Az emberek akár reménykedhetnének is, hogy a „nettó nulla kibocsátás 2050-re” megállíthatja vagy legalábbis lelassíthatja a globális felmelegedést, abban az esetben, ha ez nem lenne egy olyan újabb illúzió, amely a környezet- és éghajlattudomány eredményeinek több, mint 50 éve tartó ködösítésének és tagadásának a következménye.
Ezt a kijelentést az alábbiak támasztják alá:
- A 2050-re kitűzött nettó nulla kibocsátás figyelmen kívül hagyja, a folyamatban lévő beruházások hosszú megvalósulási idejét, a szénhidrogének jelenleg is zajló bányászatát és kitermelését, mint például: az új olajmezők az Atlanti-óceán északi részén és a szubarktikus térségben, az új szénmezők a Galileei-medencében, vagy a palagáz-kitermelés Észak-Amerikában és Ausztráliában. A Columbia Egyetem szerint “A gázipar és a befektetők több, mint 70 milliárd dollár értékben terveznek új gáztüzelésű erőműveket építeni 2025-ig”, áll a Rocky Mountain Institute jelentéseiben.
Tájékoztattak arról is, hogy „az Indiai Állami Bank 1 milliárd dollárt adhat kölcsön a Bravusnak, az abszurd módon Adani Mining-ra átkeresztelt cégnek, hogy finanszírozza a Galileei-medencében lévő Carmichael szén és vasúti projektjét„. Hasonlóképpen „tavaly év végén Ausztrália megelőzte Katart, és a világ legnagyobb LNG-exportőrévé vált, és most még több vállalat fektet be a régió infrastruktúrájába, amivel Nyugat-Ausztráliát globális LNG-központtá teszi”.
- A javasolt kibocsátás-csökkentés elsősorban a nemzeti kibocsátásokra korlátozódik, és figyelmen kívül hagyja a szén-dioxid exportját, amely során a szén-dioxid végül a légkörbe és az óceánokba jutva közvetetten károsítja a földi életet. Ausztrália, Kína és az USA a legnagyobb CO2-kibocsátók, Szaúd-Arábia, Oroszország és Ausztrália pedig a legnagyobb CO2-exportőrök. Egy főre vetítve Ausztrália szén-dioxid lábnyoma, az export beszámításával, kilencszer nagyobb, mint Kínáé, négyszer nagyobb, mint az USA-é, és 37-szer nagyobb, mint Indiáé.
A nemzeti kibocsátás-kimutatások nem tartalmazzák a nemzetközi kereskedelemmel kapcsolatos nagymértékű CO2-transzfert, amely az 1990-es évek eleje óta drámaian megnőtt. Ez akadályozta az elmúlt évtizedekben a teljes CO2-kibocsátás csökkentése terén elért általános előrelépést. Ha a CO2-importot is figyelembe vesszük, a sok fejlett ország által elért kibocsátás-csökkentés sokkal kisebb, mint amilyennek egyébként látszik.
Ausztrália évente fejenként körülbelül 57 tonna CO2 forrást bányászik ki, ami a globális átlag tízszerese, és a világ harmadik legnagyobb szénhidrogén exportőre Oroszország és Szaúd-Arábia után. Összességében Ausztrália a globális CO2-kibocsátás mintegy öt százalékát bocsátja ki, ha az exportot is beleszámítjuk. A Fact Check becslése szerint Ausztrália belföldi kibocsátása, plusz az exportjába ágyazott kibocsátás 2016-ban 1712 millió tonnát tett ki. Az összes kibocsátás a globális kibocsátás 3,6 százalékáról 3,3 százalékra csökkent.
- A javasolt csökkentések nem veszik figyelembe a gyorsuló hőmérséklet emelkedést okát, az üvegházhatású gázok növekvő légköri koncentrációjának hatását, amelynek következtében 2050-re a szén-dioxid és a dinitrogén-oxid gázok együttes koncentrációja a 600 ppm CO2-egyenértéket is elérheti. Ezek már most is öngerjesztő visszacsatolásokat generálnak a szárazföld és az óceán felől, amelyek magasabb hőmérsékletet eredményeznek, így a kibocsátás-csökkentés hatástalanná válhat. Ebben a szakaszban a nagy jégtakarók visszafordíthatatlanul elolvadnának.
Ezért az üvegházhatású gázok kibocsátásának mértékét csökkenteni kell.
A hatóságok nem figyelnek arra, amit az éghajlattudomány jelez. Ehelyett olyan közgazdászokkal konzultálnak, akik nem ismerik a légkör fizikáját és kémiáját, valamint a globális felmelegedés következményeit. Erre példa az az abszurd elképzelés, mintha „a globális átlaghőmérséklet 4 Celsius-fokos emelkedése jelentené az ‘optimumot’ akkor, ha az éghajlatváltozás mérséklésének költségeit és előnyeit egyensúlyba hozzuk”.
Jelenleg a CO2-koncentráció a légkörben évente körülbelül 2-3 ppm/év ütemben növekszik. Ez megválaszolatlanul hagyja azt az alapvető kérdést: mi akadályozná meg (ha egyáltalán van ilyen) az iparosodás előtti szinthez képest a 4 Celsius-fokos hőmérséklet emelkedést, tekintve, hogy az IPCC szerint (amelyet a Világbank is idéz) „a négy fokos hőmérsékletű világot példátlan hőhullámok, súlyos aszályok és nagy árvizek jellemeznék számos régióban”. A 20-21. század globális felmelegedése legalább 70-szer gyorsabb, mint az utolsó interglaciális időszak óta eltelt mintegy 7000 év alatt bekövetkezett nagyjából 5 Celsius-fokos emelkedés. Ilyen ütemű környezeti változások mellett a tömeges kihalások elkerülhetetlenek. Amikor Hans Joachim Schellnhuber professzort (a német kancellár és az EU korábbi klíma tanácsadója) arról kérdezték, hogy mi a különbség a +2 és a +4 Celsius-fokos világ között, azt válaszolta: „Az emberi civilizáció”.
A bejegyzés Dr Andrew Glikson, az Arctic News oldalon 2020-ban közölt írása alapján készült.
