A kognitív disszonancia művészete az ipari civilizáció végén
Bárki, aki teljes mértékben tisztában van jelenlegi helyzetünkkel, ugyanazt a két reakciót kapja, miután elmagyarázza, hogy az összeomlás már mindenhol zajlik körülöttünk: pánikot és tagadást. A pánik kissé túlzott reakció, hiszen a modernitás összeomlása rendkívül hosszú folyamat (1). Azok viszont, akik eddig figyelmen kívül hagyhatták civilizációnk leépülésének jeleit, hajlamosak tagadni, hogy egyáltalán történik ilyesmi, és átesnek a másik végletbe: az önelégültségbe.
„Nálam semmi sem omlik össze. A tőzsde csak emelkedik, ahogy szokott. Minden rendben van, akkor miért aggódnék?” Számukra a civilizáció alapjai a „piaci alapokat” jelentik, nem az egészséges ökoszisztémákat vagy a stabil klímát – nem is beszélve az olyan helyi erőforrásokról, mint például az édesvíz. Szerintük mindent elő lehet állítani vagy máshonnan be lehet szerezni, majd pénzért megvásárolni. Ha nem erről a bolygóról, akkor majd az aszteroida-övből (2). Ügy lezárva.
A kognitív disszonancia egy kegyetlen dolog. Kétség sem fér hozzá: két egymásnak alapjaiban ellentmondó gondolatot egy fejben tartani nem kis feladat – folyamatos figyelmet és rengeteg szellemi energiát igényel. Nem csoda, hogy az emberek többsége egyszerűen elengedi a kettő közül az egyiket, és ahhoz ragaszkodik, amelyik a legnagyobb kényelmet nyújtja számára. (És nem, ez nem feltétlenül az „igazság”, vagy ami logikus – ezek az érvelések csak azután születnek, hogy eldőlt, melyik gondolatot engedik el.) Az összeomlással szembeni önelégültség tökéletes példa erre.
Az elképzelés, hogy a kényelmes, biztonságos, anyagi javakban bővelkedő életünket hamarosan nehézségek, vagy legalábbis rengeteg kényelmetlenség, bizonytalanság és anyagi nélkülözés válthatja fel – nem éppen egy olyan gondolat, amivel könnyen együtt lehetne élni. Különösen akkor nem, ha a múltbeli tapasztalatok mást mutatnak: minden korábbi válságot végül „megoldottak”, a tőzsde mindig visszatért a növekedéshez, a járvány elmúlt (valójában sosem múlt el), és annak ellenére, hogy túlléptük az 1,5 Celsius-fokos felmelegedési küszöböt, az ég sem szakadt ránk (3). Azt kérni valakitől, hogy elhiggye: mindezek a válságok – a hatodik tömeges kihalással, háborúkkal és népirtásokkal együtt – mind annak következményei, hogy az emberiség minden lehetséges határt átlépett ezen a bolygón, túl sok ahhoz, hogy az emberek be is tudják fogadni.
„Figyelmen kívül hagyhatjuk a valóságot, de a valóság figyelmen kívül hagyásának következményeit nem.” – Ayn Rand
Minden korábbi „megoldás” – a mezőgazdaság megjelenésétől kezdve a gyarmatosításon át egészen a fosszilis energiahordozókhoz hasonló, egyszeri természeti örökségek teljes feléléséig – valójában csak arra szolgált, hogy az ökológiai túlfogyasztás problémáját áthelyezzük vagy elrejtsük. Vegyük például a bronzkori összeomlást. A mezőgazdaság „feltalálása” lehetővé tette több élelem megtermelését, ezáltal pedig nagyobb népesség eltartását, mint amire egy vadászó-gyűjtögető életmód önmagában képes lett volna. A kereskedelem megjelenésével, és a vitorlás hajózás technológiájának kihasználásával olyan régiók is sűrűn lakottá válhattak, amelyek korábban nem tudtak eltartani nagy civilizációkat.
Ám amikor az éghajlat hűvösebbre fordult, a terméskiesés feltárt egy alapvető sebezhetőséget: túlélésünket valójában a technológiai függőség és a stabil klíma tette lehetővé. Így a változó éghajlat mellett a gond az volt, hogy az adott kor technológiája teljes egészében a bronzra – azaz ón és réz ötvözetére – épült. Mivel az ónbányák ritkák voltak, és a készletek kezdtek kimerülni, számos korábban elterjedt technológia használhatatlanná vált, és az összeomlás így gyakorlatilag elkerülhetetlenné vált.
A civilizációk különböző változatai követték egymást, mindegyik ugyanazzal a problémával küzdött: túllépték az adott föld természetes eltartóképességét, és kénytelenek voltak technológiákat kitalálni, birodalmakat építeni, más nemzeteket gyarmatosítani, hogy áthidalják a helyi korlátokat – legalább ideiglenesen. A civilizációk hajnalától kezdve kölcsönkapott időben élünk, más nemzetektől, sőt saját utódainktól elorzott erőforrások árán. Emelkedés és bukás, újra és újra – ez lett a kiszámítható minta. Most pedig, hogy megérkezett a számla – az éghajlat destabilizálódik, és kimerítjük az olaj (vagyis a legfontosabb erőforrásunk) még megfizethető részét –, az emberek tagadásba menekülnek.
„Ez velünk nem történhet meg!”
De bizony, megtörténhet. És meg is fog.
És mit tesz közben a „bölcs” vállalati–pénzügyi vezetői osztályunk? Talán a gazdaság szándékos visszafogásán dolgoznak, vagy azon, hogyan lehetne ezt a civilizációt békésen és biztonságosan leállítani? Ugyan már, szó sincs róla. Tetteik alapján egyértelmű, hogy inkább a teljes világot káoszba taszítanák, mintsem szembenéznének a valósággal. Az összeomlás gyakran az ostoba, énközpontú uralkodó elit döntéseivel kezdődik, akik azt hiszik, hogy ha mindent felhalmoznak maguknak, majd ők kerülnek ki győztesen. Ám mivel képtelenek felismerni, hogy a modernitás hosszú távon nem folytatható, ezzel valójában sokkal hamarabb előidézik a rendszer teljes összeomlását, mint ahogy az magától bekövetkezne (4). Mi is volt Toynbee brit történész híres mondása? Ja, igen:
„A civilizációk nem gyilkosság áldozataivá válnak, hanem öngyilkosságot követnek el.”
Mindezek után vajon meglepő-e, hogy a legtöbben egyszerűen elvetik a túllövés (overshoot) fogalmát annak minden súlyos következményével együtt, és inkább abban reménykednek, hogy a megszokott rend a végtelenségig fennmaradhat? „Ha egyszer tényleg nincs beleszólásunk, akkor egyáltalán minek bármit is tenni?” Jogos kérdés: mi értelme az egésznek…? Nos, képzeljünk el egy válságot, ami nagyjából egy év múlva üt be. Nem valami világvége, „csupán” egy jó öreg pénzügyi összeomlás, amely még tovább mélyíti a megélhetési költségek válságát, az alapvető szükségletek ára az egekbe szökik, a reálbérek pedig tovább csökkennek. Mit tesznek ilyenkor azok, akik még mindig tagadásban élnek? Természetesen bűnbakokat keresnek és elhisznek minden propagandát az „alattomos idegen elitek áskálódásáról”.
Az, hogy nem vagyunk hajlandóak felismerni: már most is egy összeomlás közepén élünk, könnyen vezethet koholt vádakhoz, zűrzavarhoz, összeesküvés-elméletekhez, pánikszerű reakciókhoz és rövid távú „megoldásokhoz”, amelyek hosszabb távon csak tovább rontanak a helyzeten. Ha bekövetkezik egy nagyobb válság – például egy fegyveres konfliktus – vagy akár egy személyes krízis, a tagadásban élőknek nemcsak magával a válsággal kell majd megküzdeniük, hanem a harag, a kétségbeesés és az értelmetlenség érzésével is, amelyek abból a felismerésből fakadnak, hogy az addigi életformájuk valóban végérvényesen véget ért. Ezek az érzelmek pedig nem sokat segítenek a túlélésben. Ezzel szemben azok, akik még a válság előtt, egy viszonylag nyugodt időszakban már végigmentek ezen az érzelmi folyamaton, sokkal felkészültebben nézhetnek szembe a rájuk váró nehézségekkel.
A felkészültség egy hozzáállás, és nem feltétlenül jelenti azt, hogy valaki „prepperszerűen” raktározni kezd. Mivel nem tudhatjuk, hogy mi fog velünk történni, mikor és milyen súlyossággal, rendkívül nehéz előre meghatározni a legjobb alkalmazkodási stratégiát. Építsek bunkert? Halmozzak fel élelmiszert? Kezdjek gazdálkodni? Vagy inkább költözzek egy kicsi, támogató közösségbe? Netán vándoroljak ki? A válasz nagyrészt a személyes helyzetedtől és a jövővel kapcsolatos meggyőződéseidtől függ – nem annyira attól, mi is történik majd ténylegesen.
Senki sem tudhatja biztosan, mit hoz a jövő. És talán ez a legnehezebb: együtt élni ezzel a bizonytalansággal és kognitív disszonanciával. De az, hogy nyitott maradsz többféle lehetséges forgatókönyvre, mentálisan megerősödsz, reális célokat tűzöl ki magad elé, elsajátítasz hasznos készségeket és szokásokat (köztük azt, hogy egészséges és fizikailag fitt maradj), mind jó kiindulópont lehet. Ne feledd: senki nem ismeri a te helyzetedet jobban nálad. Csak te találhatod meg a választ a téged gyötrő kérdésekre. Ursula K. Le Guin sci-fi írót idézve:
„Rosszul feltett kérdésre nincs jó válasz. Most akkor mit tegyünk?”
A következő alkalomig,
B
Megjegyzések:
(1) Az összeomlás nem oszlik el egyenletesen – egyes emberek számára gyakorlatilag teljes lehet, például azoknak, akik a Gázai övezetben rekedtek (vagy éppen Ukrajnában, Szíriában, Afganisztánban stb.). Az ő életüket szándékosan és módszeresen tették tönkre pusztán azért, mert hatalmasabb nemzetek az ő végzetüket akarták, vagy sakktáblán tologatott bábuként kezelték őket. Bár az összeomlás világszinten várhatóan még egy évszázadig is eltarthat, lesznek időszakok, amikor úgy sújt majd le a világra, mint egy kalapács – hogy aztán rövid fellélegzést, sőt átmeneti megújulást is engedjen. Az összeomlás ilyen szakaszos természetéről többet tudhatunk meg Dave írásából.
(2) Az OSIRIS-REx küldetés célja az volt, hogy 60 grammnyi űrkőzetet hozzon vissza egy aszteroidáról, ami a NASA-nak körülbelül 1,16 milliárd dollárjába került és 7 évig tartott. Még ha a fejlesztési költségeket figyelmen kívül is hagyjuk, a 2 tonnás űreszköz fellövése így is 183,5 millió dollárba került. Ez grammonként mintegy 3 millió dolláros visszahozatali árat jelent. Az ok egyszerű: közel 60 évnyi antianyag-hajtóműves álmodozás után még mindig rakétákat használunk, amelyek tömegének 90%-a üzemanyag. Még ha feltételezzük is – ami fizikailag lehetetlen –, hogy az űreszköz képes saját tömegének megfelelő mennyiségű ásványt visszahozni (amihez ugyanennyi üzemanyagra lenne szükség a visszaútra és a lassításhoz is), akkor is döbbenetes, kilogrammonként 91 750 dolláros szállítási költséggel kellene számolnunk. Reálisnak hangzik? Nem. Ilyen elképesztő árak mellett a bánya cégek inkább felrobbantanák az egész Andok-hegységet, és komplett hegyláncokat szállítanának Kínába feldolgozásra.
(3) Az éghajlatváltozás szintén sokkal nagyobb idő léptékben zajlik, mint, hogy években vagy évtizedekben mérhető lenne. Az üvegházhatású gázok légköri mennyisége, valamint az óceánokban felhalmozódott hatalmas hőmennyiség arra utal, hogy a felmelegedés még jóval azután is gyorsulni fog, hogy már nem marad megfizethető energiahordozó, amit elégethetnénk. Az ipari civilizáció által elindított felmelegedést számos visszacsatolási mechanizmus táplálja tovább — az Északi-sarkvidéki tengeri jég eltűnése, a permafroszt olvadása, az Amazonas esőerdeinek pusztulása mind csak erősítik a folyamatot. Hogy hol ér véget mindez (3, 4, 5, esetleg 10 Celsius-fokkal melegebb világnál?), azt senki sem tudja, de a legfrissebb modellek és ősklimatológiai adatok szerint jó eséllyel a magasabb tartományban. Vonjuk le a következtetéseket.
(4) Ha egy összetett rendszer több energiát használ fel önmaga fenntartására, mint amennyit nyer, akkor elkerülhetetlenül zsugorodni kezd – bármi történjék is. Ha hinni lehet a jelenlegi GDP-adatoknak – amelyek 2–3%-os növekedést mutatnak –, akkor a kiadásaink 97–98%-a csupán arra megy el, hogy fenntartsuk a meglévő gazdasági rendszert. Most képzeljük el, hogy a világ kőolaj- és földgáz kitermelése évi 2–3%-kal csökkenni kezdene, majd ahogy a készletek kimerülése gyorsul, ez az arány 4–5%-ra nőne – ez nemcsak minden jövőbeli gazdasági növekedést ellehetetlenítene, hanem magát a világgazdaságot is zsugorodásra kényszerítené. (Ez a tanulmány bemutatja, mennyire szoros az összefüggés az olajfogyasztás és a GDP között.) Ha pedig egy ostoba, tévúton járó vezetői elit (vagy ahogy Connor Gallagher fogalmazott: „félrevezető vezetőség”) képzelt vagy eltúlzott ellenségek ellen harcol, az csak tovább súlyosbítja a helyzetet az olajkínálat további csökkentésével.
A bejegyzés a The Honest Sorcerer oldalon 2025-ben közölt írás alapján készült.
