Ahmed Afzaal Tanítás alkonyat idején című könyve nem fél szembenézni a mai világunkban uralkodó káosszal és a szemünk előtt kibontakozó összeomlással. Ugyanakkor az író képes szeretetteljes kedvességgel megosztani velünk a gondolatait e nehéz témával kapcsolatban arról, hogyan tanítsunk bölcsen és hogyan segítsük az ifjúságot az élet valódi értelmének megtalálásában a ránk váró súlyos kihívások idején.
Részlet a könyvből:
„Kisebb vagy nagyobb mértékben, de mindannyian látjuk és érezzük, hogy a világunk, ahogyan azt ma ismerjük, hamarosan véget ér. Az elménk persze azonmód megpróbál megvédeni bennünket a félelemtől, a szorongástól és a pániktól, amelyek ennek a valóságnak a felismeréséből fakadhatnak.
Minél inkább azonosulunk a civilizáció jelenlegi formájával, annál nehezebb lesz elfogadnunk, hogy az bizony már a kezdetektől fogva, mintegy ötszáz évvel ezelőtt rossz útra tért. Minél magasabban helyezkedünk el a társadalmi-gazdasági ranglétrán, annál kevésbé vagyunk hajlandóak beismerni, hogy a civilizáció bonyolult szerkezete rendkívül ingatag és az összeomlás szélén áll. Ez meg is magyarázza, miért töltenek az emberek annyi időt „megoldáskereséssel”. Szeretnénk fenntartani azt az illúziót, hogy a „business-as-usual” örökké folytatódni fog, ám az ellene szóló bizonyítékok – mint például az éghajlati válság – egészen mást mutatnak. Ennek az illúziónak a fenntartásához meg kell győznünk magunkat arról, hogy megoldások márpedig igenis léteznek.
Szó szerint vonzódunk a „megoldáskereséshez”, mert az lehetővé teszi számunkra, hogy továbbra is úgy cselekedjünk és úgy éljünk, ahogy eddig is, és ezért cserébe némi belső feszültséget hajlandóak is vagyunk elviselni.
A hamis megoldások azért kapnak ekkora figyelmet, mert hatékonyan bevethetők „hopium” formájában, ami a remény gonosz ikertestvére. A kifejezés a „hope” (remény) és az „opium” (ópium) szavak összevonásából keletkezett. Jól ismerik az összeomlással foglalkozó közösségek, ám még mindig nem került be a hivatalos szótárakba.
Michael Dowd három hasznos meghatározást adott a szóra, amelyek szerint a hopium: 1. „egy olyan megnyugtató jövőkép, amely a természet törvényeinek megsértését igényli”; 2. „a hamis (azaz megvalósíthatatlan) remények iránti függőség”; 3. „értelmetlen vagy indokolatlan optimizmus, amely rövid távon ugyan megkönnyebbülést ígér, ám végül szörnyű csalódást és kétségbeesést okoz, amikor a valóság utoléri az embert.” Az éghajlati válságról, az emberiség krízishelyzetéről vagy civilizációnk folyamatban lévő összeomlásáról szóló bármely beszélgetés során szinte biztos, hogy felmerül a remény kérdése. Azonban az emberek a „remény” szót igen sokféle értelemben használják.
Ha nem határozzák meg pontosan, mit értenek alatta, magának a szónak az alkalmazása számos esetben inkább összezavar másokat, mintsem egyértelművé tenné egy adott személy hozzáállását. Például gyakran használjuk érzelmi állapotunk vagy hangulatunk kifejezésére, mint például „reménykedem”, vagy akár „minden okunk megvan a reményre”. Bár az emberek lelkiállapota és az érzelmeik mind valóságosak, ezek nem minden esetben fejezik ki pontosan az őket körülvevő világ körülményeit. Lehet, hogy az én reménykedésemnek semmi köze sincs az életem tényleges körülményeihez, hanem sokkal inkább a testem pillanatnyi fizikai állapota határozza azt meg.
A könnyebb érthetőség kedvéért azt javaslom, hogy az „optimizmus” szót használjuk inkább (a „remény” helyett), amikor arról beszélünk, hogy valamilyen helyzet kapcsán bízunk annak számunkra előnyös eredményében. Az „optimista” és a „pesszimista” szavakat előszeretettel alkalmazzuk napi szinten arra, hogy kifejezzük egy adott személy ama tulajdonságát, miszerint inkább pozitív vagy inkább negatív szemlélettel éli az életét.
Ha én azt mondom, hogy egy pohár „félig tele” van, Ön pedig azt mondja, hogy „félig üres”, akkor ebben az esetben nem a tényekkel kapcsolatban nem értünk egyet, hanem megosztjuk egymással azt, hogyan értelmezzük a megfigyelt valóság egy-egy szeletét.
Az optimizmus és a pesszimizmus, mint érzelemvezérelt tulajdonságok vagy hajlamok egyaránt hasznosak lehetnek. Némi optimizmus például növelheti önbizalmunkat és segíthet megbirkózni az élet kihívásaival, míg némi pesszimizmus óvatosságra inthet bennünket azáltal, hogy megóv a meggondolatlan cselekedetektől. Ugyanakkor mindkét tulajdonság félrevezethet bennünket, ha elszakadnak a valóságtól, és arra késztetnek minket, hogy figyelmen kívül hagyjunk mindennemű ellentmondó bizonyítékot, legyen az akármilyen nyilvánvaló vagy akár éppen vitathatatlan.
A túlzott pesszimizmust már most is egyfajta betegségként kezelik a társadalomban, de az igazi veszély a túlzott optimizmusból fakad. Különösen akkor, ha az hozzájárul a hamis biztonságérzet kialakulásához.
Vegyük például az éghajlatváltozással kapcsolatos optimista üzeneteket. Annak érdekében, hogy ne kételkedjünk a fejlődés lehetőségében, biztosítanak bennünket arról, hogy már most is teszünk nagyon komoly és érdemi lépéseket. Gyakran találkozhatunk azzal a szlogennel, miszerint: „Még nem késő.” Ennek az üzenetnek az lenne az eredeti célja, hogy cselekvésre ösztönözzön bennünket, de éppúgy vezethet oda is, hogy önelégült arccal kényelmesen hátradőlünk. Emellett megakadályozhatja, hogy az emberek valóban tiszta képet alkothassanak a helyzetükről, ezáltal később sokkal nagyobb traumaként élik majd meg a szembenézést.
Ha azt feltételezzük, hogy a félelem nem sarkallhatja az embereket viselkedésük megváltoztatására, akkor soha nem fogunk teljesen tisztán látni. Azok a tudományos szakemberek és aktivisták, akik ezt az álláspontot képviselik, kénytelenek továbbra is figyelmen kívül hagyni vagy eljelentékteleníteni azokat a kényelmetlen tényeket, amelyek nem támasztják alá az „igen, meg fogjuk oldani” szemléletét.
Mindenhonnan azt halljuk, hogy „még van időnk megakadályozni az éghajlatváltozás legsúlyosabb hatásait”. De ez az álláspont egyáltalán nem határozza meg azt, hogy mit ért „legsúlyosabb” alatt, hiszen függetlenül attól, hogy mennyire súlyos egy helyzet, a dolgok mindig fordulhatnak még annál is rosszabbra.
Valójában tehát az a gondolat, hogy „még nem késő”, semmiképpen sem hamis, sőt akár még igaz is lehet, ám az embereket ugyanakkor sem értelmileg, sem pedig érzelmileg nem készíti fel arra, ami rájuk várhat a jövőben.
Világosabban megfogalmazva, nem kételkedem abban, hogy azok, akik az éghajlatváltozást optimista szemlélettel kezelik, ne őszinte szándékkal tennék azt. Ugyanakkor megvallom, gyanakvó vagyok minden olyan társadalmi változásra törekvő hozzáállással szemben, amely elrejti vagy elferdíti az igazságot, veszélyezteti a tisztességünket, vagy hajlamossá tesz az önbecsapásra, esetleg valamilyen gyanús hátsó szándék vezérli. Az éghajlatváltozásról szóló optimista gondolatok az én ízlésemhez képest túl sok „hopiumot” tartalmaznak.
Az optimizmust nem tartom erényes tulajdonságnak, de a reményt igen. Az embereknek egyáltalán nincs szükségük az optimizmusra. Élhetünk sikerekben bővelkedő és jelentőségteljes életet anélkül, hogy elvakultan hinnénk abban: „jó dolgok jönnek”. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy az éghajlatunk helyzetének valódi megértése szükségszerűen kétségbeesésbe és tehetetlenségbe taszít bennünket. Emellett határozottan elutasítom azt a hozzáállást, hogy az emberek felhagynak a környezetvédelmi ügyekért folytatott harccal, ha nem hisznek abban, hogy a siker biztos, vagy legalábbis valószínűbb, mint a kudarc.
Ugyanakkor ragaszkodom ahhoz, hogy szükségünk van némi reményre: nem csak az tevékeny cselekvéshez, hanem – és ez sokkal fontosabb – ahhoz is, hogy emberségesek maradjunk egy „elromlott” világban, ami már nem „javítható”.
A reményről
Persze felmerülhet Önben a kérdés, ha a remény nem egyenlő az optimizmussal, akkor mégis mit jelent maga a remény? Bevallom, erre nincs igazán jó válaszom, mert a reményt nem könnyű szavakba önteni. Szerencsére Václav Havel cseh államférfi és író majdnem tökéletesen megragadta ennek a megfoghatatlan fogalomnak a jelentését. Az 1980-as évek közepén egy interjúban megkérdezték tőle, hogy lát-e bármi esélyt a reményre. Václav Havel azt válaszolta, hogy a remény az
„egy lelkiállapot, nem pedig magának a világnak az állapotát” jelenti, és hogy a remény „nem egy adott világszemlélettől vagy egy helyzet megítélésétől függ”.
A reménynek ugyanis vajmi kevés köze van ahhoz, hogy mi történhet, vagy nem történhet a jövőben. Ehelyett a remény az ember pillanatnyi hozzáállását, lelkiállapotát tükrözi. „A remény a lélek és a szív nyílvesszője: túlmutat az általunk közvetlenül megtapasztalható fizikai világon, és valahol annak látóhatárán túl talál célba.”
Havel továbbá azt is mondta, hogy a remény „nem azonos azzal a fajta örömmel, amikor úgy érezzük, hogy a dolgok jól mennek, vagy azzal a törekvéssel, hogy olyan vállalkozásokba fektessünk be, amelyek nyilvánvalóan hamarosan sikeresek lesznek”. Ehelyett a remény „egy olyan különleges képességünkre utal, amikor valamit elsősorban azért teszünk meg, mert az jó és helyes, nem pedig azért, mert általa van esélyünk a sikerre”. Minél nehezebb az a feladat, amiért erőfeszítéseket teszünk – mondja Havel –, annál mélyebben gyökerezik bennünk a remény. Végül így fogalmazta meg: A remény „nem egy határozott meggyőződés azzal kapcsolatban, hogy valami jól fog alakulni, hanem az a bizonyosság, hogy valaminek van értelme, függetlenül attól, hogy végül majd hogyan alakul”.
Václav Havel reményről szóló meghatározását a mai napig gyakran idézik számos helyen, de még mindig nem világos igazán, hogy mit értett az alatt, miszerint „az a bizonyosság, hogy valaminek van értelme”. Nyilvánvalóan nem arra a közhelyre utal, hogy „minden okkal történik”, vagy „minden sötét felhőnek van egy fényes oldala”. Talán arra gondolhatott, hogy a remény az önbizalomnak egy olyan megnyilvánulása, amikor valami igazán érdemlegeset cselekszünk, és a siker különböző esélyei cseppet sem befolyásolják a belső ösztöneinket. Vagyis nagyobb siker esetén nem fogunk nagyobb erőbedobással próbálkozni, míg csekély siker esetén sem fogjuk feladni.
Ha valami igazán érdemlegeset teszünk és nemesen cselekszünk, az már önmagában felér egyfajta „győzelemmel”, függetlenül annak végső eredményétől. A reményt tehát ne az adott helyzetben keressük, amivel éppen szembenézünk, mert ott soha nem fogjuk megtalálni. A remény csakis az emberi lélekben létezhet, egy olyan elkötelezettség formájában, hogy valamit „azért teszünk meg, mert az jó és helyes”, azaz minden erőfeszítést megér.
Másképpen megfogalmazva: azért játsszunk, mert érdemes játszani, ne pedig azért, mert a végén esetleg nyerhetünk.
A remény kérdése végső soron az értelemről is szól. Hiszen mi értelme cselekednünk, ha nincs befolyásunk a végkifejletre? A válasz roppant egyszerű: azért cselekszünk, mert már magának a küzdelemnek is van értelme és jelentősége számunkra.”
Holnapután. Egy könyvsorozat a jövőnkről egyértelműen és illúziók nélkül, a Cassandra Program gondozásában.
