Csak az nem látja talán, aki egy elzárt, erdő közepén lévő kunyhóban él, hogy körülöttünk a világ megdöbbentően gyorsan kezd változni. Háborúk, társadalmi válságok és természeti katasztrófák sora övezi az elmúlt éveket. Stumpf-Biró Balázs összeomlás-kutatóval, az éghajlatváltozás hatásait azonosító, és az alkalmazkodás folyamatát támogató Cassandra Program társalapítójával, a Deep Adaptation (Mélyalkalmazkodás) mozgalom magyarországi képviselőjével beszélgettünk.
Mire érdemes fókuszálnunk ebben a zűrzavaros világban magunk körül?
Mindig arra a napra, amelyben élünk. Amint egyre jobban átlátjuk a létünket fenyegető katasztrófák összefüggéseit, annál inkább érezzük a késztetést, hogy mindennapi, úgymond „valódi” dolgokkal foglalkozzunk helyettük. A megnyugtató, édes tudatlanság állapotában. De aztán egyre nehezebb és nehezebb lesz letagadni, amit tapasztalunk, mert ahogy figyelmünk a valóság felé fordul, mindenütt annak igazolását fogjuk látni, helyben és szerte a világon egyaránt. Az emberiségnek megvan az a csodálatos képessége ugyanis, hogy a lehető legrosszabb állapoton is képes jelentősen rontani. Ezért aztán a természeti rendszerek, az energiaáramlás és a történelem megértése nélkül még a legjobb szándékú ember is hibás döntéseket hozhat. Márpedig azok a társadalmi remények, amelyekben az előttünk álló sötét idők során még erőt adhatnak, a legrosszabbak ismeretén kell alapulnia: a legrosszabb fizikai tények és a legrosszabb emberi tulajdonságok ismeretén.
Vajon egy újrahasználható szatyor megnyugtathat minket a gyermekeink jövőjével kapcsolatban? Főleg, ha autóval járunk a zöldségeshez?
A „Te hibád” jellegű hozzáállás egy 2005-ös, túl jól sikerült British Petroleum kampány maradéka, amely az egyéni karbonlábnyom jelentőségét hangsúlyozta. Önálló életre kelt, és mostanra két dologra is alkalmassá vált a lelkiismeret furdalás keltésén kívül. Egyrészt ösztönöz arra, hogy „zöld” dolgokat vásároljunk, vagyis továbbra is kitartóan fogyasszunk. Másrészt eltereli a figyelmet a nagyfogyasztók és környezetszennyező cégek jelentőségéről, valamint az általuk okozott következményekről. Hogy jobban megérthessük ezt:
ha egy átlagember élete során lemond mindenről, aminek közvetve vagy közvetlenül üvegházgáz kibocsátása van – vagyis lényegében mindenről – akkor hetven év alatt kíméli meg a légkört annyi üvegházgáztól, amennyit csak a globális energiaszektor működése belepumpál egyetlen másodperc alatt.
Egy másik példával élve: a különböző hadseregek üvegházgáz (ÜVG) kibocsátása már az 1997-es Kiotói egyezményben kikerült a karbonlábnyom-számítási alapból, természetesen az Egyesült Államok kérésére. Nos, a helyzet az, hogy egyedül az USA haderejének ÜVG-kibocsátása megfelel a világ százkilencvenöt országa közül az alsó száznegyvennyolc ország kibocsátásának. Előadások után döbbent emberek gyakran megkérdezik tőlem, hogy akkor most már ne is gyűjtsük szelektíven a szemetet? Erre nem mondhatok mást, mint, hogy miért is ne gyűjthetnénk? A kérdés az, hogy mi célból tesszük. Mert ha azért, hogy megmentsük vele a világot, az sajnos nem fog sikerülni. Az irreális cél pedig csalódottsághoz, frusztráltsághoz és depresszióhoz vezet majd. Ehelyett érdemes a hulladékot azért gyűjteni szelektíven, mert ezt érezzük helyesnek. És valójában a helyzet az, hogy minden cselekedetünkkel kapcsolatban ennek alapján lenne érdemes döntenünk.
Jövő-, vagy összeomlás-kutatás? Olvashatunk többféle megnevezést. Mi a különbség?
A jövőkutatás vagy trendkutatás általánosságban, vagy éppen egy-egy szakterület mentén foglalkozik a jövő lehetséges tendenciáinak értékelésével, ezzel támogatva vállalatok vagy éppen állami szervezetek döntéshozóit. A kollapszológia (összeomlás-kutatás) tudományága viszonylag friss keletű, és egyszerűen megfogalmazva komplex rendszerek viselkedésével foglalkozik. Egy-egy ilyen rendszer lehet egy ökoszisztéma, egy adott társadalom vagy éppen maga az emberi civilizáció. A komplex rendszer kialakulása viszonylag hosszú, idő- és energiaigényes folyamat. Ám amikor a komplex rendszer elérte növekedésének határait, felemésztette erőforrásait, akkor a felívelő periódushoz képest a hanyatlása és összeomlása egy viszonylag rövid és gyors folyamat. Ezt a periódust vizsgáljuk mi egy kicsit alaposabban.
„Nem a legerősebb faj lesz a túlélő, nem is a legintelligensebb, hanem az, amelyik a leggyorsabban képes alkalmazkodni a változásokhoz.” Charles Darwin
Nagyjából négy évvel ezelőtt ismerkedtem meg Jem Bendell angol egyetemi professzorral, akinek a személyisége és a gondolatai nagy hatást gyakoroltak rám. Ő alkotta meg a „mélyalkalmazkodás” fogalmát, annak a gondolatkörnek a leírására, amely elfogadja, hogy természeti és humán rendszereink összeomlása egy valós lehetőség, már a mi életünk folyamán. A magyar nyelven is elérhető tanulmány azokat a személyes és közösségi vonásokat tárja fel, amelyek segítenek az esetleges társadalmi zavarokra és összeomlásra való felkészülésben, és a folyamattal való együttélésben. Ez a kapcsolat oda vezetett, hogy magyar nyelvterületen a munkám eredményeképpen honosodott meg a mélyalkalmazkodás mozgalma. Az elmúlt évek alatt pedig oda jutottunk, hogy a Deep Adaptation csoportok nemzetközi hálózatában a magyar lett a második legnagyobb és legaktívabb közösség (Deep Adaptation Hungary). A célom és a célunk az, hogy – Gelencsér Andrást idézve – „amikor a valóság ránk rúgja majd az ajtót”, akkor minél kevesebben essenek kétségbe, és képesek legyenek a saját és környezetük életét érintő kérdésekben hideg fejjel és helyesen dönteni.
„Nem esett az eső, amikor Noé a bárkát építette.” Howard Ruff
A túlnépesedés lenne az egyik ok, amiért a társadalmi és egyéb változások elkerülhetetlenek? Egyre több ember szorong a jövő miatt. „Mind meghalunk?” – kérdezhetjük egy szállóigével.
Jelenleg a veszprémi Pannon Egyetem Környezettudományi Doktori Iskolájában kutatom a globális polikrízis kibontakozásának folyamatát. Valóban, a halál kérdésének kezelése éppen annyira nehezen megy a modern ipari civilizációban, mint a társadalmi összeomlás lehetőségével való szembenézés. A modernitás elválasztotta a halált az élettől, és mint sok minden másnak, most ennek is megfizetjük az árát. Az elmúlás éppen úgy az élet része, ahogy mi magunk is a természet, még pontosabban az állatvilág részét képezzük. Az egyik legfontosabb dolognak tartom a felkészülés és alkalmazkodás folyamatában, hogy ne túlélni akarjunk mindenáron, hanem tanuljunk meg élni. Hiszem, hogy bárki hozhat az életével kapcsolatban bármilyen döntést szabadon – bár ha szülő, akkor kevésbé – és az nem jó vagy rossz, hanem az övé. De ezt csak annak fényében teheti meg hitelesen, ha tisztán szembenézett a valósággal, és azt szem előtt tartva határoz így vagy úgy.
„Meglehetősen elterjedt az a hozzáállás, amely a magas népességszámot teszi meg a problémák forrásának. Annyiban egyetértek ezzel, hogy a problémák oka és gyökere maga az ember. Valójában az emberiségnek csak a felső tíz százaléka birtokolja a vagyon nagyjából nyolcvanöt százalékát, és felelős a fogyasztás és kibocsátás több, mint feléért.”
Ugyanakkor egyértelmű, hogy a fejlődő országokban élők szeretnének úgy élni, mint mi, és nem mi úgy, mint ők. Személy szerint én a nagy népességszám és a népességgyarapodás veszélyét másban látom. Az előttünk álló évtizedekben éppen ott lesz a legnagyobb a népességrobbanás, ahol a leginkább élhetetlenné válhat az élet: a szubszaharai Afrikában. Márpedig Csányi Vilmos tanár urat idézve ha nagyon gyors lesz az éghajlatváltozás, akkor nem egy-két millió ember fog jönni felénk, hanem százmilliók. A megújuló természeti erőforrások túlzott használata, illetve a nem megújuló természeti erőforrások kimerülése – számos egyéb más ok mellett – nem teszi lehetővé, hogy ezt a rendkívül bonyolult Globális Ipari Civilizációt ebben a formában sokáig fenntartsuk. Márpedig lelke mélyén szinte mindenki erre számít: nevezzük át, fessük kicsit zöldre, de egy reggel ébredjünk úgy, hogy ezt az egészet csak álmodtuk, és élhessük az életünket tovább úgy, ahogy eddig… persze, ha lehet, akkor egy kicsit még jobban.
Nem olyan megdöbbentő ez, mi is éppen azt tesszük, mint minden más faj, csak más a lépték, és mások a lehetőségeink. Így aztán nehéz elképzelni, hogy az emberi populáció továbbra is ilyen széles maradhatna. A folyamat valószínűleg elkerülhetetlen, mert az emberiség nem tud elég gyorsan, elég sokat tenni ahhoz, hogy fenntartsa és megóvja saját víz-, és élelmiszerellátását a környezeti hatásoktól.
A háború vagy inkább háborúk eszkalálódása jelentheti a globális összeomlás első szakaszát?
A Dmitry Orlov-féle megközelítésben az összeomlás öt szakasza a következő:
1. szakasz: Pénzügyi összeomlás
A „szokásos üzletmenetbe” vetett hit elvész. A múlt eseményei alapján már nem tűnik kiszámíthatónak a jövő, így a kockázatok kezelése, és a pénzügyi eszközök garantálása ellehetetlenül. A pénzintézetek fizetésképtelenné válnak, a megtakarítások elvesznek, a tőke elérhetetlenné válik.
2. szakasz: Gazdasági összeomlás
A „piac mindenhatóságába” vetett hit elvész. A pénz leértékelődik és/vagy nehezen elérhetővé válik, az árukat felhalmozzák, az import- és kiskereskedelmi láncok felbomlanak, és az alapvető szükségletek széles körű hiánya válik általánossá.
3. szakasz: Politikai összeomlás
Az „állami gondoskodásba” vetett hit elvész. Mivel a hiány enyhítésére, és az alapvető szükségletek biztosítására tett hivatalos kísérletek nem járnak sikerrel, a politikai intézmények elveszítik legitimitásukat és relevanciájukat.
4. szakasz: Társadalmi összeomlás
Az „embertársaid gondoskodásába” vetett hit elvész. A helyi karitatív szervezetek vagy egyéb csoportok, amelyek az állam kiesése után keletkezett vákuumot hivatottak betölteni, az erőforrások szűkössége és az egyre terjedő konfliktusok miatt ellehetetlenülnek.
5. szakasz: Kulturális összeomlás
Az „emberiség jóságába” vetett hit elvész. Az emberek fokozatosan elveszítik a kedvességre, nagylelkűségre, figyelmességre, őszinteségre, együttérzésre és szeretetre való képességüket. A nagyobb közösségek felbomlanak, és családok, illetve egyének küzdenek a szűkülő erőforrásokért. Új vezérelvvé a „halj meg te ma, hogy én élhessek holnap” válik.
Ha jól tudom, akkor Jem Bendell professzor első könyve magyarul is megjelent az ön fordításában, ‘Mélyalkalmazkodás’ címmel, a ‘Holnapután’ könyvsorozat részeként. Ez azért egy mérföldkő. Mit érdemes tudni róla?
Igen, így van, és már dolgozom a második könyvének fordításán is. A mélyalkalmazkodás értékein nyugvó Cassandra program célja, hogy bármely szervezet, közösség vagy magánszemély felkészülhessen arra, hogy számtalan tényező együttes hatásának eredményeként életkörülményeink lényegesen megváltoznak, és az élhető élet fenntartásának érdekében a legjobb tudásunk és szándékaink szerint alkalmazkodnunk kell az új feltételekhez. Elengedhetetlen, hogy minél többen átlássák a minket körülvevő folyamatokat, megértsék a bonyolult összefüggéseket, azért, hogy hiteles és őszinte döntéseket hozhassanak meg az életükkel kapcsolatban, és hogy világossá váljon a számukra, milyen elképesztően sokat kell tennünk azért, hogy a végkifejlet ne a lehető legrosszabb legyen.
A bejegyzés Keszán-Dopita Tünde, a Házipatika oldalon 2024-ben közölt írása alapján készült.
