Ahmed Afzaal Tanítás alkonyat idején című könyve nem fél szembenézni a mai világunkban uralkodó káosszal és a szemünk előtt kibontakozó összeomlással. Ugyanakkor az író képes szeretetteljes kedvességgel megosztani velünk a gondolatait e nehéz témával kapcsolatban arról, hogyan tanítsunk bölcsen és hogyan segítsük az ifjúságot az élet valódi értelmének megtalálásában a ránk váró súlyos kihívások idején.
Részlet a könyvből:
„Majdnem tizenöt éve van egy mappa a számítógépemen, amelynek a neve megegyezik ennek a fejezetnek a címével. Itt gyűjtöm a tudományos dolgozatokat, bejegyzéseket, újságcikkeket stb., valamint a saját jegyzeteimet és segédanyagaimat, amelyekben egy közös dolog van: olyan információkat tartalmaznak, amelyeket a hallgatók felhasználhatnak tanulmányi teljesítményük javítása céljából. Azért kezdtem el gyűjteni ezeket a forrásokat, mert úgy gondoltam, ahhoz, hogy a diákok sikeresek legyenek a felsőoktatásban, tudniuk kell miként válhatnak jobbá abban, amit a kollégáim és én elvárunk tőlük – vagyis az elmélyült olvasásban, a meggyőző írásban és a kritikus gondolkodásban. Amikor ezeket a javaslatokat megosztottam a diákjaimmal, tudtam, hogy ezzel segítek nekik a megfelelő készségeik fejlesztésében, úgy tanulmányi, mint szakmai téren egyaránt.
Mindez néhány évvel ezelőtt kezdett el megváltozni, amikor a bennem élő kétkedő személyiség feltett néhány bosszantó kérdést, mint például: „Miből gondolod, hogy a diákoknak azokat a készségeket kell elsajátítaniuk, amelyeket te és a kollégáid a leginkább hasznosnak gondoltok?” Majd egy kissé célzottabban megkérdezte: „Kritikus gondolkodónak tartod ugyan magad, de vajon nem csak azt tanítod-e meg az ifjúságnak, amit mindenki más szerint is tudniuk kellene?”.
A fejlődésre való törekvés
A modernkori tudományos szakemberek büszkék arra, hogy kétségbe vonnak és megkérdőjeleznek minden, a tudományra vagy szakmai tekintélyre vonatkozó állítást. De ha van valami, amit szentnek, vagy legalábbis vitathatatlannak tartanak, akkor az bizonyára magának a szellemi létnek a legfőbb értéke. Az ehhez szükséges készségeket ezért alapvetőbbnek tekintik szinte minden más készségnél, tehetségnél vagy képességnél, és sokkal nagyobb figyelmet szentelnek ezeknek, mint az értékek ápolásának.
A felvilágosodás örökségének egyik kulcsfontosságú része a „fejlődés” elvárása. A modern civilizáció magától értetődőnek tekinti a technológiai fejlődést, a „business-as-usual” pedig megköveteli a folyamatos gazdasági növekedést.
A tudományos élet számára a fejlődés általában a tények és elméletek egyre növekvő mennyiségének megalkotását és felhasználását jelenti. Feltételezzük, hogy az emberi tudáskészlet örökké bővülni fog, és hogy ez a növekedés nem igényel semmiféle indoklást. Ez megmagyarázza, hogy miért mérjük tudományos hozzájárulásaink értékét az idézetek számával, a világra gyakorolt hatásuk helyett.
Az emberi tudás és ismeretek teljes állományának gyarapítása iránti elkötelezettség alapvető az akadémiai kultúrában. Ez a lényege annak a mércének, amely alapján meg kell ítélnünk saját magunkat és kollégáinkat. Ez az oka annak, hogy a több publikáció mindig több dicsőséggel is jár, és hogy egyetlen tiszteletreméltó tudományos szakember sem tagadná nyilvánosan a további kutatás szükségességét. Szakemberként úgy érezzük, hogy a mi hozzájárulásunk ehhez a soha véget nem érő „vállalkozáshoz”, legyen az bármily csekély, lehetővé teszi számunkra, hogy részt vegyünk valami nálunk „nagyobb” dologban, értelmet adva ezáltal annak, ami egyébként csak puszta munka lenne számunkra.
Nem igazán kérdezzük meg, hogy milyen értékeket szolgál ez a tudásfelhalmozás, hiszen a „vállalkozásnak” a maga érdekében folytatódnia kell. Pedagógusként nem csupán ezen hitvallás szerint élünk, hanem igyekszünk is mindent megtenni azért, hogy ezt a belső meggyőződést a – látható és láthatatlan – tananyagon keresztül átadjuk diákjainknak. Az olvasás, az írás és a gondolkodás az ismeretek megteremtésének és felhasználásának egyetemes alapvető készségei, tudományágtól függetlenül. Következésképpen a fiatalok az iskolai és egyetemi évek alatt mindvégig a tanulási készségeik egyre magasabb szintű gyakorlása alapján mérik saját sikereik lehetőségét, és közvetve azt az értéket, amit a társadalom számára képviselhetnek.
Az ismeretszerzés készségének jelentősége
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy az ismeretszerzési készségek haszontalanok lennének. Én személy szerint eddigi életem nagy részét különböző szellemi tevékenységekkel töltöttem, és az olvasás, az írás és a gondolkodás számomra a legélvezetesebb tevékenységek közé tartozik.
Sőt, hiszek abban, hogy mindenkinek érdemes lenne fejleszteni ama képességét, hogy hatékonyan tudjon olvasni, írni és gondolkodni. Ennek oka, hogy a szimbolikus kommunikáció áll az emberi lét középpontjában, és a szimbólumok megértésének és használatának képessége pontosan az, ami az olvasáshoz, az íráshoz és a gondolkodáshoz elengedhetetlen.
Sőt, merem állítani, ahhoz képest, hogy mekkora hangsúlyt fektetünk az alapvető készségek megtanítására, siralmas, mennyire nem sikerült kibontakoztatni ezeket a képességeket az ifjúságban. Gondoljunk csak arra a tényre, hogy az Amerikai Egyesült Államokban a művelt emberek nagy része nem képes megkülönböztetni a tényszerű információkat a reklámtól, ideológiától és propagandától. Talán nem is lenne ennyire borzalmas a helyzet, ha eredményesebben végeznénk a munkánkat. Úgy gondolom, hogy a pedagógusoknak legalább részben vállalniuk kell a felelősséget azért, hogy társadalmunk széles körben és állandó jelleggel kudarcot vall a kritikus gondolkodás gyakorlásában.
Újfent szeretném hangsúlyozni, nem szándékom megtagadni az ismeretszerzés készségének létjogosultságát és értékeit. Inkább annak a lehetőségét szeretném felvetni, hogy talán túlbecsültük azok hasznosságát. Vajon tényleg szükség van arra, hogy ezeket a készségeket mindenki ugyanolyan mértékben fejlessze magában, függetlenül az érdeklődési körétől vagy az egyéni adottságaitól? Helyesen cselekszünk, ha ezeket a képességeket minden más, az ifjúság számára esetleg hasznosabb tudás elé helyezzük? Tényleg nincsen semmi fontosabb annál a diákjaink számára, mint hogy évről évre folyamatosan fejlesszék ismeretszerzési készségeiket, azzal a hallgatólagos céllal, hogy tudásszintjüket a lehető legközelebb hozzák az adott szakmai értelmiségéhez?
Néha azt érzem, mintha a kollégáimmal együtt úgy viselkednénk, mint a Richard Dawkins által elképzelt „önző gének”, hiszen a legtöbb jel arra utal, hogy pedagógusként csupán önmagunk hasonmásait szeretnénk látni a diákokban. Elfogadom, hogy ez a fajta hozzáállás posztgraduális vagy doktori szinten némileg indokolt lehet, de az oktatás egyéb szintjein aligha. Közben a belső, kétkedő személyiségem nem képes csendben maradni: „Honnan tudod, hogy saját magad »másolatainak» megteremtése a legértékesebb ajándék, amit a társadalomnak adhatsz?”.
Holnapután. Egy könyvsorozat a jövőnkről egyértelműen és illúziók nélkül, a Cassandra Program gondozásában.
