Ahmed Afzaal Tanítás alkonyat idején című könyve nem fél szembenézni a mai világunkban uralkodó káosszal és a szemünk előtt kibontakozó összeomlással. Ugyanakkor az író képes szeretetteljes kedvességgel megosztani velünk a gondolatait e nehéz témával kapcsolatban arról, hogyan tanítsunk bölcsen és hogyan segítsük az ifjúságot az élet valódi értelmének megtalálásában a ránk váró súlyos kihívások idején.
Részlet a könyvből:
„Két fő stratégia létezik, amely lehetővé teszi a pedagógusok számára, hogy elkerüljék az erkölcsi és lelki válsággal való szembenézést az összeomlás korában. Először is, meggyőzhetjük magunkat arról, hogy bármit is tanítunk, az értékektől mentes, puszta ismeretátadás. Ez a megközelítés azonban azt jelenti, hogy szándékosan figyelmen kívül hagyjuk azt a tényt, miszerint folyamatosan a szokásos üzletmenetet szolgáljuk, egyszerűen azért, mert egy olyan oktatási rendszer részei vagyunk, amelyet a piac igényeinek kielégítésére terveztek. Ebben a rendszerben mindannyian csupán korlátozott szabadsággal rendelkezünk, és ezt a szabadságot arra használhatjuk, hogy megerősítsük vagy elutasítsuk azt az irányt, amerre halad a világ, de nem állíthatjuk magunkról, hogy semlegesek volnánk.
Alternatív megoldásként hihetünk abban is, hogy a „business-as-usual” nemkívánatos következményei elenyészőek a csodálatos előnyeihez képest. De ez a gondolkodásmód sem állja meg igazán a helyét, ha közelebbről megvizsgáljuk. Például gyakran halljuk, hogy a „business-as-usual” emberek millióit emelte ki a szegénységből. Bár ez a szegénység egyik meghatározása szerint valóban így van, ugyanakkor az is igaz, hogy a korábban önellátó közösségekben élő emberek milliói kényszerültek arra, hogy elhagyják hagyományokon alapuló, fenntartható életmódjukat, és kénytelenek voltak beilleszkedni a globális gazdaságba, egy sajátos réteget képezve a társadalomban.
Ám legyünk őszinték, ugyan mit számít az, hogy emberek milliói felemelkedtek a szegénységből, ha már nincs lakható bolygó, ahol élvezhetnék jólétüket?
A „business-as-usual” egy mindenre elszánt mindent elpusztító „rögeszmés őrült”. Ha hagyjuk, hogy tovább folytassa ámokfutását, akkor addig mérgezi a levegőt, a vizet és a talajt, amíg a bolygó létfenntartó rendszere teljesen össze nem omlik. A helyzet kimondhatatlanul szörnyű, mivel minden erkölcsi értéket megszentségtelenít. Akár tevékenyen hozzájárulunk ehhez a pusztításhoz, akár csak tétlenül szemléljük azt, szembe kell néznünk a saját lelkiismeretünkkel. Még az sem számít igazán, hogy tudjuk-e, mi történik valójában. Az erkölcsi sérelmek valósak és valós az a fájdalom is, amit mindannyian megtapasztalunk.
Mit jelent ez a pedagógusok számára? Az oktatási rendszer nagyban függ a szokásos üzletmenettől, és emiatt óriási ellentmondásba került önmagával. Ugyanakkor képtelen ezt az ellentmondást erkölcsi sérelem formájában megélni, mivel nem egy személy. A pedagógusok viszont elszenvedhetik és el is szenvedik ezt az erkölcsi fájdalmat, mivel folyamatosan tanúi és/vagy részesei értékeik erőszakos módon történő megsértésének, általában azonban túlságosan tehetetlenek ahhoz, hogy megváltoztassák a rendszer egészének irányát.
Maga a rendszer ugyanakkor könnyedén semlegesítheti az egyes szereplők szándékait és törekvéseit, sőt, a mi elkötelezettségünket és kemény munkánkat is felhasználhatja saját célkitűzéseinek eléréséhez. A tény azonban, hogy mi magunk is hozzájárulunk a rendszer fenntartásához, erkölcsi szempontból nem lehet számunkra közömbös. Vagyis annyiban mindenképpen felelősek vagyunk, amennyiben szabadon választhatjuk meg a válságra adott egyéni válaszainkat.
Szóval ilyen érzés az értelem válsága, és azok számára, akik az oktatás frontvonalában küzdenek, ez nem pusztán jó és rossz közötti választás kérdése. Itt nem kevesebb forog kockán, mint maga az értelmes élet lehetősége – tehát az, hogy összhangban éljünk belső értékeinkkel.
Tehát akkor mit tegyünk?
Meg kell értenünk, mivel állunk szemben, ezért elengedhetetlen megismernünk a jelenlegi világunkat formáló és a jövőt alakító legfontosabb változásokat. Tehát nem kerülhetjük meg az emberiség krízishelyzetének mélyebb megértését sem, különösen annak kapcsán, hogy a globális gazdaság hogyan ütközik bele a biofizikai valóság korlátaiba, és hogy ez az ütközés mit jelent majd az emberi civilizáció, valamint az egyes társadalmak számára. Miközben küzdünk annak a ténynek az elfogadásával, hogy az emberi civilizáció jelenlegi formájában az alkonyat korszakába lépett, a következő kérdésekkel is meg kell birkóznunk.
Mit jelent ebben a történelmi pillanatban pedagógusnak lenni? A világ állapotának és a folyamatok irányának ismeretében milyen tantárgyak és készségek a legértékesebbek jelenlegi diákjaink számára? Melyek a létezés, a tanítás és életünk irányításának legértelmesebb módjai az összeomlás korában? Figyelembe véve azt, hogyan fog kinézni a világ az elkövetkező évtizedekben, mi a mi felelősségünk a jelen pillanatban? Hogyan biztosíthatjuk, hogy diákjaink – ahogy polgártársaink is – kellően felkészültek legyenek egy bizonytalan és veszélyes jövő kihívásaira?
Amint ezekkel a kérdésekkel elkezdünk foglalkozni, arra kényszerülünk, hogy legalább kétféle módon újraértelmezzük hivatásunk lényegét, értelmét és felelősségét. Először is újra kell gondolnunk, hogy mit tanulnak jelenleg a fiatalok, és mit kellene sokkal inkább tanulniuk arra való tekintettel, hogy a rendszerszintű összeomlás korában élünk. Másodszor, újra kell gondolnunk felelősségünket a társadalom, sőt az egész emberiség iránt. Az első típusú újragondolás célja, hogy felkészítse a fiatalokat a közeljövő kihívásaira, míg a második azért elengedhetetlen, mert a világ vezetői nem képesek, vagy nem hajlandók megadni azokat az útmutatásokat, amelyekre az emberiségnek jelenleg valóban szüksége van. A társadalomban meglévő szerepünkből adódóan így hát kötelességünk, hogy előre lépjünk és betöltsük azt a növekvő űrt, amely vezetőink alkalmatlansága nyomán támadt.
A pillanat hívó szava
Lehet, hogy vannak fenntartásai azzal kapcsolatban, amit fentebb említettem, például: miért akarna bármelyikünk is további felelősséget vállalni, amikor már így is túlterheltek és alulfizetettek vagyunk? Nem lenne célszerűbb inkább amellett kitartanunk, amihez a legjobban értünk, ahelyett, hogy valami újjal próbálkoznánk, vállalva azt, hogy akár kudarcot is vallhatunk? Nem lenne előnyösebb nyugodtan élni és a saját dolgainkkal törődni, mint megkockáztatni azt, hogy mások érdekeit sértjük?
Szakmai életünkben általában két különböző szerepet játszunk. Pedagógusként azt feltételezzük, hogy a munkánk csupán a tanterv szerinti tananyag fiataloknak való átadására korlátozódik. Tudományos szakemberként pedig úgy látjuk, hogy saját tudományágunk vagy szakterületünk szempontjából feladatunk hozzájárulni az emberi tudás bővülő tárházához. Közülünk legfeljebb néhányan törekszenek csak arra, hogy közszereplőként vagy politikai szószólóként befolyásolják a társadalmat. Tanárként valójában többé-kevésbé így gondoltam én is a saját felelősségemre, amíg rá nem jöttem, hogy ez a nézet csak „normális” időkben érvényes – azaz a rend és biztonság idején – ma azonban az összeomlás korában élünk. Azok a célok és fontossági sorrendek, amelyeknek valamikor a „normális” időszakokban volt értelme, ma már egyáltalán nem érvényesek.
A jelenlegi folyamatok mind arra utalnak, hogy világunk, az emberi civilizáció megindult a lejtőn és a modern életstílusunk, a megszokott kényelem bizony már nem fog sokáig tartani. Azt mutatják ezek a folyamatok, hogy az emberiség soha nem látott kihívásokkal néz szembe, és ezek a kihívások az idő múlásával egyre csak súlyosbodni fognak. Ha nyitott elmével szemlélődünk, meghallhatjuk eme egyedülálló történelmi pillanatnak a hívó szavát, amely arra kér bennünket, hogy merjünk színre lépni egy újfajta személettel és megközelítéssel.
A rendelkezésünkre álló idő igencsak rövid, hiszen már mindannyian a haldoklás folyamatában vagyunk, és mert a súlyos társadalmi zavargások már a sarkunkban vannak. Minél tovább figyelmen kívül hagyjuk ezt és nem vagyunk hajlandóak meghallani a pillanat hívó szavát, annál kevesebb időnk marad az érdemi válaszadásra.
Ebben a szokatlanul nehéz időszakban csak úgy maradhatunk hűek önmagunkhoz és hivatásunkhoz, ha hajlandóak vagyunk túllépni hagyományos szerepeinken és azonosságtudatunkon. Nem leszünk képesek megfelelő módon kezelni az előttünk álló válságot, hacsak nem vagyunk hajlandóak arra, hogy gyökeresen megváltoztassuk hozzáállásunkat és tágítsuk látóterünket azért, hogy a valóságnak megfelelően újítsuk meg célkitűzéseinket és újrateremtsük, átformáljuk magunkat, méghozzá olyan vezetőkké, akikre a világnak jelen pillanatban valóban szüksége van.
Mindez hihetetlenül ijesztőnek tűnhet, így hát teljes mértékben jogos ez az érzés, és kétséges, hogy bármelyikünk önként vállalna egy ilyen súlyos felelősséget. Őszinte leszek Önnel, én sem tenném. Ám tetszik vagy sem, az élet ránk zúdította ezt az elképesztő kihívást, és – akár készek vagyunk rá, akár nem – arra kér bennünket, hogy saját korlátainkon emelkedjünk felül, és törekedjünk arra, hogy megfeleljünk az elvárásoknak.
Természetesen dönthetünk úgy is, hogy az élet kihívására azt feleljük: „nem, köszönjük”, ami pedig arra ösztönöz bennünket, hogy továbbra is tagadásban maradjunk, és a lehető legtovább fenntartsuk a „status quót”. Ez nagyon is kecsegtető ajánlatnak tűnik, csakhogy ez esetben feláldozzuk önbecsülésünket és önképünket méghozzá olyan módon, ami értelmetlenné és jelentéktelenné teszi egész eddigi életünk erőfeszítéseit.”
Holnapután. Egy könyvsorozat a jövőnkről egyértelműen és illúziók nélkül, a Cassandra Program gondozásában.
