Az erdőirtás és a féktelen erőforrás-felhasználás valószínűleg az emberi civilizáció „visszafordíthatatlan összeomlását” idézi elő, hacsak nem változtatunk gyorsan irányt.
Két, komplex rendszerekre szakosodott elméleti fizikus arra a következtetésre jutott, hogy az emberi tevékenység okozta globális erdőirtás a következő 2-4 évtizeden belül az emberi civilizáció „visszafordíthatatlan összeomlásához” vezethet.
Ha továbbra is így pusztítjuk a világ erdőit, a Föld többé nem lesz képes eltartani a nagyszámú emberi népességet – áll a Nature Scientific Reports szakfolyóiratban publikált tanulmányban. Eszerint, ha az erdőirtás üteme folytatódik, „nagyjából 100-200 éven belül az összes erdő eltűnik”.
„Nyilvánvalóan irreális az a feltételezés, hogy az emberi társadalmat csak akkor érinti majd az erdőirtás hatása, amikor az utolsó fát is kivágták már” – írják.
Ha ezen az úton haladunk tovább, az emberi civilizáció összeomlása valószínűleg jóval korábban bekövetkezhet, mivel az erdőirtás egyre fokozódó hatást gyakorolna az emberi túléléshez szükséges életfenntartó rendszerekre – beleértve a szén-dioxid tárolását, az oxigén termelését, a talaj minőségének megőrzését, a vízkörforgás szabályozását, a természeti és emberi táplálkozási rendszerek támogatását, valamint a számtalan faj otthonát jelentő erdők életét.
Ezen kritikus rendszerek hiányában „nagyon valószínű, hogy erdők nélkül számos faj, így a mi fajunk túlélése is ellehetetlenülhet a Földön” – mutat rá a tanulmány. „Az erdőirtás miatti fokozott környezetpusztulás súlyosan érintené a társadalmakat, ennek következtében az emberi civilizáció összeomlása belátható időn belül megtörténne”.
A tanulmányt Dr. Gerardo Aquino, a londoni Alan Turing Intézet munkatársa írta, aki jelenleg a politikai, gazdasági és kulturális komplex rendszerek modellezésén dolgozik a konfliktusok előrejelzése érdekében. A kutatásban részt vett még a chilei Tarapacá Egyetem elektronikai mérnöki tanszékének professzora, Mauro Bologna is.
Mindkét tudós hivatásos fizikus. Aquino korábban az Imperial College Biológiai Fizikai Csoportjában, a Max Planck Komplex Rendszerek Intézetében és a Surrey Egyetem Matematikai Biológiai Csoportjában végzett kutatásokat.
A pont, ahonnan már nincs visszaút
Az emberi civilizációk kialakulása előtt a Földet 60 millió négyzetkilométernyi erdő borította. Az ember növekvő ökológiai lábnyoma az erdőirtás felgyorsulását is jelentette, amelynek eredményeként ma már kevesebb, mint 40 millió négyzetkilométernyi erdő maradt csak, ahogy erre a tanulmány is rámutat.
A népességnövekedés jelenlegi ütemét az erdőirtás ütemével összevetve a szerzők arra a következtetésre jutottak, hogy „statisztikailag nagyon alacsony a valószínűsége a katasztrofális összeomlás elkerülésének”. Még a legoptimistább forgatókönyv szerint is kevesebb, mint 10 százalék esélyünk van arra, hogy elkerüljük az összeomlást.
„Modellünk összefoglalva azt mutatja, hogy a jelenlegi paraméterek alapján az emberi populáció erőforrás-felhasználás miatt bekövetkező katasztrofális összeomlása a legvalószínűbb forgatókönyv a dinamikus evolúció elméletében. Statisztikai szempontból azt a következtetést vonjuk le, hogy civilizációnk túlélésének valószínűsége a legoptimistább forgatókönyv szerint kevesebb, mint 10 százalék. A számítások azt mutatják, hogy a népességnövekedés és az erőforrás-felhasználás, különösen az erdő felhasználás tényleges ütemének fenntartása mellett mindössze néhány évtized van hátra civilizációnk visszafordíthatatlan összeomlásáig.” – zárul a tanulmány.
Az elemzés alapján tehát a jelenlegi ipari civilizáció összeomlásának több mint 90 százalék a valószínűsége, kifejezetten az erdőirtásnak a bolygó „eltartó képességére” – vagyis a bolygó emberi életet fenntartó képességére – gyakorolt hatásának felméréseire alapozva.
A tudósok által kidolgozott modell az emberi populáció növekedésének maximális szintjét ábrázolja, amelyet az erdők folyamatos irtása lassít. Ezt követően „a népesség gyors, katasztrofális összeomlása következik be, mielőtt végül elérné az alacsony populáció állandósult állapotát vagy a teljes kihalást. Ezt az időpontot „a pont ahonnan nincs visszaút”-nak nevezzük, mert ha az erdőirtás mértéke ez idő előtt nem változik, a lakosság nem lesz képes fenntartani saját magát, és katasztrofális összeomlás vagy akár kihalás következhet be.”
Megmenthet minket a technológia?
A szerzők egy érdekes techno-utópisztikus elméletet vetnek fel a tanulmányban. Egy Dyson-gömb építésének ötletét, azaz egy olyan hipotetikus megaépítmény kialakítását a Napunk körül, amely elnyeli a napenergia nagy részét, és visszaküldi azt a Földre. „Ismétlem, hogy pontosak legyünk, a Dyson-gömböt nem szó szerint kell érteni, hanem inkább energiaforrásként” – mondta Dr. Aquinos. Ugyanezt az energiakinyerést más módon is elő lehetne állítani, például „magfúzióval”.
Röviden, az összeomlás kilátásaival szemben a népességnövekedés és a fogyasztás fenntarthatatlan szintjének megváltoztatása nélkül a túléléshez vezető egyetlen további út a technológia példátlan mértékű fejlődése lenne, foglalják össze a szerzők.
Segít, ha a Dyson-gömbről a Kardasev-skála összefüggésében gondolkodunk. Ez egy olyan mérőszám, amelyet Nyikolaj Kardesev orosz csillagász javasolt 1964-ben, amely szerint egy civilizáció technológiai fejlettségi szintjét az általa hasznosítani képes energia mennyisége alapján határozza meg.
A Kardasev-skála szerint, ha egy civilizáció eléri a központi csillagjából (esetünkben a Napból) származó energia teljes hasznosításához szükséges technológiai képességét, akkor ez lehetővé teszi számára, hogy túllépjen a hagyományos erőforrás-korlátokon.
„A természeti erőforrások, különösen az erdők fogyasztása versenyben áll a technológiai fejlettség szintjével” – írta Aquino és Bologna. Mivel elméleti fizikusok, a tanulmány nagy része elméleti szinten közelíti meg ezeket a problémákat, és egy része spekulatív – mit kellene tennie egy társadalomnak ahhoz, hogy túllépje az erőforráskorlátokat, és hogyan nézne ki egy ilyen társadalom?
„A magasabb technológiai szint növekvő népességhez és nagyobb erdőirtáshoz vezet, ugyanakkor az erőforrások hatékonyabb felhasználásához is. Magasabb technológiai szinttel elvileg olyan technikai megoldásokat fejleszthetünk ki, amelyekkel elkerülhetjük/megakadályozhatjuk bolygónk ökológiai összeomlását, vagy utolsó esélyként újjáépíthetünk egy civilizációt egy másik bolygón.”
Természetesen a szerzők elismerik, hogy mérnöki képességeink jelenleg nem elegendőek ahhoz, hogy ilyen nagy teljesítményű technológiát valósítsunk meg.
Éppen ezért az ember és az erdő közötti kölcsönhatások modelljét összehasonlították a technológiai növekedés modelljével, hogy megállapítsák, van-e esélyünk ilyen szintű technológiák kifejlesztésére, mielőtt az ökológiai válság civilizációs összeomlást idézne elő. Valójában nincs. Éppen ebben a konkrét összefüggésben jutottak arra a következtetésre, hogy kevesebb, mint 10 százalék esélyünk van erre, és ezáltal az összeomlás elkerülésére is.
A szerzők feltételezése szerint a tágabb értelemben vett következmény az, hogy ez a kényszerhelyzet magyarázatot adhat arra, miért nem tudtunk eddig intelligens idegen életre utaló bizonyítékokat találni máshol az univerzumban: az itt modellezett dinamika arra utal, hogy az intelligens civilizációk a bolygó erőforrásainak túlfogyasztása miatt általában összeomlanak és eltűnnek, jóval azelőtt, hogy a fejlettebbé és tartósabbá váláshoz szükséges képességeket elérnék.
Minden marad a régiben
Jobban elmélyedve a tanulmányban láthatjuk, hogy az számos kulcsfontosságú kérdést vet fel. Az ember és az erdő közötti kölcsönhatás modelljére összpontosítva az összeomlás következményei különösen kijózanítóak.
Az ember-erdő kölcsönhatás modellje ugyanis a népességnövekedés és az erdőirtás mértékének „determinisztikus” előrehaladásán alapul, a jelenlegi adatokkal és körülményekkel számolva.
A feltételezés az, hogy ezek az arányok és feltételek továbbra is változatlanok maradnak. Amikor ilyen jellegű feladatot végzünk, a modell nem a „mi lenne, ha” forgatókönyv felmérésére szolgál: inkább azt mutatja be, hogy mi történne egy nagyon is szó szerinti „minden marad a régiben” lehetőség alapján, amely a jelenlegi tendenciákat veszi alapul és vetíti ki a jövőre.
Az feltételezés tehát elég egyértelműnek tűnik: ha az erdőirtás, a népességnövekedés és az erőforrás-fogyasztás jelenlegi ütemében folytatódik, az összeomlás elkerülhetetlennek tűnik a következő 2-4 évtizedben.
Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) és az ENSZ Környezetvédelmi Programja (UNEP) által közösen közzétett 2020-as, a világ erdeinek állapotáról szóló jelentés szerint a globális erdőirtás mértéke az elmúlt néhány évtizedben csökkent.
Az 1990-es évektől a 2010 és 2020 közötti időszak között az erdőterületek nettó csökkenése évi 7,8 millió hektárról évi 4,7 millió hektárra csökkent. Ennek egyik oka az, hogy a folyamatos erdőirtás ellenére új erdők is keletkeznek, mind természetes úton, mind tudatos tervezéssel.
Úgy tűnik azonban, hogy az erdőirtás mértéke reálértéken is csökkent. Az 1990-es években az ENSZ jelentése szerint az erdőirtás mértéke évente mintegy 16 millió hektár volt. Ez 2015 és 2020 között a becslések szerint évi 10 millió hektárra csökkent.
Ez azonban nem ad okot az elégedettségre. Az ENSZ-jelentés abszolút értékben kifejezve azt mutatja, hogy a globális erdőterület 1990 és 2020 között összességében még mindig kolosszális mértékben, 178 millió hektárral csökkent, ami körülbelül Líbia területének felel meg.
Az a veszély is fenyeget, hogy ez a szerény lassulás ismét növekedésbe fordul. A World Resources Institute Global Forest Watch projektje által készített legfrissebb adatok megerősítik, hogy az elsődleges erdőterület csökkenése 2019-ben 2,8 százalékkal magasabb volt, mint az előző évben, ami azt jelzi, hogy az erdőpusztulás ütemének újbóli felgyorsulása előtt állunk.
Hasonlóképpen, a népességnövekedés előre jelzett üteme valószínűleg alacsonyabb lesz a korábban vártnál. A The Lancet által közzétett új előrejelzések szerint a világ népességnövekedése a század közepe után a csökkenő termékenységi arányok miatt elkezd majd zsugorodni, ellentétben a korábbi előrejelzésekkel.
Sajnos e változások időbeli lefolyása túlságosan lassú ahhoz, hogy a Nature Scientific Reports új modelljének következményeit lényegesen megváltoztassa. Ahogy a tanulmány szerzői rámutatnak, „nagyon komoly globális erőfeszítések hiányában nehéz elképzelni, hogy e paraméterek jelentős változásai ilyen időskálán bekövetkezhetnének” – a „trendek ingadozásainak” ellenére.
Ezek a lassulások azonban azt jelzik, hogy az ilyen veszélyes exponenciális növekedési tendenciák elhárítása ugyanakkor megvalósítható lenne, különösen egy szándékosabb és célzottabb megközelítéssel.
Vigyázzunk a Földre, az egyetlen otthonunkra
Az összeomlás elhárításának másik módja a szerzők szerint egy alapvető civilizációs átalakulás.
A jelenlegi összeomlási pálya mögött meghúzódó mozgatórugó az, hogy „a bolygó erőforrásainak fogyasztását az emberek nem érzékelik valódi, az emberi civilizációra leselkedő halálos veszélyként”, mert azt „a gazdaság vezérli”. Egy ilyen civilizáció „ a társadalmat fenntartó érdekeket részesíti előnyben, és kevésbé vagy egyáltalán nem törődik az őt befogadó ökoszisztéma egészével”.
Egy Dyson-gömb gyors megépítésének hiányában a fizikusok azt javasolják, hogy az összeomlási pályánkról való letéréshez „talán újra kell definiálnunk a társadalmi modellünket, amely valamilyen módon az ökoszisztéma érdekeit az összetevőinek egyéni érdekei elé helyezi, összhangban az általános közösségi érdekekkel”.
A túlélési esélyeink növelésének leghatékonyabb módja tehát az, ha a szélsőséges önérdek helyett az egymás, a többi faj és az ökoszisztémák iránti felelősségtudatra helyezzük a hangsúlyt.
Más szóval, az összeomlás elkerülése érdekében vagy egy másik bolygó lakóivá kell válnunk, vagy egy civilizációs paradigmaváltás élére kell állnunk. Melyik a valószínűbb?
Végső soron ez is rajtunk múlik. Ha ez a tanulmány csak megközelítőleg is pontos, az emberiségnek talán már csak néhány évtizede maradt hátra, hogy döntsön.
A bejegyzés Nafeez Ahmed, a Vice oldalon 2020-ban közölt írása alapján készült.
