Nem pusztán az a baj, hogy most nagyon meleg van. A valódi probléma az, hogy az éghajlatváltozás szintet lépett, az elszabadult lovak gyeplője pedig már rég nincs a kezünkben. Akkor most hogyan tovább?
Májusban még öt évre saccolta az új melegrekord eljövetelét az ENSZ meteorológiai szervezete (WMO), de másfél hónap is elég volt ahhoz, hogy július első hetében az egyik napi hőmérsékletrekord dőljön meg a másik után. A Föld átlaghőmérséklete 1,46 Celsius-fokkal volt magasabb ekkor, mint 1850 és 1900 között. Amivel – igaz, csak időlegesen – csaknem el is értük a 2018 óta potenciális veszélyességi küszöbnek tekintett másfél fokos határértéket.
Június végén az antarktiszi jég kiterjedése a valaha mért legkisebb, a grönlandi jégtakaró havi olvadása a valaha feljegyzett egyik legnagyobb mértékű volt. Kanadában a nyáron több mint 100 ezer négyzetkilométer nagyságú területen pusztított erdőtűz. Klímakutatók pedig egyetértettek abban, hogy az éghajlatváltozás szintet lépett, és ha 2023 második felében visszatér az El Nino jelenség, minden eddiginél magasabbra emelkedhet a hőmérséklet. És még mindig nem kongattunk vészharangot, hogy emberek, másképp kellene élni.
Komoly vállalások – jelentéktelen eredmények
Budapest 2019-ben klímavészhelyzetet hirdetett, példáját követve a települések klímaadaptációs intézkedési terveket készítettek. Komoly vállalásokat tettek:
- épületenergetikai ingatlan adatbázis létrehozása,
- energiagazdálkodási irányítási rendszer bevezetése,
- zöld közbeszerzés,
- napelem-telepítés,
- hőszivattyús rendszerek kialakítása,
- energiaközösségek létrehozása,
- kerékpáros infrastruktúra fejlesztése,
- elektromos távolsági buszok,
- forgalomcsillapítás stb.
Ezek mind egy kaptafára készültek, annak tudatában, hogy egyhamar úgysem lesz belőlük semmi. Arról nem is érdemes szót ejteni, hogy a nemzetközi klímakonferenciák vállalásainak végrehajtása hol tart.
A lakosság többsége nincs annak tudatában, hogy belátható időn belül mekkora lehet a gond. Nincs határozott kormányzati és helyi szintű kommunikáció arról, hogy nehéz évek jönnek, és fel kellene készülni az életfeltételeink megváltozására. Nincsenek a lakossági alkalmazkodást segítő állami programok. Nemrég Érden és környékén élénk felháborodás kísérte, hogy reggeli és esti vízkorlátozást jelentett be az önkormányzat. Sokan fel sem fogták, hogy az ivóvizük biztosítása a cél. És akkor az még elő sem került, hogy a medencék feltöltését az aszályos hetekben be kellene tiltani. Gyakori látvány, hogy a kertvárosi családi házakból a kerítésen kívülre vezetik az esővizet (bár tilos) ahelyett, hogy locsolásra vagy háztartási célokra használnák fel.
A közömbösség és a probléma hárítása nem magyar jelenség. Amikor Jem Bendell angol professzor, fenntarthatóság-kutató öt éve egy tanulmányt jelentetett meg arról, hogy fel kellene készülni a fogyasztói társadalom éghajlatváltozás okozta közeli összeomlására, dühöt és elutasítást váltott ki. Érthető, hiszen 2018-ban – áttekintve a korábbi évek éghajlattudományi kutatási eredményeit – arra a következtetésre jutott, hogy „túl késő már elkerülni a környezeti katasztrófát és annak következményeit”. A többség számára azonban túl fájdalmas a felvetés, hogy a fenntartható fejlődés – vagyis az ígéret, hogy az éghajlatváltozás kezelhető és megoldható – illúzió. Akik mégis elgondolkodtak annak lehetőségén, hogy Bendellnek igaza lehet, túlesve az első sokkon, elkezdtek másként élni, követve a „mélyalkalmazkodás” értékrendszerének ajánlásait.
De mi van, ha mégis?
A magyar sajtóban a közeli és elkerülhetetlen éghajlatváltozás kevéssé téma, mondván, minek idegesítsük ezzel az olvasót – bár a 24.hu ez alól igazán kivételnek mondható. Így érdemi társadalmi vita sincs. Sokan valóban hárítják a témát, mondván „ez mind csak a zöldek konteója, a Greta Thunberg-félék hisztije”; „a légkör melegedését majd megoldja a technikai fejlődés”; „minek szorongani, élvezzük a mát”; „mindig is voltak hidegebb és melegebb periódusok, majd ezt is túléljük”.
De mi van, ha elfogadjuk annak lehetőségét, hogy a mitigáció, vagyis a megoldáskeresés nem hozza meg a várt eredményt? Mi van, ha a változás, amely milliók számára teheti élhetetlenné a Földet, már elháríthatatlan? Ha a 2015-ös menekülthullámnál nagyságrendekkel komolyabb népvándorlás indulhat el felénk? Ha belátható időn belül erőforrásháborúk törnek ki?
Még előtte voltunk a nyárnak, amikor Válságok és valóságok címmel konferenciát szervezett e témában a Cassee Klímaadaptációs Tanácsadó Zrt. Az alapvetést az egyik előadó, a lapunknak nagy visszhangú interjút adó Gelencsér András levegőkémikus így fogalmazta meg: „a jelenlegi jólét legkésőbb 2040-ig véget ér, és a modern civilizáció súlyos válságba kerül”. A várható jövőt pedig a konferencia előadói, ahogy ígérték, „egyértelműen és illúziók nélkül” vetítették a hallgatóság – köztük döntéshozók és felsővezetők – elé. Világossá téve, hogy a változások nem lineáris, hanem exponenciális ütemben zajlanak, és hogy az előzetesen felállított forgatókönyvek közül eddig rendre a legrosszabbak valósultak meg.
– Az volt a szándékunk – magyarázza a konferencia szervezője és egyik előadója, Stumpf-Biró Balázs összeomlás-kutató, a globális polikrízisre való egyéni, közösségi és szervezeti felkészülést segítő Cassandra Program társalapítója és kommunikációs vezetője –, hogy átfogó képet adjunk napjaink válságairól, a kedvezőtlen folyamatok összefüggéseiről. Arról, hogy az időjárási szélsőségek, az ország egyes területeinek elsivatagosodása, a világjárvány, a háború, a migrációs- és az energiaválság mind egymással összefüggő jelenségek. A konferencia résztvevői miután magukhoz tértek a sokkból, amit az elhangzottak keltettek bennük, alighanem vissza is tértek a mindennapok mókuskerekébe. Ugyanakkor bízunk abban, hogy felkeltettük az érdeklődésüket, a dolgaikat legalább egy kicsit már ezen a szemüvegen át fogják nézni, és az elhangzottak figyelembevételével hoznak majd meg fontos döntéseket.
Milyen lesz az összeomlás utáni jövő?
Stumpf-Biró szerint valódi szembenézésre akkor van esély, ha elvetjük a fenntartható fejlődés paradigmájához fűződő illúzióinkat.
– A felsővezetők, döntéshozók, de akár a mindennapi emberek számára is hamarosan már nem az lesz az igazi kérdés, hogy milyen ütemű lesz a növekedés, hanem hogy miként leszünk képesek mérsékelni az életszínvonal meredek zuhanását, és áttérni egy másfajta működésre. Egyáltalán elképzelni, hogy mi várhat ránk a szűkülő erőforrások korában. Mit jelent a mindennapokban az, hogy egy globális és emiatt rendkívül törékeny ellátórendszernek vagyunk kiszolgáltatva. Miként lehetne ezt a sérülékenységet csökkenteni, akár egykori ismeretek felelevenítésével? Nem gondolom azt, hogy egyik nap elalszunk, másnap pedig a Mad Max világára ébredünk fel, inkább egy olyan folyamatra számíthatunk, melyben a dolgok évről-évre egyre rosszabbak lesznek, egyre rövidebb és ritkább felívelő időszakokkal.
A Cassandra Program két irányból segíti a felkészülés és alkalmazkodás folyamatát. A forprofit Cassee Zrt. a szervezeti reziliencia, vagyis rugalmas ellenállóképesség fejlesztésével foglalkozik. A Tideus Innovációs, Fejlesztő és Szolgáltató Közhasznú Nonprofit Kft. a szemléletformálás révén a közösségi és egyéni felkészülés támogatására helyezi a hangsúlyt.
– A szervezetek vezetőihez a családjukon, személyes életükön keresztül vezet az út, hiszen amíg pusztán irányítóként gondolkodnak, addig elsősorban a profitot tartják szem előtt – magyarázza Stumpf-Biró. – Ha sikerül emberként és szülőként is megszólítanunk, akkor lehet esélyünk rádöbbenteni őket, hogy nemcsak a gyermekeikért, de vezetőként a munkatársaikért is felelősséggel tartoznak. Ezzel együtt is előfordul, hogy a felsővezetői szemléletformálást követően az illető azt mondja: „Rendben, értem, ám erről senki másnak nem szabad itt tudnia, mert félelmet kelt, és elvonja a figyelmet a munkától”. Vannak azonban, akik megértik annak a kockázatát, hogy a nehézségek kifelé hajtják majd az embereket a személytelen szervezetekből. A világjárvány ugyanakkor azt igazolta, hogy egy jól működő munkahelyen a munkáltató a leghitelesebb információforrás, és a legsérülékenyebb ágazatokban is lehet az emberek ellenálló-képességét fokozni, ha a vezetés együttérzéssel fordul feléjük. Minél nehezebb lesz az élet, annál inkább csökken majd az elértéktelenedő pénz jelentősége. Ha pedig egy szervezet elveszíti a pénzügyi vonzerejét, széteshet, ha nem tartja össze kölcsönös bizalom és érdek.
Stumpf-Biró szerint aki előre gondolkodik, az nem elzárja az információtól az embereit, hanem lehetőséget teremt, hogy hiteles ismeretek birtokában beszélhessenek egymással a jövőről, és ha kell, szakembereket hív segítségül a nehéz érzések feldolgozásához. Sokakat megterhel jövőképük összeomlása. Viszont ezen túllépve és lelkileg megerősödve lehet olyan döntéseket hozni, amelyek az élhető élet esélyeit növelik. Egy szervezet akár azt is megteheti az embereiért, hogy például az élelmiszerkészlet biztosításához nagybani kedvezményes beszerzést kínál.
Legfontosabb erőforrás: a támogató közösség
Érdemes átgondolni, hogy egy-egy kínálkozó menekülőút az adott egyén, család számára mennyire reális lehetőség. Például a „vegyünk tanyát és legyünk önellátóak” remek gondolat, de aki nem ért a gazdálkodáshoz, vagy nem mérte fel ennek a létformának a súlyát, az hamar eljuthat oda, hogy ez mégsem az ő útja. Érdemes tehát időt szánni a probléma megértésére és az erőforrások felmérésére. Jem Bendell azt ajánlja, a megértés, majd a megbékélés eredményeként mindenki keresse meg a saját környezetében azt a feladatot, amit jó szívvel, szenvedéllyel képes végigvinni.
Stumpf-Biró Balázs például egészségügyi szakmenedzserként dolgozott a magánszférában, majd miután megismerkedett a mélyalkalmazkodás gondolatvilágával, arra jutott, hogy ha bármi mással foglalkozna hivatásszerűen, csak az idejét pazarolná. Személy szerint a család biztonságának megteremtését tartja az elsődleges célnak. Fontos, hogy ne halogassunk lényeges feladatokat, akár ingatlanról, akár egészségről legyen szó, amíg van rá ember, idő, energia, anyag addig kell ezeket elvégezni. Érdemes gondoskodni az alapvető élelmiszerek, víz, energia forrásáról, diverzifikálni a megtakarításokat. Főként pedig tenni azért, hogy megbízható, egymást segítő emberekből álló közösségre találjunk.
Nem mindegy ugyanis, honnan indulunk majd el lefelé.
Én magam igyekszem az emberi kapcsolataimat új alapokra helyezni: olyan emberekkel megismerkedni, vagy egykori kapcsolataimat újra élettel megtölteni, akikkel valóban számíthatunk egymásra. Átgondoltam a saját adottságaimat és korlátaimat. Bízom abban, hogy az együtt töltött minőségi idő következtében része lehetek egy olyan viszonyrendszernek, amely a szükségletek kielégítésében, és azon túl is segíti egymást, és ebben nekem is jut majd szerep. Abban már biztos vagyok, hogy teszem, amit tudok, ott, ahol vagyok, azzal, amim van. Ahogy a folyamatok kibontakoznak majd a szemünk előtt, egyre többen fognak tőlünk kérdezni. Akkor sorsdöntővé válhat, hogy hányan leszünk, akik támaszt jelenthetnek a másiknak.
A bejegyzés Mihalicz Csilla, 24.hu oldalon közölt írása alapján készült.
