Ha eddig azt gondoltad, messze még a vég, most már nem fogod. Stumpf-Biró Balázs az éghajlatváltozás hatásait azonosító, és az alkalmazkodás folyamatát támogató Cassandra Programot fejlesztő Cassee Klímaadaptációs Tanácsadó Zrt. társalapítója. A mentális felkészülést fontosnak tartó Deep Adaptation (Mélyalkalmazkodás) mozgalom magyarországi képviselője, és a szemléletformálást segítő Betyáros Világ podcast alkotója. Arról beszélgettünk vele, mi vár ránk az elkövetkező időkben, és mire kell felkészülnünk. Nem festett reményteli képet.
„Csak akkor van esélyünk a felkészülésre, ha nyíltan beszélünk a civilizációnk összeomlásának lehetőségéről!” Az idézet egy nyílt levélből származik, amit, ha jól tudom, számos nemzetközi tudós írt alá. Meglett a hatása?
Valóban, a Scholars Warning kezdeményezéshez több száz tudós csatlakozott, köztük magyarok is. A levél megjárta a maga útját a nemzetközi sajtóban, aztán a téma el is csendesedett. De nem egyedi eset ez. Komoly esély mutatkozik arra, hogy a novemberben Glasgow-ban tartandó COP26 konferencián már talán napirendre is tűzik az IPCC (Éghajlatváltozási Kormányközi Testület – szerk.) 2018-as különjelentését… „Ej, ráérünk arra még!”, mondom erre én keserű iróniával.
Vagyis nyilván nem érünk rá. A helyzet egyre rosszabb, és romlik. De azért az emberek többsége talán okkal reméli, hogy megfelelő hozzáállással és technológiával megoldhatjuk az éghajlatváltozás problémáját… vagy mégsem?
A valószerűtlen remény elveszi tőlünk a valódi lehetőségeket, mert elpazaroljuk az értékes időt, amely alatt megkísérelhetnénk felkészülni, és csökkenteni a minket érő fizikai és lelki károkat.
A legnagyobb baj a „meg fogjuk oldani” szemlélet népszerűségével, hogy tabuvá teszi a fontos párbeszédet arról, hogy mit is tehetünk annak tudatában, hogy valószínűleg nem leszünk képesek megoldani a problémát. A kor, amelyben élünk, elvárja, hogy reményektől mentesen szemléljük a valóságát. A reményteljes és a reménytelen ugyanannak a hamis érmének a két oldalai.
Nem reményre van szükségünk a továbblépéshez, hanem őszinte bánatból merített szabad elszántságra.
Akkor mit tehet az ember, aki tovább akar lépni? Létezik erre valamiféle útmutató?
2018-ban megjelent tanulmányában a brit University of Cumbria tanára, Jem Bendell professzor rávilágított, hogy az éghajlatváltozással foglalkozó kutatók és szakemberek többsége azt feltételezi, hogy jelenlegi gazdasági, társadalmi és politikai rendszereink kellően rugalmasak ahhoz, hogy alkalmazkodjanak a hatalmas kihívásokhoz, és így változatlanul fennmaradjanak.
Megalkotta a „mélyalkalmazkodás” fogalmát, annak a gondolatkörnek a leírására, amely a fentiekkel ellentétben elfogadja, hogy természeti és humán rendszereink összeomlása egy valós lehetőség, már a mi életünk folyamán is.
A tanulmányban az igazán felkavaró az egyszerű, érthető szóhasználattal levont következtetés volt, hogy „túltoltuk, Béláim”, itt már nem nagyon van módunk érdemben tenni bármit is… leszámítva természetesen a legfontosabbat, a felkészülésünket és az alkalmazkodás megkezdését, egy alapjaiban megváltozó világhoz.
A mélyalkalmazkodás mozgalommal kapcsolatban rögtön felmerül bennem a kérdés, hogy mitől mély, és mihez alkalmazkodik.
Amikor társadalmak felbomlásáról, illetve összeomlásáról beszélünk, akkor meglévő életkörülményeink jelentős és drasztikus megváltozását értjük alatta. Azok az emberek, akik úgy látják, hogy ez a folyamat annyira valószínű, hogy lényegében elkerülhetetlen, illetve már kibontakozóban is van, a „mélyalkalmazkodás” kifejezést használják a válaszok megtalálásának menetére. Mély, mert a felszínes, fizikai feladatokra koncentráló „alkalmazkodás az éghajlatváltozáshoz” megközelítésén túl, saját belső utunkra koncentrál, hiszen
a ránk következő nehézségekből fakadó lelki teherrel, mindenkinek magának kell majd megküzdenie. Ahogy az emberek a világunk és az élet mindenféle területéről egyre inkább kezdenek ráébredni a folyamatok irányára, a nyugtalanság és a félelem keríti hatalmába őket.
Amint az éghajlati káosz hatásai kibontakoznak, a pánik szélsőséges válaszokat eredményezhet egyesek részéről. A „mélyalkalmazkodás” kezdeményezésének küldetése, hogy segítsen szeretetteljes válaszokat találni szorult helyzetünkre, ezáltal csökkentve a ránk váró fájdalmat, és valamennyit talán meg is mentve a társadalmainkból és természeti környezetünkből.
Ez nem túl biztató… de vajon képesek-e az emberek meghaladni saját korlátaikat és visszafordítani ezeket a folyamatokat?
Nem tudjuk megállítani.
Nem tudjuk visszafordítani. Nem tudjuk érdemben lassítani sem. Nem tehetünk mást, alkalmazkodnunk kell a gyorsuló változásokhoz. Az ember, mint tömeg, nem képes túllépni a saját árnyékán,
és különösen nem nehéz körülmények között, magasabb értékek védelmében hozni meg jelentős áldozatokat. A folyamat elkerülhetetlen, mert az emberiség nem tud elég gyorsan, elég sokat tenni ahhoz, hogy fenntartsa és megóvja saját víz- és élelmiszer-ellátását a környezeti hatásoktól.
Ezek szerint élelmezési problémák is várhatóak?
Az elmúlt három évben az európai mezőgazdaság hozama átlagosan 20-30%-kal csökkent. Az emberiség által bevitt kalóriák közel 60%-áért mindössze három növény, a búza, a kukorica és a rizs felel. A Földön megtermelt élelmiszer 75%-át csupán 12 növény-, és 5 állatfaj adja. A világ 4-5 nagy gabonatermő régiója közül legalább 3-4, súlyos, a termőképességét alapvetően befolyásoló időjárási szélsőségeknek lesz kitéve, már az előttünk álló 5-15 éven belül.
A globális élelmiszer-tartalékaink pedig, amennyiben egyenletesen lennének elosztva (és hát ugye ilyen még sosem volt), akkor 103 napra lennének elegendőek. Ha megesszük a haszonállatoknak szánt tartalékokat is, akkor a napok száma 247…
De mi az oka, hogy a folyamatok visszafordíthatatlanná váltak?
Egy olyan úton haladunk rendíthetetlenül előre, amelyről a legjobb szándékaink ellenére sem térhetünk már le. Ám valójában… nem is akarunk. Ennek számos oka van. Ezek közül három igazán fontos szempontot említek most meg. Az első és legfontosabb, maga az ember.
A szavannán, őseink idejében ugyanis az segítette a fennmaradást, ha az egyén minél többet kisajtolt az elérhető forrásokból, élt a rövid távú előnyökkel,
ha lokálisan gondolkodott, uralma alá hajtotta a környezetét, minél inkább kényelmessé tette saját és szűkebb csoportja mindennapjait, illetve szembeszállt a rivális törzsekkel. Ez a program továbbra is fut, és már ma sem vagyunk képesek a tömegek szintjén meghaladni azt.
A második egyirányú zsákutca sorsunk menetében, az energia. Mert az energianyerési stratégia, amire az ipari civilizáció épült, kudarcot vallott.
A helyzet az, hogy éppen most készülünk belezuhanni az úgynevezett energiaszakadékba.
A meglévő szénhidrogénkészletek ugyanis folyamatosan csökkennek, és minél kevesebb elérhető belőlük, annál többe kerül a kitermelésük. A nem energiával kapcsolatos erőforrásaink, mint ásványok, ivóvíz, megművelhető termőföldek, szintén fogynak.
És végül a harmadik tényező, a minket körülvevő folyamatok léptéke és sebessége. Ezzel kapcsolatban három alapvető fogalmat meg kell ismernünk. Az első az Overshoot, vagyis a Túlhasználat. Ez röviden azt jelenti, amikor egy populáció – adott esetben az emberiség – népessége és fogyasztása túllépi környezete fenntartható eltartóképességét. A második a Feedback Loop, vagyis a Visszacsatolási Hurok. A pozitív visszacsatolás alatt azt értjük, amikor a folyamat elemei kölcsönösen hatnak egymásra, így az már önmagát gerjeszti.
A harmadik az úgynevezett Tipping Point, vagyis Fordulópont. Ez nem más, mint amikor egy folyamat állapota eléri azt a kritikus stádiumot, ahonnan már önjáróvá válik, és többé nem fordítható vissza.
Ezek a folyamatok milyen következményekkel járnak majd?
Az éghajlatváltozás folyamatának eredményeként megkülönböztetünk elsődleges következményeket és másodlagos hatásokat. Az előbbi esetében egyszerűen arról van szó, hogy a szélsőséges időjárási események gyakoriságukban és intenzitásukban jelentősen megnőnek. Ott, olyan gyakran és olyan erősen csapnak le, ahogyan korábban az nem volt jellemző.
Az elmúlt két évtized alatt a hőhullámok 33%-kal, az árvizek 20%-kal, az aszályok 17%-kal nőttek egy tanulmány szerint. A folyamat pedig ettől az évtizedtől gyorsul majd fel igazán.
A másodlagos hatások esetében, kiválóan rendszerezett módon eddig már több, mint 460 hatást azonosítottak. Ezek felölelik életünk minden egyes területét: az élelmiszer- és vízellátást, az egészségünket, az infrastruktúrát, a gazdaságot és a biztonságot. Ez utóbbit pedig igen hamar meg fogjuk érezni a bőrünkön. Az élet ellehetetlenülése éppen azokon a területeken, ahol az előttünk álló időszakban leginkább nő majd a népesség,
emberek százmillióit kényszerítheti szülőföldük elhagyására. És amikor ennyien indulnak útnak, akkor milliók halála árán is kellően sokan érnek majd célba ahhoz, hogy annak meglegyen a hatása.
A szűkülő erőforrásokért kitörő háborúk megjelenése pedig csupán idő kérdése. Éppen úgy, mint őseink idejében, csak most nem kőbaltával.
Mit jelent ez majd a mindennapi életünkre, a társadalmainkra nézve?
Ha látjuk az egyre szélsőségesebbé váló tömeges megmozdulásokat a világ nagyvárosaiban, akkor egy dolgot ne tévesszünk szem elől: a várható kockázatok és az ezekből fakadó események közül lényegében még nem következett be semmi… van víz- és energiaellátás, kapható élelmiszer a boltokban, van közbiztonság, nem omlott össze a bankrendszer, létezik és igen magas színvonalon egészségügyi ellátás.
Tehát, amikor azt látjuk, hogy emberek tömegei mennek az utcákra, mert a jelenlegi helyzetben elégedetlenek a sorsukkal, és ezt olyan módon fejezik ki, hogy törnek, zúznak, gyújtogatnak… és rendkívül erőszakosan viselkednek, akkor töprengjünk el azon, mi várható majd abban az esetben, amikor a felsorolt dolgok bekövetkeznek?
Mit várhatunk majd akkor embertársaink jelentős tömegeitől, amikor nem lesz mit enniük, és a szellempénz, amiről azt gondolták, hogy az övék, nem áll többé a rendelkezésükre? És végül van-e fogalmunk a mostanság átéltek alapján arról, mennyire közel is lehet jelenlegi életünkhöz mindez?
Jaj. Szinte csak arra tudok, gondolni, hogy akkor mit csináljak most, mi lesz velem?!
Szinte mindenkiben, aki szembesül a jövőjével, megfogalmazódnak ezek a kérdések. És bár érzem, hogy valamilyen szintű választ adni kell az embereknek, mindenki, aki megoldást, a remény andalító ígéretét (csodálatos angol kifejezéssel „hopium”-ot) kínál az embereknek, becsapja őket. Igen, becsapja… mert elveszi tőlük annak a lehetőségét, hogy a valósággal őszintén és bátran szembenézve hozzák meg az igazán fontos döntéseiket az életükkel kapcsolatban.
Hogyan alkalmazkodjunk mélyen?
A mélyalkalmazkodásnak két iránya van…
Belső alkalmazkodás: egy olyan élet érzelmi, értelmi és lelki következményeinek feltárása, amelyet a társadalom szövetének maradandó károsodása, illetve rendszerének teljes összeomlása jellemez.
Külső alkalmazkodás: olyan gyakorlati intézkedések kidolgozása, amelyek lehetővé teszik az élhető élet megteremtését a társadalom összeomlásának folyamán, és azt követően is.
A „mélyalkalmazkodás” négy, angol rövidítéssel 4R-nek nevezett fogalom, és az ahhoz kapcsolódó kérdések segítségével igyekszik megmutatni, hogy milyen lépések és feladatok várnak ránk az alkalmazkodás folyamatában. Ezek a következők:
– Megtartás (Resilience): Hogyan tartsuk meg azt, amit igazán nagyra értékelünk, és nem szeretnénk elveszíteni?
– Elengedés (Relinquishment): Mit kell elengednünk ahhoz, hogy ne rontsunk vele a magunk és mások helyzetén?
– Visszahozás (Restoration): Mit kell visszahoznunk az életünkbe ahhoz, hogy segítségünkre legyen az érkező nehézségekkel szembeni küzdelemben?
– Megbékélés (Reconciliation): Kivel, vagy mivel kell megbékélnünk, miután valóban ráeszméltünk a saját halandóságunkra?
Az összeomlás lehetőségének megértése és feldolgozása, egy érzelmileg megterhelő folyamat. A legfontosabb támaszt pedig az jelentheti, ha más, hasonló helyzetben lévő emberek társaságát keressük. Felszabadító érzés annak tudata, hogy nem vagyunk egyedül, megoszthatjuk gondolatainkat másokkal, akik további információkat és tapasztalataikat is kicserélhetik velünk.
Ez kétségtelenül így van. De vajon magyar nyelven is elérhető-e a szükséges információ? Merre indulhat el az, aki nem igazán jártas az idegen nyelvekben?
Őszinte öröm a számomra, hogy a Facebookon elérhető Deep Adaptation Hungary a második legnagyobb és legaktívabb csoporttá vált a Deep Adaptation nemzetközi hálózatában. És már a magyar nyelvű honlap is készül. Ki kell lépnünk a közösségi média elvarázsolt világából, és leküzdeni azt a függőséget, amit ez jelent.
Egy olyan fórumot készülünk létrehozni, ami választ ad az emberek legtöbb kérdésére a kibontakozóban lévő társadalmi összeomlással kapcsolatban.
Ami még fontosabb, egy olyan felületet, ahol mind földrajzi, mind tematikus szempontból szerveződhetnek, járhatnak körbe egy adott témát, ahol mindenki, aki törekszik a felkészülésre, elsajátíthatja az alkalmazkodás alapjait.
Elindítottuk a Betyáros Világ podcast-ot, hiszen egyre többünk számára válik világossá… pontosan ez az, ami várhat majd ránk.
És ha élni akarunk egy felismerhetetlenségig megváltozó világban, akkor szükségünk lesz olyan erényekre is, mint a betyárbecsület. Így aztán amiben a Betyáros Világ valóban segíthet, az a belső felkészülés. Foglalkozni a kérdéssel, megismerni a tényeket, elfogadni a változást. Hiszen ez már a kihívás megértésének is előfeltétele. A tudatosulás útján, pedig az lesz az első lépés.
Illetve létrehoztuk a Cassandra Programot, amelynek küldetése, hogy bármely szervezet, közösség vagy magánszemély felkészülhessen arra, hogy számtalan tényező együttes hatásának eredményeként, életkörülményeink lényegesen megváltoznak, és az élhető élet fenntartásának érdekében a legjobb tudásunk és szándékaink szerint alkalmazkodnunk kell az új feltételekhez.
Szívem szerint elfelejteném az egész beszélgetést… nehéz lesz így a szokásos kis életemre koncentrálni…
Amint egyre jobban átlátjuk a létünket fenyegető összefüggéseket, annál inkább érezzük a késztetést, hogy mindennapi, úgymond „valódi” dolgokkal foglalkozzunk helyettük. Ám idővel egyre nehezebb és nehezebb lesz letagadni, amit tapasztalunk,
mert ahogy figyelmünk a valóság felé fordul, mindenütt annak igazolását fogjuk látni, helyben és szerte a világon, egyaránt. Hiszem, hogy bárki hozhat az életével kapcsolatban bármilyen döntést szabadon – kevésbé, ha szülő – és az nem jó vagy rossz, hanem az övé. De ezt csak annak fényében teheti meg hitelesen, ha tisztán szembenézett a valósággal, és azt szem előtt tartva határoz így, vagy úgy.
Ahogy az idő halad, és a folyamatok kibontakoznak majd a szemünk előtt, egyre többen fognak tanácstalanul, kérdéseikkel fordulni felénk, és hogy akkor hányan leszünk, akik támaszt jelenthetnek a másiknak, bizony sorsdöntővé válhat… Sose feledjük el: mindössze annyiról dönthetünk, hogy mit kezdünk az idővel, ami nekünk adatott.
A bejegyzés Szajki-Vörös Adél, szmo.hu oldalon közölt írása alapján készült.
