Ahmed Afzaal Tanítás alkonyat idején című könyve nem fél szembenézni a mai világunkban uralkodó káosszal és a szemünk előtt kibontakozó összeomlással. Ugyanakkor az író képes szeretetteljes kedvességgel megosztani velünk a gondolatait e nehéz témával kapcsolatban arról, hogyan tanítsunk bölcsen és hogyan segítsük az ifjúságot az élet valódi értelmének megtalálásában a ránk váró súlyos kihívások idején.
Részlet a könyvből:
„Amondó vagyok, hogy az ifjúság és polgártársaink felkészítése a civilizáció folyamatban lévő összeomlására hangsúlyos és sürgető kötelességünk. Mivel a tömegmédiától nem várható el, hogy elvégezze ezt a feladatát, a felelősség szinte teljes egészében a pedagógusokra hárul. Ugyanakkor alapvető tudatváltásra van szükségünk ahhoz, hogy ezt a kihívást bármilyen szinten is képesek legyünk kezelni. Nem csupán értelmileg kell felfognunk és átlátnunk a nagyobb összképet, hanem a legmélyebb szintig, érzelmileg is el kell fogadnunk azt a tényt, hogy az összeomlás elkerülhetetlen.
A legnagyobb jószándékkal sem leszünk képesek segíteni senkinek mindaddig, amíg mi magunk le nem bontjuk a saját illúzióink falát azzal kapcsolatban, hogy bármin is hatalmunkban áll még változtatni.
Beleértve azokat az elkerülhetetlen károkat is, amelyeket az ökológiai összeomlás és a társadalmi zavarok okozhatnak az emberiségnek és a bolygónak. Mondanom sem kell, hogy egy ilyen hatalmas tudatváltást lehetetlen megvalósítani anélkül, hogy elkötelezetten belevágnánk a szinte végtelen tanulási, „feledési” és újratanulási folyamatokba.
Tanulás, feledés és újratanulás
Emlékezzünk arra, hogy a tanulást a viselkedésben a tapasztalat eredményeként bekövetkező változásként határozzuk meg, szem előtt tartva azt, hogy a „viselkedés” kifejezés nem csak a nyílt vagy megfigyelhető cselekvésekre utal, hanem a személyes vagy belső folyamatokra is, mint például a gondolkodás és az érzelmek.
A saját viselkedésünk tudatos és alapvető megváltoztatása még kedvező körülmények között is igencsak komoly kihívás lehet. Ennek oka, hogy viselkedési mintáinkat – azaz gondolkodási, érzelmi és cselekvési szokásainkat – olyan körülmények formálják, amelyek felett csekély közvetlen irányítással rendelkezünk, mivel ezeket gyakran a társadalmi és kulturális hatások befolyásolják.
Ezek a hatások egyfelől nem előre meghatározottak, ám nagyban befolyásolják azt, hogy milyen fajta utakat választunk majd más lehetőségekkel szemben; másfelől általában rugalmasak és alkalmazkodóak, mert a kiegyensúlyozott időszakokban biztosítják a viselkedés folytonosságát.
Gyors változások idején azonban rosszul alkalmazkodóvá, önsorsrontóvá válhatnak, amennyiben a régi szokások fogva tartanak bennünket, és megakadályozzák, hogy viszonylag gyorsan alkalmazkodjunk az új körülményekhez.
Ilyen helyzetekben gyakran saját korábbi tudásunk, megszokásaink állnak az utunkban. Amit a múltban megtanultunk, az most akadályoz bennünket abban, hogy a kihívást megoldjuk, és szó szerint elfeledjük, hogy képesek legyünk újra tanulni és új ismereteket befogadni.
Tekintettel arra, hogy ez a könyv elsősorban az oktatásban tevékenykedő pedagógusoknak szól, elképzelhetőnek tartom, hogy Ön már messzemenően kiművelte magát egy adott tudományágban, szakterületen. Valószínűleg nemcsak a saját tudományterületének szakértője, hanem viszonylag jól tájékozott a világ dolgaival kapcsolatban is, képes kritikus gondolkodásra, kiemelkedő elemző készséggel és viszonylag magas IQ-szinttel rendelkezik. Ezek a tulajdonságok gyakran – de nem minden esetben – együtt járnak a nyitott és a tárgyilagos szemlélettel.
Amikor ellentétes kulturális eszmékről és ideológiai szempontból kihívást jelentő információkról van szó, még a művelt és tájékozott emberek is áldozatul eshetnek saját elfogultságaiknak és torzításaiknak. Sőt, vannak olyan körülmények, amikor ugyanezek a tulajdonságok oly mértékű magabiztosságot teremtenek a meglévő tudásunk kapcsán, hogy a tények és a bizonyítékok lényegében már el is veszítik jelentőségüket. Ezzel kapcsolatban szeretnék megosztani Önnel egy remek példát.
1972-ben a Massachusetts Institute of Technology (MIT) kutatócsoportja egy mérföldkőnek számító jelentést tett közzé The Limits to Growth (A növekedés határai) címmel. A jelentés szerint a gazdasági növekedésnek természeti, fizikai korlátai vannak, ezek a korlátok valószínűleg nyilvánvalóvá válnak majd az elkövetkező évtizedekben, és jelentős társadalmi zavarok várhatók, ha a világgazdaság továbbra is az eddigi ütemben folytatja az exponenciális növekedést.
A jelentés nagy vitát váltott ki, elsősorban azért, mert a hivatásos közgazdászok túlnyomórészt negatívan reagáltak rá. Könyörtelenül támadták A növekedés határait, és nem voltak hajlandóak komolyan venni annak megállapításait és következményeit. A kiadása óta eltelt fél évszázadban a jelentést többször is igazolták, ennek ellenére a hivatásos közgazdászok között még mindig széles körben elterjedt az a nézet, miszerint a jelentés állításait az 1970-es években megcáfolták.
Mai napig foggal-körömmel igyekeznek fenntartani azt a kőbe vésett álláspontot – a hivatalos közgazdaságtan ortodox nézete szerint –, hogy a gazdasági növekedés rendületlenül folytatódhat tovább, sőt folytatódnia is kell.
Ez felvet néhány érdekes kérdést, például: hogyan lehet, hogy azok a rendkívül intelligens és jól tájékozott emberek, akik kiváló elemzőkészséggel és magas szintű végzettséggel rendelkeznek, nem látják át azt, ami másoknak egyértelmű? Miért nem veszik észre a közgazdászok saját elméleteik legnagyobb hibáit? Miért gondolják, hogy a kritikusaikat figyelmen kívül hagyhatják? Hogyan lehetséges, hogy ennyire intelligens emberek ilyen szűk látókörűek és merevek legyenek?
Az elme szimbolikus hálózatai
Az a forgatókönyv, amit most szeretnék megismertetni Önnel, gyakoribb, mint gondolnánk. Egy tudományos szakember egy jelentős információra vagy egy meggyőző érvre bukkan, azt igaznak vagy érvényesnek, valamint az adott kérdés szempontjából lényegesnek ismeri el, de a felfedezésnek mégsem lesz észrevehetően hosszú távú hatása a szakember egyéni világfelfogására. A pszichológusok ismernek egy hasonló jelenséget, amelyet „folytatódó hatásnak” neveznek. Ez az, amikor egy téves meggyőződés továbbra is képes alapjaiban befolyásolni gondolkodásunkat, még jóval azután is, hogy megismertünk egy helyreigazítást, visszavonást vagy cáfolatot, és azt igaznak fogadtuk el.
Hogy megértsük, miért is történik mindez, gondoljunk arra, hogy egy idősebb, erősebb és mélyebb gyökérzettel rendelkező fát sokkal nehezebb kimozdítani a helyéről, mint egy frissen ültetett facsemetét. Hasonlóképpen, a régóta fennálló meggyőződések hajlamosak eléggé ellenállóak lenni az új kihívásokkal szemben.
A gondolkodó elme egymáshoz kapcsolódó szimbolikus hálózatok milliárdjaira támaszkodik. Ha hosszú ideig ragaszkodunk egy adott meggyőződéshez vagy feltételezéshez, az beágyazódik e hálózatok sűrű szövetébe. Miután megcáfolják, az elképzelés kikerül ugyan az elme szimbolikus hálózatainak egy részéből, de általában nem az összesből és így a hiteltelenné vált eszmék továbbra is kifejtik hatásukat.
Megalázó lehet felismerni, hogy a hivatásos értelmiségiek ugyanúgy fogékonyak a hibás feltevésekre és butaságokra, mint bárki más, függetlenül tudásuk, tapasztalatuk vagy intelligenciájuk mértékétől. Sokkal kevesebb idő és erőfeszítés kell ahhoz, hogy új információt adjunk hozzá a hosszú távú memóriánkhoz (beillesztés), mint ahhoz, hogy megfelelően megemésszük az információt és hagyjuk, hogy az megváltoztassa szimbolikus hálózataink többségét (feldolgozás). Amennyiben az új információ nem épül be teljes mértékben az előzetes tudásunkba, akkor nem képes felváltani a régebbi meggyőződéseinket és feltételezéseinket, annak ellenére, hogy közben érvényteleníti azokat.
Normális esetben a két egymásnak ellentmondó gondolat megtartására tett kísérletek egy „kognitív disszonancia”, vagyis gondolati ellentét nevű kellemetlen érzelmi állapothoz vezetnek. Ez azonban csak azután következik be, hogy tudatosítjuk magunkban, a két meggyőződés kölcsönösen kizárja egymást, azaz elkerülhetjük a feszültség érzését mindaddig, amíg nem vesszük észre ezt az ellentmondást. Másképp fogalmazva, nem kell nyíltan elutasítani minden olyan információt, amely nem illik bele az egyéni világfelfogásunkba.
Elismerjük, hogy igaz, de aztán egyszerűen elfelejtjük feldolgozni a jelentőségét és a következményeit. Ez a lehetőség valójában elég vonzó, tekintettel arra, hogy elménk a kényelmes állandóságot előnyben részesíti az igazsággal szemben. Lássuk be, bármelyikünk számára rendkívül nehéz lenne csak úgy otthagyni valamit, amibe már rengeteg időt és erőfeszítést fektettünk – legyen az egy kapcsolat, egy pályafutás, egy önkép vagy egy egyéni világfelfogás.”
Holnapután. Egy könyvsorozat a jövőnkről egyértelműen és illúziók nélkül, a Cassandra Program gondozásában.
