Megelőzhető az összeomlás?

Miért van az, hogy a Nagy Felbomlás folyamata legfeljebb gyorsítható, de meg nem állítható?

A csúcstechnológiás modernitás hanyatlása már jó ideje tart. Az összeomlás – bármennyire egyenetlennek is tűnhet sokak számára – nemcsak hogy javában zajlik, de egyre gyorsul is. Ugyan Hollywood igyekezett másként eladni a gondolatot, a modernitás bukása biztosan nem úgy fog kinézni, mint a filmekben. És bármennyire is próbálják elhitetni velünk a politikusok: senki sem lesz képes megállítani ezt a folyamatot – nemhogy visszafordítani azt.

A társadalmak összeomlása korántsem egyetlen, hirtelen bekövetkező végzetes esemény, hanem hosszú időszak, amely minden civilizáció végét jelzi. A miénk sem kivétel ez alól a szabály alól. Szerencsére – vagy éppen ellenkezőleg – egyikünk sem fog már élni, amikor majd összehasonlíthatnánk a jelenlegi állapotokat egy olyan világgal, ahol a ma ismert technológia 99%-a elveszett, és a népesség csupán töredéke a mostaninak. Az „összeomlás” kifejezés tehát nem egyetlen eseményt, hanem egy rendkívül hosszú időszakot jelöl, amely során az ipari és mezőgazdasági termelés, a kereskedelem, a társadalmi összetettség, a népességszám, az életszínvonal és a várható élettartam – és még sok minden más – növekedése megáll, majd visszafordul, és évtizedekig, akár egy évszázadon át tartó hanyatlásba megy át.

De miért van ez így? A válasz a civilizációs összeomlás – amely valójában nem különbözik az ökológiai összeomlástól – legmélyebb okának megértésében rejlik: ez pedig a túllövés (overshoot).

Egyszerűen fogalmazva, minden évben többet fogyasztunk és szennyezünk, mint amennyit a természet képes újra teremteni vagy biztonságosan elnyelni.

A földhasználat, az ásványkincsek kitermelése, az energiafogyasztás mind túllépték a fenntartható szintet, ami a természetes élőhelyek és fajok, az elérhető erőforrások és a kiegyensúlyozott éghajlat elvesztéséhez vezet. Mivel civilizációnkat arra az alapfeltevésre építettük, hogy ezek az erőforrások és ökológiai szolgáltatások sosem fognak kimerülni – sőt, abban reménykedtünk, hogy idővel egyre olcsóbbak és bőségesebbek lesznek –, a növekedés természetes határainak elérése, majd az összeomlás, gyakorlatilag eleve bele volt kódolva a rendszerbe.

A túllövés gazdasági és politikai szinten is megjelenik. Az adóalap túlterhelése költségvetési hiányhoz és eladósodottság növekedéséhez vezetett. A gazdaság pénzügyiesítése nemcsak a termelői munkahelyek elvesztését hozta magával, hanem olyan pénzügyi követeléseket is létrehozott, amelyeket a gazdaság már képtelen teljesíteni. A növekedés a vagyon koncentrációjával és a tömegek elszegényedésével is együtt járt: az emberek már nem tudják megvásárolni azokat a termékeket, amelyeket maguk állítanak elő, és az egyre növekvő adóterheket sem képesek viselni. A társadalmi összetettség ugrásszerű növekedése – vagyis a nem termelő munkakörök, illetve az élelmiszeren és alapvető szükségleteken kívül mással foglalkozók számának növekedése – azonban egyértelmű jele annak, hogy egy társadalom teljes túllövésben van.

Miközben a természeti erőforrások túlhasználata ezek fokozatos kimerüléséhez és a természet állapotának romlásához vezetett, a társadalmi túllövés mindezt végképp túlpörgette. A nem termelő, nem alapvető munkakörökben dolgozók egyre növekvő rétegének fenntartása – akik rendszerint többszörösen többet fogyasztanak, mint azok, akik ténylegesen lehetővé teszik számukra az életet – más nemzetek erőforrásainak és munkaerejének felhasználásához vezetett, korábban a gyarmatosítás, újabban pedig a neoliberalizmus révén. És bár a gazdag, úgynevezett „posztindusztriális” országok képesek voltak exportálni az ökológiai túllövést, és az automatizáció révén fenntartani a magas életszínvonalat, ez a folyamat rendkívül sebezhetővé is tette őket: energiaellátási zavarokkal, nyersanyag hiánnyal, illetve a legújabban jelentkező kereskedelmi korlátokkal szemben.

Ahogy látható, a jelenlegi túllövéses helyzetünk évszázadok óta érlelődik. Mellékhatásai és negatív következményei csendben halmozódtak a háttérben, legalább Amerika felfedezése óta. A mindezt hajtó fogyasztásnövekedés azonban nem lineárisan zajlott az elmúlt századokban, hanem exponenciálisan: évszázadokig alig észrevehető volt, majd a huszadik század második felében szinte robbanásszerűen ugrott meg. Az emberi tevékenység által kiváltott fenyegetések mind hasonló mintázatot követtek: az elmúlt években kétszer gyorsabban merítettük ki az erőforrásokat és pusztítottuk el az élőhelyeket, mint néhány évtizede, és négyszer gyorsabban, mint fél évszázada. Ez a folyamatos duplázódás már nem tarthat sokáig. Így bár sokan úgy vélik, hogy az éghajlatváltozás térdre fogja kényszeríteni a modern társadalmakat, valójában az erőforrások kimerülése a túllövés következtében – egy klasszikus társadalmi összeomlással kombinálva – sokkal valószínűbb kiváltó oknak tűnik.

Ennek a kizsákmányolásnak az eredményeként mára minden olcsó, könnyen hozzáférhető erőforrást – a fától a szénig, az olajtól a rézig – már learattunk, és ami megmaradt, annak kitermelése rendkívüli erőfeszítést igényel, elvonva az energiát és nyersanyagokat más gazdaságilag fontos tevékenységektől.

A közhiedelemmel ellentétben az erőforrások kimerülése nem egy olyan kemény határ, amit egyik napról a másikra elérünk, és másnapra már minden elfogy. Ez egy fokozatos folyamat, amelyet a nagy, könnyen elérhető lelőhelyek kimerülése és ezek fokozatos helyettesítése egyre kisebb, egyre rosszabb minőségű, egyre nehezebben hozzáférhető lelőhelyekkel hajt.

Ez egyben egyre növekvő feltárási és kitermelési költségeket is jelent. Több feldolgozásra van szükség. Több bányát kell megnyitni. Több kutat fúrni. Végső soron pedig: egyre több energiát kell felhasználni ahhoz, hogy ugyanannyi nyersanyagot hozzunk fel a földből. Ezzel párhuzamosan a szennyezés és az ökológiai pusztulás is fokozódik – fokozatosan lehetetlenné téve még az olyan alapvető gazdasági tevékenységek folytatását is, mint például a mezőgazdaság.

A kimerülés folyamata először lelassítja, majd visszafordítja a korábbi gazdasági növekedést, végül az egész gazdaság önfeléléséhez vezet. Mivel szinte minden erőforrás kitermelési költsége (és energiaigénye) exponenciálisan emelkedett – és továbbra is emelkedni fog –, a növekedés végén nem alakulhat ki egyensúlyi állapot. Csak egyre gyorsuló hanyatlás következhet, ahogy az egyes gazdaságilag életképes erőforrások egymás után kimerülnek. Ez a folyamat ugyanakkor évtizedekig, ha nem évszázadokig is eltarthat: egyre nagyobb terhet róva minden társadalomra a bolygón, és egyre fokozódó feszültségeket gerjesztve minden szinten. Mivel társadalmaink, pénzügyi rendszereink és gazdaságaink sokkal sérülékenyebbek, mint amilyennek látszanak, az összeomlást az ökológiai túllövés következtében megszakításokkal kísért folyamatként fogjuk megélni: összeomlás – újjáépítés, összeomlás–újjáépítés, összeomlás – újjáépítés, egyre gyakoribb ciklusokban és egyre nagyobb kilengésekkel. Ismerősnek hangzik?

A modernitás jelenlegi összeomlása olyan erők által vezérelt folyamat, amelyek jóval nagyobbak és összetettebbek annál, semhogy bárki is teljesen átláthatná őket. Mégis, megpróbáltam egy listába szedni azokat a tényezőket, amelyek a fentebb ismertetett túllövés jelenségéből erednek – illusztrálva, miért haladja meg ez a válsághelyzet bármelyik vezető vagy szervezet megértési és kezelési képességét. Nem boncolási jegyzőkönyvet kívántam írni, csupán egy kiindulópontot kínálni a radikális elfogadáshoz. Segíteni abban, hogy el tudjuk fogadni: megszokott életformánk a végéhez közeledik, és valami teljesen mássá fog átalakulni.

Őszintén hiszem, hogy annak belátása, miszerint a magas technológiára épülő civilizációnk menthetetlen, a hanyatlása pedig visszafordíthatatlan, képes segíteni a tagadás, a düh és a depresszió állapotain való túljutásban.

Ezek az érzések sosem véglegesek – csak az elfogadás nyit utat a valódi, értelmes cselekvés előtt: legyen az tanulás, új készségek elsajátítása, valami újba kezdés vagy egyszerűen az élet még élvezhető elemeinek méltánylása. Ha ezt megértjük, belátjuk, hogy nincs „rossz” vagy „helytelen” reakció. Minden ember más, és nincsenek univerzális megoldások. Amit nyújthatok, az legfeljebb egy térkép – egy lehetséges magyarázat arra, mi zajlik, és merre vezethet. A többi már rajtunk múlik. És akkor most következzen az a lista, amely megvilágítja, miért nem várható egy központi megoldás erre a helyzetre, és miért fog az összeomlás előbb-utóbb minden intézményi válaszképességen felülkerekedni.

1. Komplexitás

   Senki sem képes teljes egészében átlátni az emberi ökoszisztéma működését. Az ilyen komplex rendszerek alapvetően nem lineárisak: azt hinni, hogy ha megtesszük az „A” lépést, az „B”-t eredményez, ami aztán „C”-hez vezet, veszélyes leegyszerűsítés. Egy ilyen összefonódott hálózatban az „A” akár „E”-t is kiválthatja, ami felgyorsítja „D”-t addig a pontig, míg az „B”-t teljesen új állapotba billenti, miközben „C”-t egy egészen más irányba tereli – mindezt egyszerre vagy akár ezredmásodpercek alatt. Ráadásként mindez egy évtizeddel később még „X” megjelenéséhez is vezethet – valamihez, amire senki sem számított. Egy ilyen kaotikus rendszerben radikális beavatkozások csak növelik a káoszt, és biztosan előre nem látható mellékhatásokat vonnak maguk után.

2. Tehetetlenség

   A technológia, tudomány, kultúra, politika – mind ellenállnak a drasztikus irányváltásoknak. A status quo-ban érdekelt szereplők mindent megtesznek annak érdekében, hogy késleltessék a jelentős változásokat. És nemcsak a hatalmasokról van szó. Lássuk be: a legtöbben mi magunk is konzervatívak vagyunk a cselekedeteinkben. Miért változtatnánk azon, ami eddig bevált? Még ha a változás előnyei nyilvánvalóak is, a megszokott útról letérni a legtöbben ritkán hajlandóak (1). A veszteségtől való félelem a többségnél mindig felülírja a (csupán ígért) nyereséget. Bár fokozatos változások még mindig lehetségesek, ez az ellenállás a nagy reformokkal és átalakításokkal szemben olyan szakadék szélére sodort minket, ahol már a hirtelen összeomlás felgyorsulása sem kizárható. Ha változtatunk, baj van, ha nem változtatunk, akkor is baj van. Így talán már érthetőbb, hogy vezetőink miért nem tesznek érdemben semmit.

3. A maximális teljesítmény elve
   

   A maximális teljesítmény elve szerint: ha nem használjuk ki minden erőforrásunkat, akkor majd megteszi más. Ha például úgy döntünk, hogy nem használunk többé benzines autót, azzal csak olcsóbbá tesszük máshol az üzemanyagot, ami hosszabb távon a fogyasztás növekedését eredményezi. A komplex rendszerek – mint például a globális gazdaság – úgy fejlődnek, hogy maximalizálják az energiabevitelüket. Ez azt jelenti, hogy amíg létezik egy elérhető energiaforrás, a rendszer nem fog lemondani róla – az erőforrásnak előbb ki kell merülnie, vagy más módon elérhetetlenné kell válnia. Így a rendszer összesített energiafelhasználása addig növekszik, amíg többé nem lehet új forrást hozzáadni – ekkor indul be a katabolikus összeomlás: egy önmagát erősítő zsugorodási spirál, amelyben a tőke hulladékká válik. (Az „összeomlás gyorsulása” itt is évek, akár évtizedek alatt fokozódó folyamatot jelent, amelynek végső állapota – a preindusztriális életmódhoz való visszatérés – viszont rendkívüli módon elhúzódhat.)

4. A technológia kudarca: olaj
   

   A fosszilis tüzelőanyagokra épülő gazdaságunk hanyatlásnak indult, mivel az olaj – e civilizáció éltető ereje – kitermelése egyre több energiát igényel. Míg fél évszázaddal ezelőtt egy hordó olaj energiájának kevesebb mint 5%-át kellett visszaforgatni a kutatásba és a fúrásba, ma ez az arány meghaladja a 15%-ot, és az előrejelzések szerint az évszázad közepére akár az 50%-ot is elérheti. A fúrás és szivattyúzás energiaigényének exponenciális növekedése az energiafogyasztás hasonló mértékű növekedéséhez vezet, ami súlyosan érinti a gazdaság többi részét. Ez a kíméletlen energiaigény-növekedés, párosulva az egykor bőséges olaj készletek kimerülésével, már sok helyen gazdaságtalanná tette a kitermelést. A világ nyersolajtermelése (2) ennek következtében 2018 novemberében tetőzött napi 85,5 millió hordóval, és azóta sem sikerült ezt a szintet elérni. Valójában csak a 2015–2016-os szintet sikerült újra elérni, napi körülbelül 82 millió hordóval. A kereskedelmi akadályok növekedésével és a gazdasági válság fenyegetésével nem várható, hogy a csúcs-termeléshez visszatérjünk. Sőt, a Permi-medence természetes kimerülésével a következő évtizedekben egy hosszú, de folyamatos csökkenés tanúi lehetünk az olajkitermelésben.

5. A technológia kudarca: villamos energia
   

   Az elektrifikáció – az éghajlat (értsd, a modernitás) megmentőjeként beharangozott megoldás – sikere erősen korlátozottnak bizonyult. A hálózat korszerűsítéséhez és fenntartásához szükséges nyersanyagok bányászata és feldolgozása továbbra is hatalmas mennyiségű fosszilis tüzelőanyagot igényel, és egy egészséges gazdaságot, amely képes mindezt megfizetni. Ahogy Spanyolország példája is mutatta, néhány szélturbina és napelem nem elegendő: a hálózat néhány ezredmásodperc alatt összeomlott, amikor hiányzott a forgó turbinákból származó mennyiség. Ezért van szükség hatalmas és költséges akkumulátorokra és összekötő hálózatokra a termelés ingadozásainak kiegyenlítésére – ez pedig ezer milliárd dolláros és eurós fejlesztést igényel. Emellett sok alapvető fontosságú ipari folyamat egyszerűen nem elektrifikálható gazdaságosan és kellő léptékben – vagy egyáltalán nem. Az elektromos hálózatok, akkumulátorok, hidrogén, ammónia nem önfenntartó energiahordozók, nem képesek saját energiájukból újratermelni magukat. Ezek ugyanúgy függenek az egyre inkább összeomló olajalapú infrastruktúrától, mint a civilizáció minden más tevékenysége. Ráadásul az olajkitermelés és -szállítás egyre inkább villamos energiát igényel, miközben az áramigény más területeken is növekszik – így az elektromos hálózat és a fosszilisenergia-kitermelés kéz a kézben hanyatlani fog. Számítsunk egyre gyakoribb áramszünetekre és mindenféle hiányokra.

6. A változás üteme
   

   A jelenlegi gazdasági modellünk áruhiány esetén áremeléssel reagál. Ez a módszer azonban egyre kevesebb mozgásteret hagy a középosztály számára: bármennyit is dolgoznak, kénytelenek a fogyasztásukat egyre nagyobb mértékben visszafogni. Különösen igaz ez akkor, ha az árak emelkedésének üteme – amit tévesen inflációnak nevezünk – egyre fokozódik. Valójában a gazdaság ezekkel az áremelkedésekkel a csökkenő egy főre jutó (3) olaj felhasználáshoz és az abból készült termékek szűkösségéhez alkalmazkodik. A 2020 után sorozatosan jelentkező sokkok, valamint annak következményeként, hogy a technológia nem tudott lépést tartani az olajkitermelés egyre növekvő energiaigényével, az emberek világszerte – nemcsak a szegényebb régiókban, hanem az Egyesült Államokban és Európában is – egyre kevésbé engedhetik meg maguknak az olajjal előállított termékeket, így egy főre vetítve egyre kevesebbet fogyasztanak. Az alkalmazkodási lépések sokfélék lehetnek – a változás ütemétől függően – kezdve a nem létfontosságú dolgokról való lemondással (repülés, távoli importtermékek fogyasztása), egészen a születésszám csökkenéséig, amely a megélhetési színvonal drasztikus romlásának és a lakhatás megfizethetetlenségének következménye. A társadalmunk és gazdaságunk sem képez kivételt az evolúció alapelve alól: ha megváltoznak a körülmények, alkalmazkodni kell. Ha viszont a változás üteme meghaladja a rendszer alkalmazkodóképességét, akkor megkezdődik a széthullás.

7. Ördögi kör: energia előállítás
   

   Az alkalmazkodási intézkedések – legyenek azok társadalmi, gazdasági, technológiai vagy újabban politikai jellegűek (például a nemzetközi kereskedelem visszaszorítása, vagy a dollár leértékelésére tett kísérletek) – mind az olaj iránti kereslet csökkenéséhez vezetnek. Ez az olajat látszólag olcsóvá teszi, ami ugyan örömet szerez a fogyasztóknak, ám mivel az olaj kitermelésének energiaigénye folyamatosan növekszik, egyre több termelő válik veszteségessé, és emiatt leállítja a kitermelést. Így – még ha látszólag túlkínálat is van – az olaj csendben egyre kevésbé elérhetővé válik, ami újabb és újabb alkalmazkodási kényszereket generál, néha még az áremelkedés előtt. És ahogy egyre kevesebb olaj kerül kitermelésre, hiány jelenségek lépnek fel: például nem takarítják be a termést, bányákat zárnak be – ezek nyersanyaghiányhoz vezetnek más iparágakban is, üzemek állnak le, ami tovább csökkenti a szállítási igényt, és így az olaj iránti keresletet is. A hiányhullámok végig gyűrűznek az egész rendszeren, és végül elérik az elektromos hálózat, új reaktorok és erőművek létfontosságú alkatrészeinek gyártását is – veszélybe sodorva a hálózat bővítését. De aggodalomra semmi ok, a „piaci árak tündére” gyorsan megoldja a hiányt! A berendezések árának növekedése miatt tovább emelkedik az áram ára, egyre több fogyasztó nem tudja kifizetni a számláit, így leválik a hálózatról (vagy előre fizetős rendszert választ, ahol a mérőóra kikapcsol, ha a keret elfogy). Voilá, a hiány – puff – eltűnik, míg egy nap a korábban iparilag fejlett országok lakosságának 90%-a napi 1–2 órát használhat csak áramot, miközben azon töpreng: hogyan is jutottunk idáig?

8. Adósság és pénzügyek
   

   Visszautalva a komplexitásra, az árnyékbankrendszer térnyerésére, valamint az eszköz- és részvénypiaci buborékokra: egy olyan pénzügyi rendszer, amelyet növekedésre terveztek, nem működik jól a zsugorodás korszakában. Valójában könnyen egy nagy összeomlás szikrájává és gyorsítójává válhat. Néhány kiváló elemzés, amely betekintést nyújt a háttérben zajló folyamatokba: #302: A modernitás végén, első rész; A felbomlás – 1. rész: gazdasági és pénzügyi fúriák; valamint A felbomlás – 2. rész: fertőzés és megfékezés. A fentebb leírt okok miatt egy jelentős reform – amely elkerülhetővé tenné a következő nagy válságot – rendkívül valószínűtlen.

9. Csökkenő hozadék
   

   Ahogy Joseph Tainter A komplex társadalmak összeomlása című könyvében írja: „egy társadalom fejlődése során, amikor a problémák megoldására egyre összetettebb rendszerekbe fektetünk, a megtérülés marginális értéke egyre csökken.” Egyszerűbben fogalmazva: egy idő után a nem létfontosságú munkák számának növelése, a magasabb végzettségű emberek arányának növelése, vagy az intézményrendszerek bonyolítása már nem jár társadalmi előnnyel. Ugyanez igaz a tudományra is: noha egyre több tudós és mérnök dolgozik, az egy főre jutó tudományos áttörések és szabadalmak száma folyamatosan csökken. (A folyamatot részletesen kifejtettem itt.) Úgy tűnik, a tudomány – nemcsak a technológia – éppen akkor hagy cserben bennünket, amikor a legnagyobb szükség lenne rá az összeomlás elkerüléséhez.

10. A bizalom hiánya
    

    A bizalom eróziója minden szinten megfigyelhető: a tudományban, a politikában, az intézményekben és a kereskedelmi partnerekben is. Az emberek már nem hisznek abban, hogy a rendszer értük működik – ehelyett úgy érzik, mentálisan kizsigerelte, majd magukra hagyta őket. Hasonló a helyzet a nemzetközi kereskedelemben is: bár a BRICS-országok között nő a bizalom, az Egyesült Államokba és szövetségeseibe vetett hit történelmi mélyponton van. Kereskedelmi korlátok jönnek-mennek, pénzügyi eszközöket koboznak el, vállalatokat kényszerrel értékesítenek. Amint a gát átszakad, és a tőke tömegesen menekülni kezd ezekből az országokból, hanyatlásuk hirtelen fel fog gyorsulni.

„A bizalom éveken át épül, másodpercek alatt vész el, és egy örökkévalóság helyreállítani.” – Dhar Mann

+1: Tagadás

Ha valaki világvezetőként úgy viselkedik, mintha a társadalmi összeomlás lehetetlen lenne, vagy a fentiek egyike sem vonatkozna a saját nemzetére, garantáltan végzetes hibát követ el. Az erőforrások kimerülésének exponenciálisan gyorsuló üteme, a társadalmi normákba és politikai rendszerekbe vetett bizalom eróziója, az ellátási láncok és pénzügyi rendszerek törékenysége mellett egy apró hiba is súlyos következményekhez vezethet – és végül fog is. Ha mégsem, a növekvő költségek, csökkenő hatékonyság és a további mélyülő hanyatlás szinte borítékolható. A tagadás, ha hozzá nem értéssel, mágikus gondolkodással és nárcizmussal társul, csak azt a kérdést veti fel: vajon mi sülhet el itt még jól…?! Aligha kell sokáig várnunk, hogy kiderüljön.

A következő alkalomig,
B

Megjegyzések:

(1) Mi – a testünk, viselkedésünk, kultúránk, technológiánk, politikai rendszereink – mindannyian evolúciós folyamatok termékei vagyunk, és alá is vagyunk vetve ezeknek. Ez azt jelenti, hogy csak akkor változunk, ha az a változás előnyt jelent számunkra a párválasztásban és az önmagunk (vagy kultúránk, technológiáink, termékeink) tovább örökítésében. Amíg a jelenlegi paradigma fenntartása jobb eredményeket hoz, a változás tömegesen nem fog bekövetkezni. Senki nem fogja önként feladni magas társadalmi státuszát – amely magas fogyasztással és ezzel együtt párzási előnnyel jár – csak azért, hogy elkerülje az összeomlást. Így hát nem csoda, hogy sokan eleve tagadják az összeomlás lehetőségét, hiszen az túl nagy belső ellentmondást jelentene: az ember egyszerre nem tarthat fenn két ennyire ellentétes meggyőződést, így az egyiket szükségszerűen el kell vetnie.

(2) Az olaj hagyományos definíciója a nyersolajat és a kondenzátumot foglalja magában. A statisztikákban megjelenő „összes folyadék” kategóriába azonban beleértik a földgáz-folyadékokat, a finomítói nyereségeket és a bioüzemanyagokat is (amelyek energetikai szempontból nettó veszteséget jelentenek a rendszer számára). Ez segített elfedni a hagyományos nyersolaj-kitermelés tetőzését, de nem nyújtott megfelelő alternatívát a dízelüzemanyag előállítására. Mivel a világ nehézgépeinek döntő többsége – legyen szó bányászatról, mezőgazdaságról, építkezésről vagy távolsági szállításról – továbbra is dízelt használ, én a továbbiakban is a nyersolaj plusz kondenzátum értékeit fogom alapul venni, nem pedig az összes folyadék termelését (amely egyébként szintén stagnálni kezdett).

(3) Annak ellenére, hogy az olajkitermelés lényegében elérte a felső határát, és legalább egy évtizede nem nőtt érdemben, a világ népessége ugyanebben az időszakban 10%-kal gyarapodott. Ez hasonló mértékű csökkenést eredményezett az egy főre jutó olaj hozzáférésben. Figyelembe véve a kitermelés energiaigényének növekedését az elmúlt tíz évben, az egy főre jutó nettó veszteség még ennél is nagyobb lehet.

A bejegyzés a The Honest Sorcerer oldalon 2025-ben közölt írás alapján készült.