Néha a felismerés vakító villámcsapásként éri az embert. A homályos körvonalak formát öltenek, és hirtelen minden értelmet nyer. Az ilyen ráébredések mögött általában egy sokkal lassabb folyamat húzódik meg. Az elme hátsó részében nőnek a kételyek. A zavarodottság érzése, hogy a dolgok nem illeszkednek egymáshoz, addig növekszik, amíg valami a helyére nem kattan. Vagy éppen elpattan.
Mi, e cikk három szerzője együttesen több mint 80 évet gondolkodtunk az éghajlatváltozásról. Miért tartott ilyen sokáig, hogy beszéljünk a nettó nulla kibocsátásra vonatkozó koncepció nyilvánvaló veszélyeiről? Mentségünkre legyen mondva, hogy a nettó nulla kibocsátás feltételezése megtévesztően egyszerű – és elismerjük, hogy megtévesztett minket is.
Az éghajlatváltozás veszélyei annak a ténynek a közvetlen következményei, hogy túl sok szén-dioxid van a légkörben. Ebből következik, hogy meg kell szüntetnünk a további kibocsátást, sőt, egy részét el is kell távolítanunk a légkörből. Ez az elképzelés központi eleme a világ arra vonatkozó jelenlegi tervének, hogy elkerüljük a katasztrófát. Valójában számos javaslat létezik arra vonatkozóan, hogy hogyan lehetne ezt ténylegesen megtenni, a tömeges faültetéstől kezdve a csúcstechnológiás, közvetlen légmegkötő berendezésekig, amelyek kiszívják a szén-dioxidot a levegőből.
A jelenlegi konszenzus szerint, ha ezeket és más úgynevezett “szén-dioxid-eltávolítási” technikákat a fosszilis tüzelőanyagok elégetésének csökkentésével egyidejűleg alkalmazzuk, gyorsabban megállíthatjuk a globális felmelegedést. Remélhetőleg az évszázad közepe táján elérjük a “nettó nulla kibocsátást”. Ez az a pont, amikor az üvegházhatású gázok maradék kibocsátását ellensúlyozzák a légkörből való eltávolításukkal kapcsolatos technológiák.
Ez elvileg nagyszerű ötlet. Sajnos a gyakorlatban ez segít fenntartani a technológiai üdvözülésbe vetett hitet, és csökkenti a kibocsátások azonnali megfékezésének szükségességét övező sürgősség érzését.
Eljutottunk a fájdalmas felismerésig, hogy a nettó zéró kibocsátás ideája egy vakmerően könnyelmű “most égessük el, később fizetünk” megközelítést engedélyezett, amely a szén-dioxid-kibocsátás további emelkedését eredményezte. Az erdőirtások fokozásával ez a stratégia felgyorsította a természeti világ pusztulását, és a jövőben még nagyobb mértékben növeli a további pusztítás kockázatát.
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan történhetett ez, hogyan tette fel az emberiség a civilizációját csupán a jövőbeli megoldások ígéretére, vissza kell térnünk az 1980-as évek végére, amikor az éghajlatváltozás betört a nemzetközi színtérre.
“Az évek során a kétségekből rettegés lett. Egy marcangoló érzés, hogy szörnyű hibát követtünk el. Mostanában vannak olyan pillanatok, amikor őszintén bevallom, hogy pánikba estem. Hogyan ronthattuk el ennyire? Mit gondoljanak a gyermekeink arról, amit elkövettünk?” (James Dyke, Senior Lecturer in Global Systems, University of Exeter)
Lépések a netto zéró kibocsátás irányába
1988. június 22-én James Hansen volt a NASA Goddard Űrkutatási Intézetének adminisztrátora, ami egy rangos beosztás, de ő tudományos életen kívül jórészt ismeretlen személy volt.
23-án délutánra már jó úton haladt afelé, hogy a világ leghíresebb éghajlatkutatójává váljon. Ez az amerikai kongresszus előtt tett tanúvallomásának közvetlen eredménye volt, amikor törvényszék előtt szokásos módon bemutatta a bizonyítékokat, amelyek szerint a Föld éghajlata felmelegszik, és ennek elsődleges oka az ember: “Az üvegházhatást kimutatták, és az meg fogja változtatni az éghajlatunkat”.
Ha annak idején Hansen vallomása alapján cselekedtünk volna, akkor képesek lettünk volna évente mintegy 2%-kal csökkenteni társadalmunk szén-dioxid-kibocsátását, és így körülbelül kettő a háromhoz az esélye annak, hogy a felmelegedést 1,5°C-nál meg tudtuk volna állítani. Ez hatalmas kihívás lett volna, de a fő feladat akkoriban egyszerűen az lett volna, hogy leállítsuk a fosszilis tüzelőanyagok egyre gyorsuló felhasználását, miközben igazságosan elosztjuk a jövőbeli kibocsátásokat.
Négy évvel később felcsillant a remény, hogy ez lehetséges lesz. Az 1992-es riói Föld-csúcstalálkozón minden nemzet megállapodott abban, hogy stabilizálni kell az üvegházhatású gázok koncentrációját annak érdekében, hogy azok ne okozzanak veszélyes interferenciát az éghajlatban. Az 1997-es kiotói csúcstalálkozó megkísérelte, hogy ezt a célt a gyakorlatban is megvalósítsa. De ahogy teltek az évek, a fosszilis tüzelőanyagok felhasználásának folyamatos növekedése miatt egyre nehezebbé vált az eredeti feladat, hogy biztonságban tartsuk magunkat.
Nagyjából ekkoriban dolgozták ki az első számítógépes modelleket, amelyek az üvegházhatású gázok kibocsátását a gazdaság különböző ágazataira gyakorolt hatásaival hozták összefüggésbe. Ezeket a hibrid éghajlati-gazdasági modelleket integrált értékelési modelleknek nevezik. Lehetővé tették a modellezők számára, hogy a gazdasági tevékenységet összekapcsolják az éghajlattal, például annak feltárásával, hogy a beruházások és a technológia változásai hogyan vezethetnek az üvegházhatású gázok kibocsátásának változásaihoz.
Csodának tűntek: a végrehajtás előtt a számítógép képernyőjén ki lehetett próbálni a terveket, így az emberiség megkímélhette magát a költséges kísérletezéstől. Hamarosan az éghajlat politika irányának kulcsfontosságú meghatározóivá váltak. Ezt az elsőbbséget a mai napig megtartják.
Sajnálatos módon a mélyreható kritikai gondolkodás szükségességét is megszüntették. Az ilyen modellek a társadalmat idealizált, érzelemmentes vevők és eladók hálózataként ábrázolják, és így figyelmen kívül hagyják az összetett társadalmi és politikai valóságot, vagy akár magának az éghajlatváltozásnak a hatásait. Az a hallgatólagos ígéretük, hogy a piaci alapú megközelítések mindig működni fognak. Ez azt jelentette, hogy a szakpolitikákról szóló viták a politikusok számára legkényelmesebb lehetőségekre korlátozódtak: a jogszabályok és az adók fokozatos módosítására.
A kidolgozásuk idején az Egyesült Államok éghajlatvédelmi fellépésének biztosítására lehetővé tették az országban található erdők szén-dioxid-elnyelő képességének számbavételét. Az USA azzal érvelt, hogy ha jól gazdálkodik az erdőivel, akkor nagy mennyiségű szenet tud tárolni a fákban és a talajban, amit le kell vonni a szén-, olaj- és gázégetés korlátozására vonatkozó kötelezettségeiből. Végül az Egyesült Államok nagyrészt keresztülvitte az akaratát. Ironikus módon az engedmények mind hiába valóak voltak, mivel az amerikai szenátus soha nem ratifikálta a megállapodást.
A több fát tartalmazó jövő megteremtése gyakorlatilag ellensúlyozhatja a szén, az olaj és a gáz jelenlegi elégetését. Mivel a modellek könnyen ki tudták számolni, hogy a légköri szén-dioxid mennyisége olyan alacsonyra csökkenjen, amennyire csak akarták, egyre kifinomultabb forgatókönyveket lehetett kidolgozni, amelyek mérsékelték a fosszilis tüzelőanyagok használatának csökkentésével kapcsolatos sürgősség érzetét. Azzal, hogy az éghajlat-gazdasági modellekbe bevonták a szén-dioxid-elnyelőket, kinyílt Pandora szelencéje.
Itt találjuk a mai nettó nullára vonatkozó politikák eredetét.
“Igazán megdöbbentő volt számomra, hogy személyesen is hozzájárultam a nettó nulla csapdához. 2008-ban a G8-országok önkéntes célul tűzték ki, hogy 2050-ig 50%-kal csökkentik a szén-dioxid-kibocsátást.
Akkoriban válaszul közzétettem azokat a számításokat, amelyeket kifejezetten azért végeztem, hogy kimutassam, hogy hosszú távon szükség van a nettó nullára, és kijelentettem, hogy az emberi tevékenységből származó szén-dioxid-kibocsátás fennmaradó részét mesterséges elnyelőkkel kell ellensúlyozni.
Mivel azonban a tanulmányunk egyik társszerzője sem volt szakértő, nem vettük figyelembe, hogy milyen léptékű mesterséges elnyelőkre lenne szükség gazdasági rendszerünk fenntartásához, vagy hogy egyáltalán lehetséges-e azokat technikailag létrehozni.”(Wolfgang Knorr, Senior Research Scientist, Physical Geography and Ecosystem Science, Lund University)
Ennek ellenére az 1990-es évek közepén a legtöbb figyelem az energiahatékonyság növelésére és az energiaváltásra (például az Egyesült Királyságban a szénről a gázra való áttérésre), valamint az atomenergiában rejlő lehetőségekre összpontosult, amelyek nagy mennyiségű szénmentes villamos energiát biztosíthatnak. Az volt a remény, hogy az ilyen innovációk gyorsan visszafordítják a fosszilis tüzelőanyagok kibocsátásának növekedését.
Az ezredforduló táján azonban világossá vált, hogy ezek a remények megalapozatlanok. A fokozatos változásra vonatkozó elképzelések alapján a gazdasági-éghajlati modellek egyre nehezebben találtak olyan életképes utakat, amelyekkel elkerülhető lett volna a veszélyes éghajlatváltozás. Erre válaszul a modellek egyre több példát kezdtek tartalmazni a szén-dioxid megkötésére és tárolására, egy olyan technológiára, amely képes eltávolítani a szén-dioxidot a széntüzelésű erőművekből, majd a leválasztott szenet a föld mélyén, korlátlan ideig tárolni.
Ez elvileg lehetségesnek bizonyult: az 1970-es évek óta számos projekt keretében sűrített szén-dioxidot választottak el a fosszilis gázból, majd injektálták a föld alá. Ezeket a fokozott olajkitermelési programokat úgy tervezték, hogy gázokat vezetnek az olajkutakba, amelyek az olajat a fúrótornyok felé nyomják, ezzel még több olajat lehet kinyerni – olyan olajat, amelyet később elégetnek, még több szén-dioxidot juttatva a légkörbe.
A szén-dioxid megkötése és tárolása azt a csavart kínálta, hogy ahelyett, hogy a szén-dioxidot további olaj kitermelésére használnák fel, a gáz a föld alatt maradna, és így eltávolítanák a légkörből. Ez az ígért áttörést jelentő technológia lehetővé tenné a szén éghajlatbarát felhasználását, és így e fosszilis tüzelőanyag további használatát. De jóval azelőtt, hogy a világ tanúja lett volna ilyen eljárásoknak, a hipotetikus folyamat már bekerült az éghajlati-gazdasági modellekbe. Végül a puszta kilátás a szén-dioxid megkötésére és tárolására a politikai döntéshozók számára kiutat jelentett az üvegházhatású gázok kibocsátásának égetően szükséges csökkentése alól.
A nettó nulla kibocsátás megszületése
Amikor a nemzetközi éghajlatváltozási közösség 2009-ben Koppenhágában összeült, egyértelmű volt, hogy a szén-dioxid megkötés és tárolás két okból sem lesz elegendő.
Először is, az eljárás még mindig nem létezett. Egyetlen széntüzelésű erőműben sem működött szén-dioxid megkötő és tároló berendezés, és nem volt kilátás arra, hogy a technológia belátható időn belül bármilyen hatással lesz a szénfelhasználás növekedése miatt fokozódó kibocsátásra.
A megvalósítás legnagyobb akadálya alapvetően a magas költségek voltak. A hatalmas mennyiségű szén elégetését a viszonylag olcsó villamosenergia-termelés motiválja. A meglévő erőművek szén-dioxid-tisztító berendezéseinek utólagos felszerelése, a leválasztott szén elvezetéséhez szükséges infrastruktúra kiépítése és a megfelelő geológiai tárolóhelyek kialakítása hatalmas összegeket igényelt. Következésképpen a szén-dioxid megkötés egyetlen tényleges alkalmazása akkor – és most is – a csapdába ejtett gáz felhasználása a fokozott olajkitermelési rendszerekben. Egyetlen demonstrációs kísérleten kívül soha nem történt szén-dioxid megkötés széntüzelésű erőművek kéményéből, és nem tárolták a megkötött szén-dioxidot a föld alatt.
Ugyanilyen fontos, hogy 2009-re egyre világosabbá vált, még a politikai döntéshozók által követelt fokozatos csökkentés sem lesz lehetséges. Ez még akkor is így lett volna, ha a szén-dioxid megkötés és tárolás már működött volna. Az évente a levegőbe pumpált szén-dioxid mennyisége azt jelentette, hogy az emberiség gyorsan kifut az időből.
Mivel az éghajlati válság megoldására irányuló remények ismét elszálltak, újabb csodafegyverre volt szükség. Olyan technológia kellett, amely nemcsak lelassítja, hanem meg is fordítja a légkörben a szén-dioxid koncentrációjának növekedését. Erre válaszul az éghajlati-gazdasági modellező közösség – amely már képes volt a növényi eredetű szén-dioxid-elnyelőket és a geológiai szén-dioxid-tárolást is bevonni a modelljeibe – egyre inkább a kettő kombinációjának “megoldását” fogadta el.
Így a bioenergetikai szén-dioxid megkötés és tárolás (BECCS) gyorsan az új megváltó technológiává vált. Azáltal, hogy az erőművekben szén helyett “helyettesítő” biomasszát, például fát, terményeket és mezőgazdasági hulladékot égetnek el, majd az erőmű kéményéből távozó szén-dioxidot megkötik és a föld alatt tárolják, a BECCS segítségével villamos energiát lehet termelni, miközben a szén-dioxidot eltávolítják a légkörből. Ennek oka, hogy a biomassza, például a fák, növekedésük során szén-dioxidot szívnak fel a légkörből. A fák és más bioenergetikai növények ültetésével és az elégetésükkor felszabaduló szén-dioxid tárolásával több szén-dioxidot lehetne eltávolítani a légkörből.
Ezzel az új megoldással a kezében a nemzetközi közösség az ismételt kudarcok után újra összeállt, hogy újabb kísérletet tegyen az éghajlatba való veszélyes beavatkozásunk megfékezésére. A helyszín a döntő jelentőségű 2015-ös párizsi klímakonferenciára elő volt készítve.
A párizsi hamis hajnal
Amikor az ENSZ főtitkára lezárta az ENSZ 21. éghajlat-változási konferenciáját, a tömegből hatalmas morajlás tört ki. Az emberek talpra ugrottak, idegenek ölelkeztek, az alváshiánytól véreres szemekből könnyek csordultak ki.
A 2015. december 13-án tapasztalt érzelmek nem csak a kameráknak szóltak. A hetekig tartó, fárasztó, magas szintű párizsi tárgyalások után végre áttörést sikerült elérni. Minden várakozással ellentétben, évtizedek óta hamis kiindulópontok és kudarcok után a nemzetközi közösség végre megállapodott abban, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy a globális felmelegedés az iparosodás előtti szinthez képest jóval 2°C alatt, lehetőleg 1,5°C-on maradjon.
A párizsi megállapodás mindent elsöprő győzelem volt az éghajlatváltozás által leginkább veszélyeztetett emberek számára. A globális hőmérséklet emelkedésével a gazdag iparosodott nemzetek egyre nagyobb mértékben lesznek érintettek. De az olyan alacsonyan fekvő szigetállamok, mint a Maldív-szigetek és a Marshall-szigetek azok, amelyek közvetlen egzisztenciális veszélynek vannak kitéve. Amint azt egy későbbi ENSZ különjelentés világossá tette, ha a Párizsi Megállapodással nem sikerül 1,5°C-ra korlátozni a globális felmelegedést, akkor az intenzívebb viharok, tüzek, hőhullámok, éhínségek és árvizek miatt jelentősen megnőne az emberéleteket követelő események száma.
De ha egy kicsit mélyebbre ásunk, egy másik érzelmet is tetten érhetünk a december 13-i küldöttekben. A kételyt. Nehezen tudnánk megnevezni egyetlen olyan éghajlatkutatót, aki akkoriban úgy gondolta, hogy a párizsi megállapodás megvalósítható. Azóta néhány tudós elmondta, hogy a párizsi megállapodás “természetesen fontos az éghajlati igazságosság szempontjából, de megvalósíthatatlan”, és “valójában senki sem gondolta komolyan, hogy a 1,5°C-ra való korlátozás lehetséges”. Az IPCC-ben részt vevő egyik vezető akadémikus ahelyett, hogy úgy gondolta volna, a felmelegedést 1,5°C-ra tudnánk korlátozni, arra a következtetésre jutott, hogy az évszázad végére 3°C fölé fogunk emelkedni.
Ahelyett, hogy szembe néztünk volna a kétségeinkkel, mi, tudósok úgy döntöttünk, hogy olyan, egyre bonyolultabb fantázia világokat építünk, amelyekben biztonságban lehetünk. A gyávaságunk ára, hogy be kell fognunk a szánkat a bolygószintű szén-dioxid-eltávolítás egyre növekvő megvalósíthatatlanságával kapcsolatban.
“A párizsi célok elérése érdekében nem tesztelt szén-dioxid-eltávolítási mechanizmusokra támaszkodni, miközben ma már rendelkezünk a fosszilis tüzelőanyagokról való átállásra alkalmas technológiákkal, egyszerűen helytelen és vakmerő. Miért vagyunk hajlandóak kockára tenni emberek millióinak életét és megélhetését, a körülöttünk lévő gyönyörű életet és gyermekeink jövőjét?” (Robert Watson, Emeritus Professor in Environmental services, University of East Anglia)
A középpontban a BECCS állt, mivel akkoriban ez volt az egyetlen módja annak, hogy az éghajlati-gazdasági modellek olyan forgatókönyveket találjanak, amelyek összhangban vannak a Párizsi Megállapodással. Ahelyett, hogy stabilizálódott volna, a globális szén-dioxid-kibocsátás 1992 óta mintegy 60%-kal nőtt.
Sajnos a BECCS, akárcsak az összes korábbi megoldás, túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen.
Az éghajlatváltozással foglalkozó kormányközi munkacsoport (IPCC) által készített forgatókönyvek szerint, amelyek 66%-os vagy annál jobb eséllyel korlátozzák a hőmérséklet-emelkedést 1,5°C-ra, a BECCS-nek évente 12 milliárd tonna szén-dioxidot kellene eltávolítania. A BECCS ilyen léptékű megvalósításához hatalmas fák és bioenergiát hasznosító növények telepítésére lenne szükség.
A Földnek minden bizonnyal több fára van szüksége. Az emberiség mintegy hárombillió fát vágott ki azóta, hogy 13 000 évvel ezelőtt elkezdtük a földművelést. Ahelyett azonban, hogy az ökoszisztémáknak lehetővé tennénk, hogy regenerálódjanak az emberi hatásokból és az erdők újranőjenek, a BECCS általában a bioenergiáért létrehozott, rendszeresen betakarított, ipari méretű ültetvényekre utal, ahelyett, hogy az erdők törzsében, gyökereiben és talajában tárolt szenet használnánk.
Jelenleg a két leghatékonyabb bioüzemanyag a bioetanolhoz használt cukornád és a biodízelhez használt pálmaolaj – mindkettőt a trópusokon termesztik. Az ilyen gyorsan növő monokultúrás fák vagy más bioenergetikai növények végtelen sorai, amelyeket gyakori időközönként betakarítanak, pusztítják a biológiai sokféleséget.
Becslések szerint a BECCS 0,4-1,2 milliárd hektár földterületet igényelne. Ez a jelenleg megművelt földterület 25-80%-a. Hogyan lehet ezt úgy elérni, hogy egyidejűleg 8-10 milliárd ember élelmezését is biztosítani kell az évszázad közepére, illetve anélkül, hogy az őshonos növényzetet és a biológiai sokféleséget elpusztítanánk?
A fák milliárdjainak termesztése hatalmas mennyiségű vizet emésztene fel – olyan helyeken, ahol az emberek már most is szomjaznak. Az erdővel borított területek növelése a magasabb szélességi fokokon általános felmelegedést eredményezhet, mivel a legelők vagy szántóföldek erdőkkel való felváltása azt jelenti, hogy a földfelszín sötétebbé válik. Ez a sötétebb földterület több energiát nyel el a Napból, így a hőmérséklet emelkedik. Ha a szegényebb trópusi országokban hatalmas ültetvények létrehozására összpontosítunk, az azzal a valós kockázattal jár, hogy az embereket elűzik a földjeikről.
És azt is gyakran elfelejtjük, hogy a fák és általában a föld már most is hatalmas mennyiségű szenet vesznek fel és tárolnak el az úgynevezett természetes földi szén-dioxid-nyelőn keresztül. Az ebbe való beavatkozás egyrészt megzavarhatja ezt ,másrészt kettős elszámoláshoz vezethet.
“A nettó zéró elődjét “ellentételezésnek” hívták és hívják ma is. Egykor tele voltam reménykedéssel, hogy a szén-dioxid-ellentételezési rendszerek megteszik a magukét, és megóvják az érintetlen erdei ökoszisztémákat a gazdasági fejlődés szinte biztos pusztításától. Ma már tudom, hogy ez csak álom volt.
A biztonságos éghajlati határértékeken belül maradáshoz szükséges hatalmas mennyiségű ellentételezés nem valósítható meg a természet békén hagyásával. Ehhez gyorsan növő, többnyire idegenhonos fajokra van szükség, amelyeket gyakran és rendszeresen kivágnak, ami pusztító következményekkel jár a biológiai sokféleségre nézve. Ennek a kezdetét már látjuk az európai erdőkben. Szinte jobban megijedek a nettó nulla következményeitől, mint az éghajlat felmelegedésének következményeitől.” (Wolfgang Knorr, Senior Research Scientist, Physical Geography and Ecosystem Science, Lund University)
Ahogy ezek a hatások egyre jobban érthetővé váltak, úgy csökkent a BECCS körüli optimizmus.
Szép álmok
Tekintettel arra, hogy egyre világosabbá vált, hogy a párizsi egyezmény betartása milyen nehéz lesz a folyamatosan növekvő kibocsátások és a BECCS korlátozott lehetőségeinek fényében, a politikai körökben egy új divatos szó jelent meg: a “túllépési forgatókönyv„. A hőmérséklet rövid távon emelkedhet 1,5°C fölé, de az évszázad végére a szén-dioxid eltávolításával csökkenteni kell a hőmérsékletet. Ez azt jelenti, hogy a nettó nulla kibocsátás valójában negatív szén-dioxid szintet jelent. Néhány évtizeden belül át kell alakítanunk civilizációnkat, amely jelenleg évente 40 milliárd tonna szén-dioxidot pumpál a légkörbe, olyanra, amely több tízmilliárd tonnányi nettó szén-dioxid-eltávolítást eredményez.
A tömeges faültetés – bioenergia céljára vagy ellentételezési kísérletként – volt a legújabb kísérlet a fosszilis tüzelőanyagok használatának csökkentésére. De a szén-dioxid-eltávolítás egyre növekvő igénye többet követelt. Ezért jelent meg a közvetlen szén-dioxid-kivonás ötlete, amelyet mostanában egyesek a legígéretesebb technológiaként emlegetnek. Általánosságban kedvezőbb az ökoszisztémák számára, mivel a BECCS-hez képest jóval kevesebb földterületet igényel, beleértve a szél- vagy napelemek segítségével történő működtetéshez szükséges földterületet is.
Sajnos széles körben úgy vélik, hogy a közvetlen szén-dioxid-kivonás – ha valaha is megvalósíthatóvá válik a nagyüzemi bevezetése – a túlzott költségei és energiaigénye miatt nem lesz képes versenyezni a BECCS-sel, annak a kiváló mezőgazdasági területek iránti mohó igénye miatt.
Mostanra világossá kellett volna válnia annak, hogy merre tart az út. Ahogy minden egyes varázslatos technikai megoldás délibábja eltűnik, egy másik, ugyancsak megvalósíthatatlan alternatíva bukkan fel és veszi át a helyét. A következő már a láthatáron van – és ez még szörnyűbb. Amint rájövünk, hogy a nettó nulla kibocsátás nem fog időben vagy egyáltalán nem fog megvalósulni, valószínűleg a geomérnökséget – a Föld éghajlati rendszerébe való szándékos és nagyszabású beavatkozást – fogják segítségül hívni, mint a hőmérséklet-emelkedés korlátozására szolgáló megoldást.
Az egyik legtöbbet kutatott geomérnöki ötlet a napsugárzás szabályozása – több millió tonna kénsav bejuttatása a sztratoszférába, amely a Nap energiájának egy részét visszaveri a Földről. Ez egy vad ötlet, de néhány akadémikus és politikus halálosan komolyan gondolja, a jelentős kockázatok ellenére. Az amerikai Nemzeti Tudományos Akadémia például azt javasolta, hogy a következő öt évben különítsenek el akár 200 millió dollárt a geomérnökség alkalmazásának és szabályozásának feltárására. A finanszírozás és a kutatás ezen a területen biztosan jelentősen növekedni fog.
“Megdöbbentő, hogy a hiteles szén-dioxid-eltávolítási technológia folyamatos hiánya a jelek szerint soha nem befolyásolja a nettó nulla kibocsátásra vonatkozó politikákat. Bármit is vetnek be, a nettó nulla váltouzatlanul folytatódik.
Egy ideig azt feltételeztem, hogy csupán rosszul tájékozott vagy túl óvatos vagyok. Mostanra rájöttem, hogy mindannyian egyfajta szemfényvesztésnek vagyunk kitéve. Legyen szó a BECCS-ről, az erdősítésről, a szén-dioxid közvetlen megkötéséről vagy a szénelnyelő rendszereket fejlesztő nagyon sikeres startup-okról, a feltételezés az, hogy a nettó nulla működni fog, mert működnie kell. De a szép szavakon és a fényes brossúrákon túl nincs semmi. A császárnak meztelen.” (James Dyke, Senior Lecturer in Global systems, University of Exeter)
Kemény igazságok
Elvileg semmi rossz vagy veszélyes nincs a szén-dioxid eltávolítására irányuló javaslatokban. Valójában a szén-dioxid koncentráció csökkentésére vonatkozó eljárások kidolgozása rendkívül izgalmasnak tűnhet. Végül is a tudományt és a mérnöki munkát használjuk arra, hogy megmentsük az emberiséget a katasztrófától. Amit teszünk, az fontos. Az is felismerhető, hogy a szén-dioxid eltávolítására szükség lesz az olyan ágazatokból származó kibocsátások egy részének ellensúlyozásához, mint a légi közlekedés és a cementgyártás. Tehát lesz egy kis szerepe a szén-dioxid-eltávolítás különböző módszereinek.
A problémák akkor merülnek fel, amikor azt feltételezzük, hogy ezeket hatalmas léptékben lehet alkalmazni. Ez gyakorlatilag biankó csekket jelent a fosszilis tüzelőanyagok további elégetéséhez és az élőhelyek pusztulásának felgyorsításához.
A szén-dioxid csökkentését célzó technológiákat és a geomérnökséget egyfajta katapultülésnek kellene tekinteni, amely az emberiséget el tudja távolítani a gyors és katasztrofális környezeti változásoktól. Csakúgy, mint egy katapultülést egy sugárhajtású repülőgépen, csak a legvégső esetben szabadna használni. Úgy tűnik azonban, hogy a politikai döntéshozók és a vállalkozások teljesen komolyan gondolják a rendkívül spekulatív technológiák alkalmazását, mint egy módot arra, hogy civilizációnk egy fenntartható irányba fejlődjön. Valójában ezek nem többek, mint tündérmesék.
Az emberiség biztonságának egyetlen módja az üvegházhatású gázok kibocsátásának azonnali és tartós, radikális és társadalmilag igazságos csökkentése.
Az akadémikusok jellemzően a társadalom szolgáinak tekintik magukat. Sőt, sokan közülük köztisztviselőként dolgoznak. Az éghajlattal foglalkozó tudomány és a politika határterületén dolgozók kétségbeesetten küzdenek egy egyre nehezebb problémával. Hozzájuk hasonlóan azok, akik a nettó nulla kibocsátást, mint a hatékony éghajlatvédelmi fellépést gátló akadályok áttörésének módját támogatják, szintén a legjobb szándékkal dolgoznak.
A tragédia az, hogy közös erőfeszítéseik soha nem voltak képesek hatékony kihívást intézni egy olyan éghajlatváltozást célzó politikai törekvés ellen, amely csak a forgatókönyvek egy szűk körének vizsgálatát teszi lehetővé.
A legtöbb akadémikus kifejezetten kényelmetlenül érzi magát, ha átlépi azt a láthatatlan vonalat, amely elválasztja a napi munkáját a szélesebb körű társadalmi és politikai aggodalmaktól. Őszintén tartanak attól, hogy ha bizonyos kérdések mellett vagy ellen fellépőnek tekintik őket, az veszélyeztetheti a függetlenségüket. A tudósok az egyik legmegbízhatóbb szakma. A bizalmat nagyon nehéz kiépíteni és könnyű lerombolni.
“A mai fiatalok és a jövő generációi elborzadva fognak visszatekinteni arra, hogy a mi generációnk az olcsó fosszilis energiahordozókból előállított energia érdekében az éghajlat és a biológiai sokféleség katasztrofális változásával játszott, miközben költséghatékony és társadalmilag elfogadható alternatívák álltak rendelkezésre.
Megvan a szükséges tudásunk a cselekvéshez – az IPCC és az IPBES értékelései, amelyeknek társelnöke voltam, azt mutatják, hogy ezek a kérdések összefüggnek egymással, és együttesen és most kell foglalkozni velük. A legfrissebb értékelések egyértelműen azt mutatják, hogy az éghajlatváltozás vagy a biológiai sokféleség csökkenésének korlátozására vonatkozó elfogadott célok egyikét sem tudjuk teljesíteni. Szégyellem magam az ismételt kudarcaink miatt.” (Robert Watson, Emeritus Professor in Environmental Sciences, University of East Anglia )
De van egy másik láthatatlan vonal is, amely elválasztja a tudományos integritás fenntartását az öncenzúrától. Tudósként arra tanítanak minket, hogy legyünk szkeptikusak, hogy a hipotéziseket szigorú teszteknek és vizsgálatoknak vessük alá. De amikor az emberiség előtt álló talán legnagyobb kihívásról van szó, gyakran veszélyesen elmulasztjuk a kritikai elemzést.
Magánemberként a tudósok jelentős mértékben szkeptikusak a Párizsi Megállapodással, a BECCS-sel, a kompenzációval, a geomérnökséggel és a nettó nulla kibocsátással kapcsolatban. Néhány figyelemre méltó kivételtől eltekintve a nyilvánosság előtt csendben végezzük a munkánkat, pályázunk támogatásra, publikálunk és tanítunk. A katasztrofális éghajlatváltozáshoz vezető út megvalósíthatósági tanulmányokkal és hatásvizsgálatokkal van kikövezve.
Ahelyett, hogy felismernénk helyzetünk komolyságát, inkább továbbra is részt veszünk a nettó zéró kibocsátással kapcsolatos fantáziában. Mit fogunk tenni, amikor a valóság beüt? Mit fogunk mondani a barátainknak és szeretteinknek arról, hogy nem szólaltunk meg most?
Eljött az idő, hogy hangot adjunk félelmeinknek, és őszinték legyünk a szélesebb társadalommal. A jelenlegi nettó nulla kibocsátásra vonatkozó politikák nem fogják a felmelegedést 1,5°C-on belül tartani, mert soha nem is erre szánták őket. Az volt és még mindig az a cél vezérli őket, hogy a szokásos üzletmenetet védjék meg, nem pedig az éghajlatot. Ha biztonságban akarjuk tudni az embereket, akkor a szén-dioxid-kibocsátás nagymértékű és tartós csökkentésére van szükség. Ez az a nagyon egyszerű próbatétel, amelyet minden éghajlat-politikára alkalmazni kell. A vágyálmok ideje lejárt.
A bejegyzés James Dyke, Robert Watson, Wolfgang Knorr, a The Conversation oldalon közölt írása alapján készült.
