A világ minden tájáról érkező nemzetek évről-évre összegyűlnek az ENSZ éghajlatváltozással foglalkozó csúcstalálkozóján, hogy megvitassák az eddig elért eredményeket és megfogalmazzák új célkitűzéseket. Ám hiába a számos találkozó, az elsősorban a fosszilis tüzelőanyagok elégetéséből származó kibocsátások továbbra is egyre nőnek, így itt az ideje annak, hogy bolygónk érdekében megváltoztassuk az eddigi szemléletünket.
Miközben a klímaszakértők, politikai döntéshozók és környezetvédelmi szakemberek évtizedek óta nyilvános párbeszédet folytatnak a bolygó jövőjéről, a Földön élő emberek többsége mindezek ellenére egyáltalán nem látja, nem érzi a helyzet súlyosságát és a ránk leselkedő veszélyeket. Egyszerűbben megfogalmazva, a globális felmelegedés témaköréhez kapcsolódó tudományágak látványosan kudarcot vallottak abban, hogy érzelmi síkon is megszólítsák a társadalom nagy részét, különös tekintettel a jelentős befolyással bíró emberekre – ennek következtében a döntéshozó szerepben lévő személyek jelentéktelen tényezővé válnak a válság kezelésében, a számos helyen elhangzó figyelmeztetések ellenére.
A tudományos szakemberek és a már-már unalomig ismételt intelmeik azonban csupán arra összpontosítanak, hogy mérsékeljük az üvegházhatású gázok légkörbe való kibocsátását, amit, ha nem sikerül kordában tartani, nagymértékben veszélyeztethetik a modern társadalom életképességét, és tovább súlyosbíthatják, akár fel is gyorsíthatják a már folyamatban lévő tömeges kihalási eseményt.
Ám sajnos ezek a figyelmeztetések egyáltalán nem veszik figyelembe a modern életvitelhez kapcsolódó összetett rendszereket, mint például az élelmiszerellátás, a pénzügyi világ és a szállítmányozás egész bolygót lefedő hálózata, így azok oly módon fejlődnek és növekednek tovább, mintha az éghajlatváltozás nem is létezne. Az olyan kifejezések, mint a „fordulópontok” (tipping points) önmagukban csupán technikai adatsorok, túlságosan távoliak és elvontak az emberi elme számára, ami pedig úgy van programozva, hogy a rövid távú prioritásokat helyezze előtérbe.
Ezeket a fordulópontokat, ha összekötjük, az emberiség kudarcának egy olyan láncolata rajzolódik ki, amely egyértelműen megmutatja, hogy az emberiség elképesztő ütemben jutott el arra a számára ismeretlen peremterületre, ahol – a dinoszauruszok kihalásának korszakához képest – tízszer több szén-dioxidot pumpál a légkörbe.
Tehát, bár a klímavédelmi szakembereknek továbbra is érdemes lenne törekedniük arra, hogy minden szinten megértsék a Föld rendszerében bekövetkező gyors változásokat, most valóban szükségünk lenne azokra a szakértőkre, akik értik és átlátják az emberiség modern életvitelét működtető rendszereket, és azt, hogy azok mennyire mélyen és elválaszthatatlanul összefonódnak az éghajlatváltozással. Elengedhetetlen, hogy a bolygónk és az emberiség válságáról szóló újszerű megközelítések figyelembe vegyék azt, hogy az emberiség létfenntartó rendszerei már most rendkívül sebezhetőek a közeljövőbeli sokkhatásokkal szemben, és ennek megfelelően egy mielőbbi, globális szintű választ kínáljanak az embereknek.
Egyszerre omolhat össze minden
A Föld természeti rendszerében bekövetkező, egymással szorosan összefüggő fordulópontok – például az olvadó jégtakarók és az erdővel borított területek drasztikus csökkenése és pusztulása – hosszú távon a létezésünket fenyegető veszélyforrások lehetnek. De nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy már most is egyre szélsőségesebb időjárási eseményeket tapasztalunk – ezeknek az elsődleges oka az emberi tevékenység hatása az éghajlatváltozásra –, amelyek hamarosan egyre súlyosabbá és gyakoribbá válhatnak, olyannyira, hogy úgynevezett „szinkronikus összeomlást” okozhatnak, azaz szinte egyszerre omolhat össze minden.
Ez egy olyan állapot, amikor az ember által létrehozott, a modern életvitelünket fenntartó rendszerek között keletkező feszültségpontok olyan mértékben gerjesztik egymást, hogy végül egy nagy katasztrofális összeomlás sorozathoz vezetnek. Ezek az egyes rendszerek keretein belül zajló kisebb összeomlások, tekintettel a bolygó globális hálózatára, közvetlenül érinthetnek egy adott országot, de számos más ország pénzügyi rendszerének vagy a globális ellátási láncok összeomlásához is vezethetnek. Az angol költő, John Donne szavaival élve: egyetlen ország sem szigetelődhet el a világ többi részétől olyan mértékben, hogy képes legyen megóvni magát más országok társadalmi összeomlásának hatásaitól.
Vegyük például a 2008-as globális pénzügyi válságot. A pénzügyi folyamatok szabályozottságának csökkentése után a bankok elkezdtek pénzt teremteni, amelyet aztán jelzáloghitelekre használtak fel, ami pedig oda vezetett, hogy a lakásárak növekedése meghaladta az emberek pénzkereseti lehetőségeit. Ezt a lakáspiaci buborékot egyszerűen már nem lehetett tovább fenntartani, és ez a fajta túlzott eladósodás mind az Amerikai Egyesült Államokban, mind Európában a nagyobb pénzintézetek összeomlásához vezetett.
Ez a pénzügyi összeomlás az egész bankszektort egy olyan vészhelyzetbe sodorta, amelyben az egyes kormányok kénytelenek voltak megmenteni őket. Ennek a válságnak az volt a legfőbb következménye, hogy a gazdaságok lelassultak, a kormányok kölcsönöket vettek fel, és komoly megszorításokat vezettek be – amelynek a hatásai még ma is érezhetőek.
Az új, felelőtlen bankár
Mondhatnánk azt is, hogy ma az éghajlatváltozás tölti be az akkori tisztességtelen, felelőtlen bankár szerepét.
Gondoljunk a globális gazdaságra úgy, mint egy soha véget nem érő Tetris videojátékra, ahol a teherszállító hajók, vonatok, teherautók és repülőgépek mozgása egy rendezett sorozatban illeszkedik össze. Ez az igencsak hatékony logisztikának köszönhető, ahol minden „éppen időben” érkezik oly módon, hogy közben minimalizáljuk a költségeket és maximalizáljuk a nyereséget; ez hozta létre a szupermarketeket is, ahol minden azonnal elérhető, ezért nincs szükségünk egy otthoni raktárkészletre.
A probléma az, hogy ez az „éppen időben” működő gazdaság a világunk stabil működésének a feltételezésein alapult, amelyben egy adott cselekvés minden esetben egyszerű és kiszámítható eredményhez vezet. De most a rendkívül ingatag és összetett fizikai világunk alapjaira „támaszkodik”, amelyet egyre inkább megzavarnak az éghajlatváltozás hatásai, más szóval tehát, ez már nem az az egyszerű Tetris játék, ahol minden a megszokott szabályok szerint zajlik.
Bármennyire is nehéz elfogadni, már most is a saját bőrünkön tapasztaljuk ennek az egyre instabilabb, repedező alapzatnak a hatásait. Az egész világot sujtó aszályok és a hőhullámok következtében 9-10%-kal csökkent a globális gabonatermelés. A 2018-as hagymatermés például olyan mértékű károkat szenvedett, hogy Lettország természeti katasztrófát, Litvánia pedig vészhelyzetet hirdetett. Szíriában egy kritikus, három évig húzódó aszály nagyban hozzájárult az élelmiszertermelés összeomlásához, ami aztán a további súlyos, rendszerszintű problémákkal együtt társadalmi összeomláshoz vezetett.
A jövőben az élelmiszerellátás területén felbukkanó sokkhatások valószínűleg egyre számottevőbbek lesznek. A világ kenyérkosárnak nevezett régióiban a terméskiesés kockázata folyamatosan növekszik, és egyre gyorsuló ütemben fokozódhat, ha a globális átlaghőmérséklet emelkedés meghaladja a 1,5 Celsius-fokot – márpedig ez egy olyan küszöbérték, amelyet egyes feltételezések szerint akár már ebben az évtizedben elérhetünk, ha a kibocsátások továbbra is ilyen léptékben, korlátlanul folytatódnak. Ezek a sokkhatások komoly veszélyeket rejtenek magukban, mint például az élelmiszerárak robbanásszerű növekedése, társadalmi zavargások, jelentős pénzügyi veszteségek, éhínség és halál.
Robogunk az ismeretlenbe
A legaggasztóbb az egészben az, hogy a hosszú és középtávú éghajlati modellekhez képest viszonylag keveset tudunk arról, mennyire törékenyek rövid távon a globális gazdaságunk különböző részei, amelyek szinte mintegy óramű apró, érzékeny fogaskerekeiként működnek. Az ENSZ például már korábban elismerte, hogy a terméskiesés hatásainak modellezésére használt módszer ma már egyáltalán nem életszerű. Nincs más választásunk, mint mielőbb felismerni és megérteni azt, hogyan fognak a rendszereink reagálni a sokkhatások keltette eseményekre, amelyek – az éghajlati rendszer fokozódó kibillenésének következtében – egyre gyakrabban és egyre súlyosabb formában fognak előfordulni.
Mindenekelőtt érdemes lenne sokkal nagyobb figyelmet fordítanunk a létfenntartó rendszerekkel, az élelmiszerbiztonsággal, a migrációval, az energiapolitikával, az ellátási láncokkal, valamint a biztonsággal foglalkozó szakértőkre és az ő nyilatkozataikra annak érdekében, hogy valóban megértsük a társadalmon belüli, rövid távú hatással bíró válaszlépéseket. Elsősorban azt lenne érdemes jobban megismernünk, hogy a válságokat elindító események, mint például az élelmiszerárak emelkedése, az aszályok vagy az erdőtüzek, hogyan hatnak a legsebezhetőbb és politikailag instabil országokra.
Vajon milyen válaszokat adhatunk ezekre a már megváltoztathatatlan és egyre közeledő fenyegetésekre? Az az igazság, hogy annál sokkal sürgetőbb kérdésekkel kell most szembenéznünk, mint hogy milyen társadalomban szeretnénk majd élni a jövőben, mivel lehet, hogy már rég kicsúszott a kezünkből az irányítás. Az emberek nem csupán fogyasztók ebben a mesterséges környezetben, hanem a társadalom megbecsült állampolgárai, és aktív résztvevői, illetve elszenvedői annak a cselekvés sorozatnak, ahogy a közeljövőben fogunk lavírozni az éghajlatváltozás okozta válságok sakktábláján. Mivel azokat az embereket érintik majd első körben ezek az események, akik a legkevésbé járultak hozzá az éghajlatváltozáshoz és a legkevésbé vannak felkészülve annak következményeire, nem vitás, hogy nemzetközi szinten az igazságosság és a méltányosság szempontjait előtérbe kell helyezni.
Ezek nem valami távolba mutató egzisztenciális felvetések, amelyeket a jövőbeli éghajlati kockázatok bizonytalan és elvont modelljei vázolnak fel elénk. Ezek rendkívül sürgető és kritikus kérdések, amelyeket az emberiség az elmúlt évtizedekben igyekezett elkerülni, azonban nincs több lehetőségünk az időhúzásra, a problémák most már azonnali válaszokat követelnek.
A bejegyzés Aled Jones és Will Steffen, a The Conversation oldalon 2019-ben közölt írása alapján készült.
