Ahmed Afzaal Tanítás alkonyat idején című könyve nem fél szembenézni a mai világunkban uralkodó káosszal és a szemünk előtt kibontakozó összeomlással. Ugyanakkor az író képes szeretetteljes kedvességgel megosztani velünk a gondolatait e nehéz témával kapcsolatban arról, hogyan tanítsunk bölcsen és hogyan segítsük az ifjúságot az élet valódi értelmének megtalálásában a ránk váró súlyos kihívások idején.
Részlet a könyvből:
„Meggyőződésem, hogy a „business-as-usual” nem folytatódhat így tovább, már a közeljövőben sem. Ahogy a jelenlegi, megszokott egyéni és közösségi magatartási formákat egyre nehezebb lesz fenntartani az ökológiai rendszerek felbomlása folytán, a civilizációnk szétesése egyre inkább gyorsulni fog. Mostantól ezt a felbomlást vagy szétesést „összeomlásnak” fogom nevezni.
Civilizációnk összeomlása nem valamilyen jövőbeli esemény, hanem egy hosszú, sokrétű jelenség, amely már minden kétséget kizáróan folyamatban van. Jelenleg az emberiség az összeomlásnak még csupán néhány korai és viszonylag enyhe tünetét tapasztalja meg, mint például a civilizációs rend részleges összeomlása a világ egyes sebezhető régióiban, illetve a gazdasági és társadalmi feszültségek növekedése a jómódú, fejlett társadalmakban.
Mivel ezek a „tünetek” különböző erősséggel jelennek meg és eltérő ütemben terjednek el a világ számos pontján, illetve a sok helyi szintű zavart gyakran követi egy részleges helyreállás, még mindig hitetlenkedve fogadjuk azt a következtetést, miszerint a civilizációs összeomlásának már a kezdeti szakaszában vagyunk. Ez különösen igaz az északi féltekére, bár nem feltétlenül a világ leggazdagabb embereire. A szupergazdagok ugyanis véleményem szerint túlságosan paranoiások ahhoz, hogy ne tudnák pontosan, mi történik most és mi várható a jövőben. Ezzel szemben azok, akik viszonylagos jómódban élnek, oly mértékben függenek a szokásos üzletmenet biztosította anyagi kényelemtől, hogy az megakadályozza őket a valóság felismerésében.
Ez egy folyamat, nem pedig egy esemény
Az első dolog, amiről nem szabad elfeledkeznünk, hogy civilizációnk összeomlása egy hosszú és összetett, számos hullámvölggyel tarkított folyamat, nem pedig egyetlen látványos esemény. A téma körüli zűrzavar és értetlenség egy része abból adódhat, hogy a szót egyes számban használjuk, holott nem utal egyetlen egységes vagy önálló eseményre. Néhányan ezt a szót a mindennapi életben a saját városukban vagy környezetükben bekövetkező hirtelen szétesés leírására használják, mint a „when collapse happens…”, azaz „amikor az összeomlás megtörténik…”. De ebben az esetben ők nem az összeomlásra utalnak; csupán ennek a jelenségnek egy konkrét és helyi megnyilvánulását próbálják kifejezni.
Az összeomlás olyan egymásra épülő válságok, illetve események sorozata, amelyek alapjaiban rengetik meg a politikai és gazdasági rendszereket, jelentősen korlátozva ezáltal az egyéni és társadalmi lehetőségeket a szükségletek kielégítésére.
Gyakran úgy próbáljuk értelmezni a katasztrófák egyes típusait, hogy a válságok különböző csoportjaiba – mint például pénzügyi válság, adósságválság, energiaválság, éghajlati válság stb. – soroljuk azokat. Mivel több, egymásra ható válság zajlik egyszerre, ha csak egyes területekre figyelünk ahelyett, hogy a teljes képet néznénk, könnyen félreérthetjük a helyzet súlyosságát, ami valóságtól elrugaszkodott döntésekhez és indokolatlan reménykedéshez vezethet.
A civilizációnk összeomlása nem egy újkeletű jelenség, hanem egy olyan folyamat, amelyben az elmúlt évtizedek legkülönbözőbb válságainak egyre növekvő hatásai egymást erősítve összeadódnak. Ezek többsége pedig már jóval azelőtt elkezdődött, hogy mi megszülettünk volna. Ami a jelen helyzetünket a korábbiaktól megkülönbözteti, az az, hogy ezek a válságok aggasztó ütemben egyre csak fokozódnak, felgyorsítva ezáltal az összeomlás folyamatát, így egyre nagyobb erőfeszítéssel jár a tagadás buborékjában megmaradni és fenntartani a „nem akarok tudni róla” szemléletét. Itt már nem csupán arról van szó, hogy néhány változás kapcsán furcsa adatokkal találkozhatunk, hanem arról a sokkal aggasztóbb tényről, hogy az összes jelentős folyamat szinte mindegyike rossz irányba halad. Olyan, mintha az emberiség kollektíven tapasztalná meg egy krónikus betegség akut és végső fázisát, amelyet már régóta megpróbál figyelmen kívül hagyni.
Ahogy a „normalitás” homlokzatán egyre szélesebb és mélyebb repedések keletkeznek, és az összeomlás lendülete tovább fokozódik, úgy egyre gyakrabban számíthatunk a világ bármely táján kialakuló, elmélyülő társadalmi zavarokra. Azt, hogy ezek a zavarok pontosan mikor, hol és hogyan fognak bekövetkezni, lehetetlen előre megjósolni, és azt sem tudhatjuk, hogy az egyes zavarok hatásai milyen gyorsan és milyen messzire fognak tovagyűrűzni. Egy másik megismerhetetlen tényező az, hogy maguk az emberek hogyan fognak reagálni például egy adott termék hiányára, vagy egy kibontakozó természeti katasztrófára. Amiben azonban biztosak lehetünk, hogy ha ezek a zavarok tovább fokozódnak, példátlan mértékű nyomorhoz, szenvedéshez és halálhoz vezethetnek, aminek hatására az emberi népesség a jelenlegi méretének a töredékére csökkenhet.
Minél tovább nem vagyunk hajlandóak szembenézni civilizációnk összeomlásának folyamatával és annak nyomasztó valóságával, annál kevésbé leszünk felkészülve az elkerülhetetlen társadalmi zavarokra, illetve az azokkal járó szenvedésre, és annál több kárt fogunk okozni az indulatból, dühből fakadó, meggondolatlan vagy helytelen cselekedeteinkkel.
Képzeljük el az elképzelhetetlent
Az összeomlás folyamatos, visszafordíthatatlan és egyre súlyosbodó állapotának már a puszta gondolata is hihetetlenül megterhelő mind érzelmileg, mind pedig mentálisan. A civilizáció összeomlásával való szembenézés egy, az egész belső világunkat fenekestől felforgató tapasztalás, még akkor is, ha ezt a gondolatot csak elméleti lehetőségként közelítjük meg. Elkerülhetetlen valóságként szemlélni azonban egyenesen félelmetes lehet. Azt a gondolatot, hogy a társadalmunk végül összeomlik, talán csak annak tudatában lehet viszonylag könnyen elfogadni, hogy az több száz évvel a mi életünk után következik be, tehát akkor, amikor mi már biztosan nem leszünk jelen.
Ami a mostani helyzetben igazán nehéz számunkra, az annak lehetősége, hogy a civilizációszintű összeomlás már most is zajlik, még a mi életünk folyamán kibontakozhat, és hogy a közeljövőben egyre gyorsuló hanyatlásnak nézünk elébe az életünk minden területén. Ez pedig egyben azt is jelenti, hogy számos dédelgetett álmunkat és vágyunkat nagy valószínűséggel már nem fogjuk tudni megvalósítani. Ezt bizony úgy is mondhatnánk, hogy pech. Valójában azonban életünk leghatalmasabb és legsúlyosabb fordulatáról van szó.
Nem csoda tehát, hogy a legtöbben hallani sem akarnak erről a témáról, míg mások egyszerűen nem hajlandók komolyan venni azt. Nagyon valószínű, hogy az emberi idegrendszer képtelen befogadni és feldolgozni ennek a felismerésnek a teljes sokkhatását. Ha ez igaz, akkor a hitetlenség, az ellenállás vagy a tagadás egyszerűen az elme önvédelmi kísérlete.
Még az is lehet, hogy a szelektív vagy alacsony szintű tagadás feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az ember képes legyen a mindennapi működésre. Bár egyénenként eltérő mértékben vagyunk képesek elviselni a rossz híreket, talán létezik egy felső határvonal, amelyet senki sem képes átlépni, ami azt jelenti, hogy valószínűleg még a témában jártas szakértők is elrejtenek önmaguk elől bizonyos tényeket. Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy ennek a könyvnek a megírása is egy megküzdési stratégia része, és remélhetőleg annak nem is egy különösebben ártalmas formája.
Tekintettel az összeomlásról való elmélkedés érzelmi kihívásaira, feltételezhetnénk, hogy egy ilyen borús előrejelzésen alapuló könyv rendkívül „lehangoló” lehet. Személy szerint én nem használnám ezt a szót annak a hatásnak a leírására, amelyet az olvasóimra szeretnék gyakorolni. Való igaz, hogy az emberi civilizáció jövőjét meglehetősen sötét fellegek borítják, ám ennek tudatosítása nem feltétlenül jelenti azt, hogy ezáltal bárki az állandó kétségbeesés állapotába ragadna. Még akkor sem, ha egy rövid depressziós időszakot, majd egy azt követő gyászfolyamatot teljesen normális reakciónak tekinthetünk.
A borús jövőképpel azonban mindenképpen érdemes szembenézni. Ebben a könyvben, valahányszor „az elkövetkező évtizedekre” vagy „a következő harminc évre”, vagy akár „a jelenlegi ifjúság életére” utalok, arra próbálom ösztönözni Önt, hogy hozza összhangba az elvárásait a valósággal, hogy fogadja el a tényt, miszerint a világ, ahogyan eddig ismertük, hamarosan alapvetően átalakul, és hogy egy komoly mentális felkészülés mind egyéni, mind pedig társadalmi szinten egyaránt elengedhetetlen, már a jelen pillanatban is. A legfontosabb kérdés számomra azonban nem az, hogy mennyire rossz a helyzetünk, vagy mennyivel lehet még ennél is rosszabb, hanem az, hogy mi – emberek és pedagógusok – hogyan fogunk reagálni a megváltozó körülményekre.
Habár én magam meglehetősen borúlátó vagyok az előbbit illetően – azaz, hogy krízishelyzetünkben milyen feltartóztathatatlan folyamatok várhatók –, ám bizakodó vagyok az emberi reakciókkal kapcsolatban. Ha igaz a mondás, miszerint az élet 10 százalékban abból áll, ami történik velünk, és 90 százalékban abból, ahogyan reagálunk rá, akkor számtalan lehetőségünk nyílik arra, hogy még a legszörnyűbb körülmények között is felfedezzük az élet értelmét és valódi céljait.”
Holnapután. Egy könyvsorozat a jövőnkről egyértelműen és illúziók nélkül, a Cassandra Program gondozásában.
