Ahmed Afzaal Tanítás alkonyat idején című könyve nem fél szembenézni a mai világunkban uralkodó káosszal és a szemünk előtt kibontakozó összeomlással. Ugyanakkor az író képes szeretetteljes kedvességgel megosztani velünk a gondolatait e nehéz témával kapcsolatban arról, hogyan tanítsunk bölcsen és hogyan segítsük az ifjúságot az élet valódi értelmének megtalálásában a ránk váró súlyos kihívások idején.
Részlet a könyvből:
„A jelenlegi, egyre súlyosbódó krízishelyzetünknek szerves részét képezi egy civilizációs léptékű lélektani válság és egy olyan „egzisztenciális vákuum”, amely „a tömeges neurózis” állapotának is tekinthető. A pedagógusok az általános elégedetlenségen felül a saját értelmezési válságukkal is szembesülnek, mivel az oktatás célkitűzései nincsenek összhangban az oktatás egyetemes céljával.
Felmerülhet a kérdés, hogy lehetséges-e egyáltalán megtapasztalni az értelem válságát anélkül, hogy teljesen tudatában lennénk annak természetével és eredetével? Én erre igennel válaszolnék. Hiszen nem igaz talán, hogy gyakran érezzük, valami nincs rendben, mégis képtelenek vagyunk ezt pontosan megfogalmazni?
Mint a világ afféle éles szemű megfigyelői, a pedagógusok és a tudományos szakemberek is folyamatosan a legkülönbözőbb forrásokból származó, új információkkal találkoznak. Nem minden ilyen információ jut el azonban a mélytudatunkba vagy rögzül a hosszú távú memóriánkban, de biztos, hogy minden egyes apró részlet ingerel egy-két idegsejtet az agytekervényeinkben.
Idővel az információ pozitív vagy negatív töltése felhalmozódik a szervezetben, még akkor is, ha maga a tartalom időközben elvész. Így egyszerűen lehetetlen, hogy ne érezzük meg mindannak a szörnyű súlyát, ami körülöttünk a világban zajlik, függetlenül attól, hogy éppen hová összpontosítjuk a tudatos figyelmünket.
Tudás, lehetőség és ösztönzés
Kezdjük azzal a feltételezéssel, hogy elméletileg a legtöbb pedagógus valójában teljes mértékben tisztában van a civilizáció összeomlásának folyamatával és annak a szakmai életükre gyakorolt hatásával. Ha azonban ez igaz lenne, akkor úgy gondolom, teljesen más tantervi és pedagógiai döntéseket hoznánk meg, mint amiket jelenleg kénytelenek vagyunk, és hangot is adnánk véleményünknek. Mivel azonban ezen a téren többnyire csend van, úgy tűnik, hogy érdemben nem történik semmilyen lényeges változás.
Talán az a helyzet, hogy a hallgatás nem az elszántság hiányából fakad, hanem inkább a tudatosság hiányának tudható be, ám én ezt nem tartom valószínűnek.
Bár a felsőoktatás irányítása nem kizárólag a tantestület kezében van, ugyanakkor a pedagógusok jelentős befolyással bírnak az oktatási rendszer formájának és tartalmának meghatározásában – különösen az intézményi és a saját tanterveik kialakításában.
Lehetséges, hogy ez a „csendben maradás” egyszerűen azt jelenti, hogy a pedagógusok nem törődnek azzal, mi történhet a diákjaikkal. Sokan közülük vagy saját kutatásukkal vannak elfoglalva, vagy elsősorban saját előmenetelük előmozdításával foglalkoznak. De még ha a diákok jólétének és boldogulásának támogatása nem is a legfőbb cél minden pedagógus számára, ez nem jelenti azt, hogy teljesen közömbösek lennénk a fiatalabb nemzedék iránt. Legalábbis soha nem sodornánk szándékosan veszélybe őket.
Ha elfogadjuk ezeket a feltevéseket, akkor úgy tűnik, hogy a cselekvéshez szükséges három előfeltétel – a tudás, a lehetőség és az ösztönzés – mind jelen van. Ám ha ez valóban így van, akkor miért tanítunk még mindig úgy, mintha a belátható jövőben is változatlanul folytatódhatna a „business-as-usual” menete? Miért nem készítjük fel inkább a diákjainkat azokra a kihívásokra, amelyekről tudjuk, hogy szembe kell majd nézniük velük?
Talán az a tény, hogy nem a jelenlegi válsághelyzet súlyosságának megfelelően cselekszünk, megcáfolja az eredeti feltételezésemet. Valóban törődünk a diákjainkkal, és képesek vagyunk olyan tantárgyakat és készségeket tanítani nekik, amelyek az ő érdekeiket a leginkább szolgálnák.
A valódi és súlyos probléma viszont az, hogy nem látjuk tisztán, mennyire előrehaladott a válság, és milyen közel is vagyunk az igazán komoly társadalmi zavarokhoz.
Egy személyes megjegyzés
Az egyik legfőbb oka jelen álláspontomnak, miszerint a legtöbb pedagógus valójában nincs tisztában a krízishelyzettel, az, hogy körülbelül tíz évvel ezelőttig én is hasonló cipőben jártam. Szeretem magamról azt gondolni, hogy én egy jól tájékozott ember vagyok, de sokáig csak a kirakós játék néhány véletlenszerű darabjával voltam tisztában, és még azokat sem értettem meg teljesen.
Ahogy elkezdtem mélységeiben is megismerni szorult helyzetünket, azon is elgondolkodtam, miért tartott olyan sokáig, hogy a nagyobb összképnek legalább egy alapvető megértéséhez eljussak. Hosszasan gondolkodtam azokon a tényezőkön, amelyek megakadályoztak abban, hogy hamarabb megfejtsem az egyértelmű jeleket.
Rájöttem, hogy azok az akadályok, amelyek késleltették a saját ébredésemet, valószínűleg más tudományos szakembereket és pedagógusokat is gátolnak abban, hogy szembenézzenek az összeomlás folyamatával. Most, amikor olyan emberrel találkozom, aki néhány tényről és folyamatról rendelkezik már némi ismerettel, ám úgy tűnik, még mindig nem látja a nagyobb összképet, emlékeztetem magamat arra, hogy nem is olyan régen még én is pontosan ilyen helyzetben voltam.
A kiváltságok ködfátyla mögött
A tudás és a cselekvés közötti ilyen méretű szakadék másik fontos oka a kiváltság, vagyis azok a nem kiérdemelt előnyök, előjogok, amelyeket a hatalommal rendelkező csoport tagjai élveznek minden vallási és nemzetiségi alapon megosztott és/vagy gazdaságilag rétegzett társadalomban. Ennek a kiváltságnak része az az érzés, hogy mások fájdalma nem érinti meg őket, és lényegében sérthetetlennek tartják magukat.
Amennyiben a saját nemzetisége, társadalmi hovatartozása, vallása vagy neme megvédte Önt bizonyos típusú szorongásoktól és nehézségektől, valószínűleg ez megakadályozza abban is, hogy szembenézzen bizonyos típusú tényekkel és folyamatokkal.
Például hallhatott már arról, hogy az évszázad közepére több, mint egymilliárd ember válhat klímamenekültté, ám valószínűleg ennek nem szentelt nagyobb figyelmet pusztán amiatt, mert nem tudja elképzelni, hogy Ön is egy lehetne közülük.
Lehetséges, hogy tucatnyi ilyen típusú hírt látott már, de az információt csak egyszerű adatként raktározta el az elméjében, bármilyen érzelmi töltet nélkül, mivel Önt egy biztonságos háló veszi körül, és kiszámíthatónak tűnik az erőforrásokhoz való hozzáférése is. Időnként talán aggódik nyugdíjas éveinek tervei vagy gyermekei pályaválasztása miatt, de valószínűleg el sem tudja képzelni, hogy a majdani nyugdíjához szükséges gazdasági növekedés esetleg leáll, vagy hogy a biztonságos és kiszámítható karrier lehetősége, amit a gyermekeinek elképzelt, néhány éven belül megszűnhet.
A tudatváltás
A pedagógusok, akárcsak a legtöbb ember a mai világban, a megszokott rendszertől való függőségük miatt kevés választási lehetőséggel rendelkeznek. Mégis hiszem, hogy hozhatunk alapjaiban más típusú döntéseket arról, mit és hogyan tanítunk, ha a belső felelősségtudatunk és a hivatásunk iránti elkötelezettségünk elég erőt ad ehhez.
Jelenleg azonban a legtöbb pedagógus nem eléggé tájékozott a bolygónkat és a globális körülményeinket érintő teljes körű krízishelyzetről, míg azok, akik tudják, hogy mi folyik itt, nem biztosak abban, hogyan cselekedhetnének, ha tehetnek is bármit egyáltalán.
A pedagógusok túlnyomó többsége abban a hitben él, hogy a belátható jövőben is folytatódni fog a „business-as-usual” menete. Amíg azt feltételezzük, hogy a jövő nagyon hasonló lesz a múlthoz, nem fogjuk érezni a sürgető szükségét annak, hogy gyökeresen megváltoztassuk, mit és hogyan tanítunk, és így továbbra is ugyanúgy folytatunk mindent, mint eddig.
Az oktatásban csak akkor történhet valódi, érdemi változás, ha a pedagógusok kritikus tömege felhívja a figyelmet a jelenlegi összeomlás gyorsaságára és súlyosságára, tudatosítja azt egyre több emberben, és közösen megtalálják a választ arra a kérdésre, hogy miként érdemes továbblépni.”
Holnapután. Egy könyvsorozat a jövőnkről egyértelműen és illúziók nélkül, a Cassandra Program gondozásában.
