Nagy Balázs földrajztudós, az ELTE docense épp homokzsákot pakolt Verőcén, mikor megkerestük. Szerinte a jövőbeni tetőzések méterekkel is magasabbak lehetnek a mostaninál, miközben a folyómenti önkormányzatok sok helyütt kiparcellázták az árterületeket is. A kutató – aki a családjával egy hegytetőre költözött – azt állítja: egy egyszerű módszer segítségével a települések képben lehetnének arról, hol vannak a veszélyes helyen levő utcák és ingatlanok.
Verőcén már sokan tudják, hova kell tenni a homokzsákokat – mondta lapunknak Nagy Balázs geográfus kutató, az ELTE docense. Vele legutóbb 2019-ben készítettünk interjút, amikor arról beszélt, hogy a jövőben akár sok ezer ember otthonát is elöntheti az árvíz Magyarországon, ezért a családjával – a Dunakanyaron belül – inkább hegyi területre költözött. Most a jelenlegi árvízhelyzetről kérdeztük, de hétfőn nem tudott rendelkezésre állni, mert estig homokzsákokat pakolt, így az interjút kedden készítettük el. Úgy véli, körülbelül fél méterrel lesz alacsonyabb a pénteki tetőzéskor a víz, mint a 2013-as csúcsárvíz idején. 11 évvel ezelőtt a nagymarosi „vízmérce” 751 centiméteren állt, most pedig 7 méter körüli lesz a kutató szerint.
Mint Nagy Balázs hangsúlyozza, egy éven belül ez már a harmadik árhullám: karácsony után is „nagy víz volt” meg a nyáron is. Előtte tíz évig nem volt különösebben nagy áradás, de, ha arra gondolunk, hogy 2002-ben, 2006-ban és 2010-ben is árvízzel kellett megküzdeni, akkor a jelenség a térségünkben már rendszeresnek mondható.
Egyszerre érték és veszélyforrás
„Ott tartunk, hogy február és március kivételével szinte nem is tudok olyan hónapot mondani, amikor potenciálisan ne lehetne nagy áradás a Dunán.
Mikor a falumbeliek megkérdik, miért kell zsákot pakolni, azt felelem: mert sokan ártéren laknak, illetve bőven vannak a településen ártérre épített házak.
„Nagyon sok helyen itt is kiparcellázták az alacsony és magas ártérnek nevezett területeket” – teszi hozzá a kutató.
Hogy az áradások hátterét is megértsük: a tiszai alföldön eredetileg óriási területeken terült a víz, ehhez évszázadok óta több-kevesebb sikerrel alkalmazkodott az ember. A Tisza utolsó völgyi szakasza Kárpátalján van Huszt térségében, ott viszont kilép a folyó az Alföldre, és már vannak olyan hatalmas árterek, ahová a gátak közül – szabályozottan – ki lehet engedni a vizet. Egészen más a helyzet a Duna völgyében, ahol könnyebb magasabbra települni úgy, hogy mégis közel maradjunk az élő vízhez. Sokkal kevésbé kell beavatkozni a folyó életébe: a folyó elvan az árterein, az emberek pedig – ideális esetben – az ármentes síkon, a folyóteraszon laknak.
A víz a földrajztudós szerint mindig egyszerre érték és veszélyforrás. Próbáljuk megvédeni magunkat tőle, amikor túl közel akar jönni és megmutatja romboló erejét, ugyanakkor a közelében akarunk lenni, hogy tudjunk öntözni, hajózni, halászni. Ha a veszély felől nézzük, akkor az egyik lehetőség, hogy nem települünk a vizek útjába és helyére, vagyis az árterekre. De egy széles, lapos síkságon kevés az olyan biztosan ármentes magaslat, ahol huzamosan lehet lakni.
Szükségünk van tehát arra a tudásra, hogy hol vannak a veszélyes helyek, és hogyan ismerhetők fel.
Csak az a bökkenő, hogy rohamosan változik a környezet – a klíma, a növényzet, a beépítettség, a földhasználat, a vízhozam, a vízjárás –, és mindez folyamatos alkalmazkodást kíván. Tehát van egy tudásunk arról,
- hogy az adott folyó hogyan működik,
- és arról is, mi történik, ha az ember beavatkozik, de közben a körülmények átalakulnak.
Egyre többen vagyunk, viszont egyre rugalmatlanabbak is vagyunk, amikor a természet útjában állunk.
A folyót nem érdeklik a szabályaink
A kutató szerint néha úgy tűnik, hogy a mai ember megfeledkezik a régiek tapasztalatáról. Ha kiirtjuk az erdőt, akkor nagyobb lesz a lefolyási sebesség, nem tartja vissza semmi a vizet – ezt már a rómaiak is tudták. Galerius császár rendeletben tiltotta a Balaton környéki erdőkitermelést, mivel átlátta, hogyha kevesebb az erdő, akkor a víz gyorsabban lefolyik a Balaton medencéjébe, ettől pedig a tó kiönthet, fenyegetve a római utakat. Össze tudták kötni az indirekt hatásokat is. Az viszont nagyon is közvetlen következmény, amikor leszűkítjük a folyó mozgásterét, kialakítjuk a hullámteret a gátak között, így a folyónak kisebb lesz a szétterülési lehetősége, viszont nagyobb a tetőzési magassága, mivel ez a régi ártérnek már csak egy részlete. Ellenben, ha szét tud áramlani sok-sok kilométerre, akkor a vízszint is kisebb lesz.
A gátas védekezésnek vannak további hátulütői is, hiszen a gátak közötti területen az elmúlt 100–150 évben sok üledék halmozódott fel, és a hullámtér vízbefogadó képessége jóval kisebb lett.Tehát maga az árvíz is alakítja az árteret, a folyó ilyenkor lerakja a hordalékot, áradásonként helyenként akár több deciméternyit is – ezáltal minden egyes árvízzel kisebb lesz az árterület vízbefogadó képessége, vagyis egyre kevesebb víz fér el a gátak között.
„Most, amikor azt mondjuk, hogy nagy árvíz van, ehhez a kijelentéshez rendelünk egy számot, ami Budapest tekintetében például 800 és 900 centiméter közötti, és erre mondjuk, hogy »hűha, gondok vannak«. Csakhogy azért vannak a gondok, mert a korábbi tapasztalatok alapján ilyen magasra építettük a gátakat. Tehát abból indulunk ki, hogy tudjuk, mi volt az eddigi legnagyobb vízállás, és szabály szerint a fix gátak még egy méterrel e fölé magasodnak. De az előírások a folyót nem igazán érdeklik. Nem tudja, hogy mi nagyjából eddig vagyunk hitelesítve, és hogy nekünk az 1000 vagy 1200 centiméter már nagyon nagy baj.
Miért ne lehetne egy jövőbeni tetőzés akár egy–két méterrel is nagyobb az eddigieknél? Hiszen sok extrém időjárási helyzetet tapasztalunk, és a klímánk is a szélsőségesebb irányba tart. Érzékeljük az egyre inkább határértékeket döntögető kilengéseket az aszályok és az áradások terén is. A szélsőségekre kellene felkészülni
– figyelmeztet Nagy Balázs.
Vannak persze stabilabb klímájú területek Európában is. Ilyenek például az óceáni éghajlatú részek, ahol kisebb a hőingás, a csapadék érkezése kiszámíthatóbb, ahogy az árhullámok levonulása is. De, ahogy haladunk a szárazföldek belseje felé, és eljutunk Közép-Európáig, azt látjuk, hogy az extremitás és kiszámíthatatlanság jóval nagyobb. Sok mindent ki tudunk számolni, nagy adatbázisaink vannak, mégis sok a meglepetés – és pont ez a szélsőségesség a lényege a szárazföldi jellegnek. Mindez pedig nálunk erősödőben van. Európa nyugati felében ugyan több az egy év alatt lehulló csapadék, de egyenletesebben érkezik, nálunk kevesebb, de egyenlőtlenebb és kiszámíthatatlanabb az eloszlása.
Ki drónnal száll fölébe
Mindehhez pedig az emberi tájalakító tevékenységet is hozzá kell számítanunk. Nem kis kihívás, hogy ugyan törekszünk a tudatos lakhelyválasztásra, ám a települések növekedése látszólag eltünteti a szintkülönbségeket – állítja a kutató, és egy példával szemlélteti a problémát: száz méteren egyméteres szintkülönbséget talán még látunk szabad szemmel is, de pár decimétert nem, pedig ennyi is bőven elég, hogy a víz utat találjon magának.
A feltöltésekkel sok helyen eltűntek a jól érzékelhető tereplépcsők, vagyis az ártér és az ármentes részek közti szintkülönbségek. Így aztán sok esetben kiparcellázza az önkormányzat az árterületet is, mert ő maga sem látja a különbséget a területek múltja és működése között. De a legtöbbször nincs is megfelelő áradási szimuláció, modell a kezében a helyi építési szabályzat meghatározásakor. Pedig, ha egy terület bizonyos vízállásnál veszélyeztetetté válik, arra reagálni kell a helyi döntéshozónak, például úgy, hogy oda nem enged építeni, vagy megoldja a hosszú távú védelmet és a vízelvezetést.
Egyáltalán nem riogatni akarok, amikor azt mondom: az éghajlati sajátosságainkból, a változás irányából és a medencehelyzetünkből kiindulva van rá esély, hogy a nem túl távoli jövőben még nagyobb, pusztító árvizek érkeznek, és esetleg tömegeket kell evakuálni.
Ha csak egy méterrel magasabban tetőzik a víz, mint vártuk, az már brutális lehet. A gátat persze még lehet egy kicsit tovább emelni homokzsákkal, mobil rendszerekkel, bízunk a tapasztalatban és a technológiában, de azért a vízé az utolsó szó. Összességében persze azt mondhatjuk, hogy a védekezés jelenlegi formája egy ideig még elégséges lesz, de azt, hogy öt vagy tíz év múlva nem lesz ennél nagyobb árhullám, a mi klímánkat és hidrográfiai helyzetünket ismerve nem jelenthetjük ki” – mondja Nagy Balázs.
Ugyan most mindenki a Dunáról beszél, ráadásul a tőlünk nyugatabbra fekvő térségek csapadéka az árvíz okozója, de a kutató szerint a tiszai alföldről sem érdemes megfeledkezni. Ha az új Vásárhelyi-terv szerinti árapasztó ártéri tározórendszer teljesen kész lenne – mint Nagy megjegyzi, huszonéve építik, és nagyjából félkész az állapota – akkor ott már érdemi, a természetes árvízjelenléthez közelebbi, vízterítéses védelemben bízhatnánk. Akkor sem dőlhetnénk hátra, hiszen folyamatosan változik a környezet és a klíma, ám azt mondhatnánk, hogy a rendszer a mai kihívásokhoz sokkal jobban igazodik. Most viszont itt még nem tartunk.
Jó hír viszont, hogy a modern technológia sok új lehetőséget kínál, csak használni kell.
„Említhetem a saját falumat példaként. A 2013-as áradás után az egyetemi kollégáimmal – az önkormányzattal együttműködve – elkészítettük Verőce síkvidéki, ártéri részének domborzati modelljét. A település és tágabb környezete fölött drónokkal repülve, onnan felmérve a terepet nagyon pontos, aktuális háromdimenziós domborzatrajzot kaptunk az árterekről. Amikor elkészült a modell, ráengedtük virtuálisan a Dunát, és megnéztük, hogy a különböző vízállások milyen elöntést okoznak. Ennek pontosságát a 2013-as áradás repülőgépről készült fényképeivel vetettük össze.
A végeredményt jelentő ábrasorozaton a település vezetői láthatják, hogy tíz centiméterenként, akár jóval az eddigi árvizek fölé is emelve a vízszintet, konkrétan mely területeket, utcákat, ingatlanokat önthet el a víz.
Ez pedig megkönnyítheti a felkészülést, a védekezést, de általánosan a települési tervezést is. Mindez nem túl magas költséggel viszonylag gyorsan, napok alatt elkészíthető, és igazából minden áradás után meg kellene csinálni minden érintett településen, hogy lássuk, az áradás mit változtatott a tájon. Ezzel létfontosságú adatokat lehet adni a helyi döntéshozók kezébe” – állítja a földrajztudós.
A bejegyzés Balavány György, a 24.hu oldalon 2024-ben közölt írása alapján készült.
