell. A tudósok a túlzott emberi térhódítást “overshoot”-nak nevezik. Igen, túllőttünk a célon, túl terebélyesednek, és ehhez még hozzájön az az emberi attitüd, hogy nemcsak, hogy elfogyasztunk mindent magunk körül, de tönkre is teszünk, amit csak tudunk.
Az alapprobléma mégsem az, hogy hányan élünk a Földön, hanem az, hogy hogyan akarunk élni. A fosszilis energiát előállító ipari mezőgazdaság nélkül vajon mennyi embert tudnánk eltartani? Ha a kívánatos a Száhel-övezetben (a Szahara déli részén található éhségövezet) élők életszínvonala lenne, akkor még bőven van potenciál a bolygónkban. Viszont, ha az európai, észak-amerikai életszínvonal a mérce, akkor már most is sokan vagyunk.
Nem újkeletű felfedezés, hogy a javak elosztása messze nem egyenletes (pezsgőspohár grafikon). A vagyon 85%-a, a fogyasztás 60%-a és a kibocsátás 50%-a a világ leggazdagabb 10%-ához köthető. És bármilyen hihetetlen, de ebben mi magunk is benne vagyunk!
Szerintem az egyik legnagyobb probléma az, hogy a Föld számos pontján – például Afrika egyes területein – az emberek már nem képesek segélyek nélkül élni. A FAO (Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezet) pedig évek óta és egyre inkább alulfinanszírozott. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy pont azokon a területeken emelkedik leginkább a népességszám, ahol a legkilátástalanabbá válhat az élet az előttünk álló évtizedek folyamán. Így az ott élőknek nem marad más választásuk mint északabbra, élhetőbb vidékekre húzódni.
Csányi Vilmos biológus, etológus szerint, ha kellően gyors lesz az éghajlatváltozás, nem tíz- meg százezrek, hanem tíz- és százmilliók kelnek majd útra. Az pedig, hogy mit kezd ennyi emberrel Európa, egy valódi dilemma. Nem véletlenül hívják a helyzetet polikrízisnek, azaz egymásra épülő, és egymást gerjesztő problémák halmazának.
Magyarországon is egyre életbevágóbb téma lesz a biztonságos vízellátás kérdése. Akármennyire fájó, eljutunk akár még oda is, hogy a víz luxus cikké válik.
Szerintem az egyik legsürgetőbb feladat olyan rendszerek tervezése, amelyek arra keresik a választ, hogy hogyan lehet a lakosságot életben tartani a ma elérhető víz- és élelmiszer mennyiség akár feléből is. Ha innen nézzük, egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy ez élet-halál kérdése.
Ha az összeomlás-kutatók ennyire látják, hogy hol és hogyan kellene beavatkozni a folyamatokba, akkor miért nem ülnek ott a döntéshozók mellett?
Mert az egyéni érdekek felülírják ezeket a szempontokat. Ma még kicsi az igény arra, hogy foglalkozzunk a kérdéssel. Az igazán előrelátó vezetők pontosan tudják, hogy versenytársaikhoz képest akkor maradnak életben, ha képzik embereiket és a helyzetnek megfelelően alakítják ki vagy át a szervezeteiket. Amennyiben ezeket a változtatásokat másoknál jóval gyorsabban és jobban tudják meglépni, azt a vállalatot/országot sújtja majd a kevésbé a válság, vagy éppen az áll a leghamarabb talpra. Bármennyire életellenes is a rendszer, amit alkottunk, szó szerinti létérdekünk, hogy minél tovább működőképes maradjon.
Cikkeiben gyakran előkerül a mélyalkalmazkodás. Mit jelent ez a fogalom?
Jem Bendell, a Cumbriai Egyetem Vezetéselméleti és Fenntarthatósági Intézetének alapítója használta először ezt a fogalmat (egyébként könyvének is ez a címe: Deep Adaptation). A mélyalkalmazkodás az éghajlatváltozáshoz való fizikai alkalmazkodással szemben inkább a mentális alkalmazkodást, a nehézségek belső kezelését helyezi a középpontba.
A szemlélet abból indul ki, hogy az összeomlás folyamata leginkább pszichésen visel meg majd bennünket. A mélyalkalmazkodás a mentális reziliencia fejlesztésében nyújt igazán segítséget. Célja, hogy a megismerés, megértés és megbékélés hármasából minél hamarabb eljuthassunk az utolsó pontra. Csak így leszünk képesek hiteles döntéseket hozni és a veszteségeket minimalizálni a magunk és szeretteink életében.
Az univerzum egészéhez képest az ember végtelenül jelentéktelen lény. Még a legnagyobb hadvezérek, uralkodók, művészek, tudósok is. Mégis nehéz – ha egyáltalán képesek vagyunk rá – szembenézni azzal, hogy civilizációnk napjai meg vannak számlálva.
Nem tudok jobbat mondani, minthogy teremtsünk békét önmagunkban, és ez nem feladást vagy beletörődést jelent. A belső nyugalom segít hozzá minket, hogy egy egészen más perspektívából szemléljük majd az életünket, és olyan döntéseket hozzunk, amelyek által könnyebben birkózunk majd meg azzal, ami ránk vár.
A természettől eltávolodott, gyökértelen, felszínes, énközpontú életünkből kiszakadva helyezzük át a fókuszt azokra a dolgokra, amiknek valódi jelentősége van. Töltsük meg tartalommal, élettel, szeretettel emberi kapcsolatainkat és tanuljuk meg értékelni azt, amink van, és azokat, akik körülvesznek minket, mert eljöhet az idő, hogy nem marad semmi másunk. A cél nem az, hogy mindenáron túléljünk, hanem, hogy megtanuljunk valóban élni.
„Nézzenek ismét arra a pontra. Az itt van. Az otthonunk. Azok mi vagyunk. Ott van mindenki, akit szeretnek, mindenki, akit ismernek, mindenki, akiről valaha hallottak, az összes emberi lény, aki létezett. Az összes örömünk és szenvedésünk, vallások, ideológiák és gazdasági dogmák ezreinek magabiztossága, minden vadász és növényevő, minden hős és gyáva, minden civilizáció alkotója és lerombolója, minden király és paraszt, minden szerelmes fiatal, minden apa és anya, reménnyel teli gyermek, feltaláló és felfedező, minden erkölcs oktatója, minden korrupt politikus, minden „szupersztár”, minden „legfőbb vezér”, fajunk történelmének összes szentje és bűnös személye ott élt – azon a porszemcsén a napsugárban függve… „– Carl Sagan
A bejegyzés a CertUnion oldalon közölt írás alapján készült.
