Civilizációnk életképessége bizonytalan. Ha kinyitjuk a szemünket, azzal jár, hogy szembesülünk a sötétséggel, míg a szemünk csukva tartása azt jelenti, hogy sötétben maradunk. Merjünk látni, és kezdjünk el új világokat építeni a régiek mellé.
Kedves Olvasó!
Ezt az esszét abban a reményben ajánlom, hogy találsz benne valamit, ami felvidít az előttünk álló években. Saját kísérletemet tükrözi, hogy megértsem a közeledő válságokat, és hogy megküzdjek azzal a kérdéssel, hogy mit tudnék nyújtani, ami másoknak is hasznos lehet a jövőben.
Első gyermekem születése sürgette meg bennem azt az érzést, hogy az évek óta formálódó ötletszálakat egy viszonylag összefüggő egésszé szőjem. Mint azt minden lelkiismeretes szülő tanúsíthatja, kevés dolog van, ami jobban ráirányítja az ember figyelmét a jövőre, mint az új lényért érzett mély felelősségérzet.
Kötelességemnek érzem figyelmeztetni Téged, hogy ezt az esszét kemény diónak találhatod. Ha már most is sebezhető lelkiállapotban vagy, talán vedd fontolóra, hogy megvárod, amíg kissé rugalmasabbnak, nyitottabbnak érzed magad, mielőtt tovább olvasnád. Az esszé néhány komor téma rövid körbejárásával kezdődik, és aggódok, hogy egyes olvasók esetleg megrekednek ezen a ponton. Ezen aztán (valahogyan) mégis túllépnek. Az esszé pályája – és az egész mű alapvető szándéka – a remény felé törekszik. Ez azonban megköveteli, hogy a kétségbeesés témájával kezdjünk.
Kétségbeesés
„Kedves jövő nemzedékek: Fogadjátok el bocsánatkérésünket. Megrészegültünk a kőolajtól.”
(Kurt Vonnegut)
Ha érzékenyebb volna a civilizációnk, a kétségbeesés lenne a korszak meghatározó érzése. Rengeteg okunk van rá, hogy ezt érezzük. Ha viszont érzékenyebb civilizáció lennénk, akkor a kétségbeesésre okot adó problémák nem is lennének problémák. De ez nem a mi világunk.
Kimerültem a kétségbeeséstől. Biztos vagyok benne, hogy Te is ismered azt a sok összefonódó válságot, amely ezt az állapotot előidézheti. Kezdjük az éghajlatváltozással. A már bekövetkezett hatások – beleértve a sarkvidéki jég és a jégtakaró elvesztését, valamint a viharok, aszályok és árvizek gyakoriságának növekedését – az 1990-es évek elején megfogalmazott előrejelzések közül a legrosszabb forgatókönyvek szerint alakulnak. Eközben az ezeket a változásokat előidéző emberi tevékenység kevés jelét mutatja a változásnak. Úgy tűnik, hogy ez önmagában meghaladja a megoldási lehetőségeinket. Pedig ez még csak a kezdet. A hagyományos kőolaj- és földgáztartalékok kimerülése egyre dráguló innovációra kényszerít minket a nehezebben hozzáférhető tartalékok elérése céljából, ami fokozatosan csökkenti a befektetett energia megtérülését, és egy fenntarthatatlan állapot felé közelít. Még egy ideig lesz kínálat, de az olcsó, bőséges energia kora lassan véget ér. Aztán ott vannak a gyorsan eltűnő termőtalajaink. Az óceánok savasodása egyre fokozódik, a túlhalászat pedig a halállományok katasztrofális csökkenését okozta. Ami még ennél is rosszabb, hogy a tengeren és a szárazföldön már a Föld történetének hatodik tömeges kihalása zajlik, és a fajok pusztulásának jelenlegi üteme rendkívüli mértékben meghaladja az elmúlt tízmillió év átlagát.
A kihívások ezzel még nem érnek véget. Környezeti problémáinkhoz hozzá kell tennünk a technológiák exponenciális növekedését, amelyhez egy alapvetően rivalizáló globális politikai dinamika párosul. Az atomhasadáshoz hasonlóan a mesterséges intelligencia, a biomérnöki és a nanotechnológia térhódítása is mérhetetlenül negatív jövőt vetítenek előre az emberiség és a földi élet számára. De ahogy a nukleáris technológiák esetében is, az egymással rivalizáló kapcsolataink jellege garantálja, hogy ezek a technológiák fegyverkezési verseny tárgyát fogják képezni. Ily módon megsokszorozzuk mind az emberiség azon eszközeit, amelyekkel kiolthatja önmaga és vele együtt más lények életét, mind pedig az önmegsemmisítés valószínűségét.
Végül pedig ott van mind közül a legnagyobb egzisztenciális kockázat: a kollektív érzékelésre való képességünk csökkenése. Az érzékelés az a képesség, amellyel képesek vagyunk a körülöttünk lévő világot megérteni, hogy eldönthessük, hogyan reagáljunk rá hatékonyan. Ha ez az egyénen belül megbomlik, az a legjobb esetben is hatástalan, a legrosszabb esetben pedig veszélyes embert hoz létre. Kollektív szinten az érzékelés elvesztése aláássa a közös kulturális és érték struktúrákat, és képtelenné tesz bennünket a fent leírtakhoz hasonló összetett társadalmi problémák megoldásához szükséges kollektív bölcsesség megteremtésére. Ha ez megtörténik, az egyensúlyt nem tudjuk tovább megtartani.
Az érzékelésre leselkedő veszélyek sokrétűek. A legkönnyebben megfigyelhető források közé tartoznak az identitáspolitika túlkapásai, a régóta tartó kultúrharc gyors polarizációja, a mainstream médiába és más közintézményekbe vetett bizalom meredek és széles körű elvesztése, valamint a tömeges dezinformációs technológiák, például az álhírek és a közösségi média algoritmusai, amelyek célja a limbikus rendszerünk eltérítése és kognitív képességeink erodálása. Ha ezek a dolgok összezavarnak és megosztanak minket mind a kultúrákon belül, mind a kultúrák között (nem is beszélve a kollektív elhatározásról), akkor kevés reményünk van arra, hogy létrehozzuk azt a koherens párbeszédet, amely szükséges az előttünk összefonódó félelmetes, globális méretű problémák leküzdéséhez. Úgy tűnik tehát, hogy – ahogy Daniel Schmachtenberger mondaná – az istenek hatalmához közeledünk, de az istenek bölcsessége nélkül.
Pontosan hogyan is kerültünk ebbe a helyzetbe? Ha ezt a huszonegyedik század elején olvasod, akkor az emberi történelem egy egyedülálló pontján születtél. Korszakunkat páratlan politikai, gazdasági stabilitás és jólét jellemezte, ami a bőséges erőforrásoknak és az egyre kifinomultabb kiaknázási képességeknek köszönhető. Amikor ez a fejezet elkezdődött, még nem volt nyilvánvaló, hogy milyen károkat okozunk az ipari technológiával, de még azután is, hogy világossá vált, hogy éppen azt az alapot emésztjük fel, amelytől a saját megélhetésünk függ, ugyanúgy folytattuk tovább. Minden egyes falat, minden egyes vásárlás, minden egyes repülőút vagy utazás, minden egyes elhalasztott helyreállításra tett erőfeszítés és külső környezeti költség kollektíven és fokozatosan egy sor jobb (kevésbé rosszabb) jövőtől veszi el a lehetőséget. Valahol nagyon kicsúszott a gyeplő a kezünk közül.
Néhányan közülünk még mindig kapkodnak a vezérlőgombok után, de ezek a gombok már többnyire elérhetetlenek. Eredetileg talán mi voltunk felelősek azért, hogy kipattintottuk a szikrát, de most egy olyan futótűzzel küzdünk, amelyet már nem tudunk irányítani. A körülöttünk történő jelenségek önálló életre keltek, míg a kezelést igénylő okok még homályosak. Ezeket a rendszer szakértők makacs problémáknak nevezik: olyan problémák ezek, amelyek olyan sok összetett, nemlineáris kölcsönös függőséget rejtenek magukban, hogy nemcsak hogy lehetetlennek tűnik megérteni és megoldani őket, de hajlamosak ellenállni az erre irányuló kísérleteinknek is. Az ilyen makacs problémákra a hagyományos eszköztárunk – érdekérvényesítés, aktivizmus, lelkiismeretes fogyasztás és szavazatleadás – rendkívül alkalmatlan. Elsődleges hasznuk talán az őket alkalmazó jószándékú lelkekre gyakorolt önnyugtató hatásuk.
Elutasítom azt a felfogást, hogy ez pesszimizmus lenne. Ez kollektív valóságunk józan felismerése. A bizonyítékok megvannak – még ha sikerül is elkerülnünk az exponenciális technológiák legrosszabb alkalmazásait -, legalábbis már elköteleztük magunkat egy olyan mértékű környezeti katasztrófa mellett, amelyet az emberiség még soha nem élt át, és amelynek következményeit nem tudjuk teljesen felfogni sem. Az IPCC (Éghajlatváltozási Kormányközi Testület) megállapításaiból például az következik, hogy az éghajlati katasztrófa elkerülése érdekében már ma masszívan csökkenteni kellene a kibocsátást, és ha 2030-ig nem sikerül behoznunk a lemaradást, akkor átlépjük azt a pontot, ahonnan már nincs visszaút. De még csak nem is törekszünk ennek elérésére. A kibocsátások rekordmagasságban vannak, sőt, tovább emelkednek, és semmi jele az érdemi csökkentésnek. Még a Párizsi Megállapodás teljes körű betartása is három fokos globális felmelegedéshez vezet, amire az előrejelzések szerint a tundrai permafroszt felolvadása, az Arktisz jegének eltűnése és a grönlandi jégtakaró olvadása olyan öngerjesztő visszacsatolások sorozatát indítja el, amelyek hatására a felmelegedés jóval az ellenőrzésünkön kívülre kerül. És ez csak az éghajlatváltozásról szól, nem is beszélve az ökológiai és társadalmi-technológiai válság számtalan következményéről.
A világ, amelyet gyermekeink örökölni fognak, nem ugyanaz lesz, mint amit mi élveztünk. A civilizációs összeomlásra való figyelmeztetések ma már nem a kézzel feliratozott szendvicstáblákat viselő, utcai bolondok birodalma. Ezeket az érzéseket legelismertebb és legismertebb elméink közül is visszhangozzák már jónéhányan. Azt mondani, hogy az alapvető változás biztos, túlságosan jóindulatú képet fest. Jobban mondva, némileg ráfaragtunk.
Mi más marad hát nekünk, mint hogy hiába próbáljuk megfékezni a világvége tüzét?
Nos, a „ráfaragás” egy spektrum. Azt mondtam, hogy némileg ráfaragtunk. Vagyis nem teljesen… még nem. A kétségbeesés egy szükséges lépés, de csak az első a sok közül. Annyi mindent kell még tenni. Csak nem azt, amire valószínűleg gondolsz.
Képzelet
„A világ vége, ahogy mi ismerjük, nem világvége, és nem is a világ vége. Együtt fogjuk megtalálni a reményen túli reményt, az utakat, amelyek az előttünk álló ismeretlen világba vezetnek.”
(Paul Kingsnorth & Dougald Hine)
Legtöbbünknek hiányoznak azok a történetek, amelyek segítenek elképzelni egy olyan jövőt, amelyben a megállíthatatlan ökológiai katasztrófa közepette is boldogulunk. Az állatjogi aktivista filmsztár, Martin Shaw egyik mondatát kölcsönözve, ez azért van, mert képzeletünket olyan dolgok befolyásolták, amelyek nem mindig jelentenek számunkra jót.
A haladás, a korlátlan növekedés, a természettől való elkülönülésünk és a természetfeletti isteni uralmunk mítoszai sodortak minket idáig. Ezek a mítoszok az utóbbi időben különös módon jelentek meg történeteinkben. Az ezredforduló környékén megugrott a poszt-apokaliptikus fikciók száma. A filmek, tévésorozatok és regények folyamatos áradata ábrázolja a jövő kietlen és alig lakható tájait, amelyeket gyakran pszichopaták, húsevő zombik vagy hasonló rosszindulatú lények fosztogató bandái járnak. A posztapokaliptikus témák gyakori megjelenése kétségtelenül tükrözi a jövőnkkel kapcsolatos növekvő kollektív egzisztenciális szorongásunkat. De talán még sokatmondóbb a rettegés, a nélkülözés és a disztópikus politikai rend visszatérő témája, amely szinte mindig jellemzi ezeket a jövőképeket. Úgy tűnik, elménket olyan alaposan áthatották a növekedés és a haladás mítoszai, hogy el sem tudjuk képzelni, hogy a jelenlegi rend összeomlása hogyan hozhatna létre egy olyan jövőt, amely inkább a pokolra hasonlít.
Ha egy újfajta jó életet akarunk találni az ezen mítoszok szülte katasztrófák közepette, akkor radikálisan újra kell gondolnunk, amit magunknak mesélünk. Mélyre kell ásnunk a régi történetekben, és fel kell tárnunk bölcsességüket, valamint szeretettel kell táplálnunk az új történetek születését. Ez nem lesz könnyű. E korszak mítoszai mélyen gyökereznek a kultúránkban. Legnagyobb koponyáink (még a zöldek is) a fanatikusok dogmatikus buzgalmával visszhangozzák ezeket a mítoszokat. A „bolygó megmentéséről” beszélnek a „fenntartható” jövőre való áttérés révén, elsősorban az új, megújuló energiát hasznosító technológiák révén. Úgy tűnik, hogy csak egy olyan jó életet tudnak elképzelni, amely nagyjából a mostani életünket tükrözi, ahol az életszínvonal tovább javul és a fogyasztás mértéke tovább nő, de valahogyan függetlenítve minden szennyezéstől, pusztítástól és bűntudattól.
Látomásuk fantasztikus: az emberek növekvő száma egyre nagyobb igényt támaszt a csökkenő kritikus energia- és környezeti erőforrásokra egy egyre bizonytalanabb klíma mellett, a globális politikai akarat széttöredezettsége és a közintézményekbe vetett bizalom csökkenése közepette, valamint a nagyhatalmú technológiák fokozott hozzáférhetősége olyan szereplők számára, akiknek szándékai távol állnak a békétől, a harmóniától és az ökológiai fenntarthatóságtól. Ahhoz, hogy bárki hihetőnek tartsa ezt a mesét, erősen hinnie kell abban, hogy a közeljövőnk forgatókönyvébe egy „deus ex machina” van beírva. Minden rendelkezésre álló bizonyítékkal ellentétben el kell hinnie, hogy technológiai kvantumugrások és rendkívüli politikai konvergenciák sorozata fog hirtelen bekövetkezni és megmenteni minket. Más szóval, hinniük kell a csodákban.
Nem arról van szó, hogy nem hiszek a csodákban. Csak nem vagyok hajlandó a gyerekeim jövőjét feltenni erre. Az evolúciót éppen az új kihívásokhoz való figyelemre méltó alkalmazkodás jellemzi, amit csodának nevezhetnénk, de ezek a változások általában több tízezer év alatt mennek végbe. Ezzel szemben nekünk legfeljebb évtizedeink, de valószínűleg még ennél is kevesebb időnk van. Ha egy ilyen csoda valóban gyorsan bekövetkezik, akkor csodálatos – én is ugyanolyan hálás leszek, mint bárki más. De mi van akkor, ha ezek csodák soha nem jönnek el? A gyermekeim jobbat érdemelnek annál, mint hogy „azt hittük, hogy időben kitalálnak valamit”. A mágikus gondolkodás, a hibáztatás és az az elvárás, hogy mások – beleértve a kormányainkat is – majd megoldják a problémáinkat és megmentenek minket, a gyermeki világnézet jellemzői. Ezzel szemben a világot úgy elfogadni, ahogyan találjuk, felelősséget vállalni azért, amiért tudunk, és úgy cselekedni, mintha valóban számítana, amit teszünk, ez az érett felnőttek védjegye.
A kisgyermekeimnek szükségük van arra, hogy felnőttként viselkedjek. Ők az okai annak, hogy olyan mélyen érzem a kétségbeesést. De ők az okai annak is, hogy nem tudok benne vergődni, nem tudok beletörődni, vagy elfordulni a borzalomtól. Ez az oka annak, hogy megpróbáltam elképzelni egy másik utat, megtalálni és arra összpontosítani, hogy mit tehetnék annak érdekében, hogy ezt a jövőképet megvalósítsam, és úgy viselkedni, mintha az, amit teszek, valóban számítana a jövőjük szempontjából. Ők az okai annak, hogy a képzeletemet azon ötletek sokasága felé irányítottam, amelyek csak akkor váltak láthatóvá, miután túl láttam a gondolkodásom nagy részét elhomályosító mítoszokon. Rajtam múlik, hogy megmutassam nekik a gyászon túli utat egy olyan életmódhoz, amiért valóban érdemes élni, még akkor is, ha ez nem az az út, amit vártam, hogy járni fognak majd.
Az új remények képesek felemelkedni a tudatunkban, amikor lemondunk a régiekről. Ha kinyitod a szemed, az azt jelenti, hogy meglátod a sötétséget, de ha csukva tartod, mindig sötétben maradsz. Valóban, a kétségbeesés másik oldalán, a felnőtt ember szemüvegén keresztül kukucskálva, reményt találtam. Kézzelfoghatóbb, mint a csoda, és már alakulóban van. Ez nem egy felhívás világmegváltó akcióra. Annak már lejárt az ideje. Ez inkább valami emberi léptékű dolog. Nem kell hinni a csodákban. Mindössze arra van szükség, hogy tettrekészséggel és azzal az – akár még homályos – érzékeléssel lépd át a küszöböt, hogy ráláss, vajon mi lehet a Te feladatod.
Közösség
„Nem élhetünk egyedül csak önmagunknak. Életünket ezer láthatatlan szál köti össze, és ezen szálak mentén cselekedeteink mint okok futnak végig, és mint eredmények térnek vissza hozzánk.”
(Herman Melville)
Amint remélhetőleg világossá tettem, az esszé kiindulópontja az a sajnálatos beletörődés, hogy a többszörös ökológiai válsággal párosuló közelgő energiaválság ebben az évszázadban hatalmas átalakulásra kényszeríti a társadalmat. Aligha túlzás azt mondani, hogy a kevesebb olcsó energia és a jelenlegi életmódunkat támogató összetett politikai és gazdasági infrastruktúra összeomlása miatt ez az átalakulás valószínűleg érinti majd mindennapi életünk néhány (ha nem a legtöbb) területének szűkülését és átalakulását.
A csökkentés gondolata egyes olvasókban a közelgő végzet érzését keltheti. Talán részben ez az ösztön késztethet valakit, például Steve Huffman-t, a Reddit vezérigazgatóját, hogy felkészüljön a legrosszabbra. „Van egy csomó fegyverem és lőszerem, élelmiszerraktáram.” – mondta a The New Yorker számára 2017 januárjában adott interjújában – „Úgy gondolom, hogy ezekkel a dolgokkal egy ideig ki tudom húzni a házamban”. De a Huffman-hez hasonló túlélők alapvetően tévednek. Ha az előttünk álló válsághelyzetekre való felkészülésed egy világvége-bunker építéséből vagy a végső „vészhátizsák” megtervezéséből és a hegyekbe menekülés tervéből áll, ahol elástál egy élelem-, víz- és fegyverraktárat, akkor sok szerencsét kívánok neked, mert a történelem azt sugallja, hogy egy lényeges összetevőt figyelmen kívül hagytál.
A túlélő (prepper) mozgalom legnagyobb gyengesége – amellett, hogy nincs elég képzelőereje ahhoz, hogy az önfenntartáson, a fejadagoláson és a romlásba való süllyedésen túli jövőt elképzelje – az, hogy a felkészülők tevékenységüket nagyrészt egyéni ügyként fogják fel. Arra készülnek, hogy megvédjék magukat és talán néhány kiválasztott embert azáltal, hogy akadályokat emelnek és kizárják az összeomló világot. Ez figyelmen kívül hagy egy kritikus pontot: az ember ellenállóképessége kevésbé függ az egyéni képességeitől és intelligenciájától, sokkal inkább attól, hogy képes-e egyesíteni ezeket a többiekével, összetartó kapcsolatokat létesíteni másokkal, és együttműködni a közös célok érdekében. Még nevet is adtunk az ilyen típusú megállapodásnak: közösségnek hívjuk. Az ember az egyetlen olyan emberszabású faj, amely képes együttműködő kapcsolatokat kialakítani és fenntartani kölcsönös előnyökre törekvés céljából. Összességében ezek a megállapodások általában több értéket teremtenek mindenki számára, mint amennyit az egyének külön-külön meg tudnak teremteni. A közösség alapvető fontosságú az emberi tapasztalat szempontjából, és alátámasztja azt a képességünket, hogy nehéz időkben is képesek vagyunk túlélni és gyarapodni.
Amikor azt mondom, hogy „közösség”, akkor nem egy elvont, kozmopolita, globális polgári közösségre gondolok, vagy olyan emberek online virtuális összejövetelére, akiket az üvegmozaikok, a kertészkedés vagy a közösségi média mémjei érdeklik. Olyan közösségről beszélek, amelyet egyedülálló módon egy hely határoz meg, és olyan emberekről, akiknek identitása és mindennapi élete elválaszthatatlanul összefonódik a hely szövetével és egymással. Ez egy olyan emberi léptékű közösség, amelynek egészsége olyan dolgokban nyilvánul meg, mint a virágzó informális csere- és ajándékgazdaság, az udvariasság és a konfliktusmegoldás ősi kódexe, a felelősség és a kölcsönös kötelességtudat, valamint a bizalom és a képesség, hogy saját maga döntsön céljairól, sorsáról és az ahhoz vezető útról.
Valami fontos történik, amikor egy közös cél érdekében összegyűlünk. Először is olyan rituálékat alakítunk ki, amelyek segítenek egymáshoz viszonyulni és tárgyalni egymással, kezdve a polgári hagyománytól, amely lehetővé teszi, hogy bárkit, akinek van szava, tisztelettel meghallgassanak, a munka terheit igazságosan elosztó rendszerig. Aztán azok a rituálék, amelyek kiállják az idő próbáját, beágyazódnak a mindennapi életbe. Maguk a rituális tevékenységek és az általuk létrehozott javak segítenek a közösségi identitás megerősítésében. Ahogy az identitás erősödik, úgy erősödik a kötődésünk – a szeretet, a felelősség és a kötelesség érzése – is. Amikor ez megtörténik, akkor nagyobb az összetartozásra és együttműködésre való képességünk. És ahol nagyobb a kohéziós és együttműködési képességünk, ott nagyobb az ellenálló képességünk is: az adottságunk arra, hogy készségeket és erőforrásokat mozgósítsunk, hogy támogassuk a kollektív intelligencia kialakulását a válsághelyzetekre való reagáláskor, lehetővé tegyük a gyors alkalmazkodást, és biztosítsuk a közösség legfontosabb funkcióinak és struktúráinak folyamatos fenntartását. Ez a koherens összetartozás és az ebből fakadó kollektív intelligencia az emberi erő és leleményesség forrása. Ebben rejlik az a készségünk, hogy az egyik evolúciós résből a másikba tudunk átlépni, még az esélyek ellenére is.
Természetesen a közösség adja meg nekünk azt is, amiért élünk. Család, barátok, művészet, zene, történetek, beszélgetések, humor, szeretet, összetartozás, jó étel és ital. Ezek azok a dolgok, amelyek táplálnak minket, és amelyek miatt érdemes elviselni a válságot és az átmenet kellemetlenségeit. Amikor ezek a dolgok megvannak, akkor van jó életünk. Cserébe a közösség egy egyszerű kérdést tesz fel nekünk: mit tudsz te adni másoknak? Miben tudsz segíteni a felépítés során? Mi a Te szereped ebben a munkában?
Korunkat elárasztják a baromságok (bullshit), ahol kapcsolatainkat olyan dolgok közvetítik, amelyek kiüresítik és ellaposítják emberi mivoltunkat. A sok baromság eltereli a figyelmünket arról, hogy a köztünk lévő kötelékek megritkulnak. Talán ez az, ami a ma oly sokakat sújtó értelmezési válságot okozta. Életünk legmélyebb értelme a minket összekötő kötelékekben rejlik. Sokan a halálos ágyukon ébredtek rá, hogy a másokkal való kapcsolatunk minősége az, ami mindenekelőtt számít. Ennek érdekében az a hivatásunk, hogy lebontsuk az egymástól elválasztó dolgokat, és újra megismerkedjünk egymással családjainkban és közösségeinkben. Ezáltal újra megismerkedünk az értelemmel, és csak ezután láthatunk elég tisztán ahhoz, hogy elkezdjük gazdaságunk és politikai struktúráink újraszabályozását, hogy azt szolgálják, aminek van haszna és értelme.
Ezért nem érzem magam arra hivatottnak, hogy készleteket halmozzak fel, falat építsek, és lezárjam a zsilipet. Ehelyett arra érzem magam hivatottnak, hogy kinyíljak és építsem azt a kis világot, amely talán nem is terjed túl a városom határain. Ha sokan összefogunk ebben a feladatban, és jól végezzük, akkor jó életet találunk a jövőnkben, annak a világnak az összeomlása ellenére, amelybe beleszülettünk. Ha ezt a jó életet fenn tudjuk tartani, talán még azt is felfedezzük, hogyan lehet ezt regionális, nemzeti és globális szintre is kiterjeszteni. De még ha a munkám csak a saját utcámban vagy a saját otthonomban kezdődik és ér véget, ez akkor is egy fontos feladat.
Ha továbbra is gyarapodni akarunk, tudnunk kell, hogyan találjuk meg egymást és hogyan legyünk újra együtt. Ha a gyermekeink boldogulni akarnak, tudniuk kell, hogyan építsék ki és tartsák biztonságban ezeket a tápláló kötelékeket. Ez a munka otthon kezdődik.
A munka
„Soha nem változtathatsz a dolgokon úgy, hogy a meglévő valóság ellen harcolsz. Ha valamit meg akarsz változtatni, építs egy új modellt, amely a meglévő modellt elavulttá teszi.”
(R. Buckminster Fuller)
Ahogy én látom, nem az a feladatom, hogy megjavítsam a rendszert, vagy megakadályozzam az összeomlását. Ez a bolondok dolga. Ökológiai szempontból az összeomlás csupán egy fázisváltást jelez egy eleve fenntarthatatlan rendszerből egy fenntarthatóbb szisztéma felé. Emberi szempontból ez természetesen azon civilizációs struktúrák felbomlását jelenti, amelytől függünk – ami évtizedektől akár évszázadokig is eltarthat -, és ezáltal megzavarja az életmódunkat. Sok faj számára ez szinte biztosan mérhetetlen szenvedéssel jár. Sok fajjal ellentétben azonban az emberek viselkedését nem teljes mértékben a genetikai kódjuk határozza meg. A kultúra is szerepet játszik, ami azt jelenti, hogy az emberek egyedülálló módon képesek gyorsan alkalmazkodni az ökológiai rendszer változásaihoz. Bár némi szenvedés valószínű, nem biztos, hogy mind elkerülhetetlen.
Ezért feladatomnak tekintem, hogy megtaláljam azokat az életmódokat, amelyek az összeomlás során megőrzik a méltóságot, és ami még fontosabb, hogy olyan eszmék, hagyományok, rituálék és intézmények sorát teremtsem meg, amelyek hasznosak lehetnek az összeomlás után. Ennek érdekében az a feladatom, hogy ráhangolódjak a meglévő rendszerre, hogy azon belül dolgozzak, amennyire kell, de ezzel párhuzamosan is dolgozzak, kísérletezzek a kapcsolatok, eszközök és struktúrák kiépítésével, amelyek hasznosak lehetnek a jó élet helyreállításában, amikor majd a rendszer kezd meginogni.
Nem világos számomra, hogy ez a tevékenység pontosan mit fog megkövetelni tőlem, de az világosnak tűnik, hogy kevés olyan szál van, amelyet érdemes követni. Az első szál a mélységes alázat művelése. A technokrata arrogancia, a szűken értelmezett problémák és a kapkodva alkalmazott megoldások pontosan azok a dolgok, amelyek idáig vezettek bennünket. A nagy ideológiák sem fognak jó szolgálatot tenni. A múltból tudjuk, hogy a jó szándék nem elég, hogy a jövő utópisztikus modelljei veszélyes délibábok, és hogy bölcsen tesszük, ha gyanakvással tekintünk az egyszerű, de hihetőnek tűnő, összetett világunkról szóló narratívákra.
Ehelyett mély hallgatásra van szükség. A mély hallgatás – a környezetünk minden vonásának és a rendszerben elfoglalt helyünknek a mélyreható tudatosítása – alapvetően spirituális gyakorlat, amely feltárja előttünk mindennek az alapvető összefüggéseit. Ennek következtében megváltoztat minket. Talán ez az, amire szükség van ahhoz, hogy a természettől való elkülönültségünk érzését megtörjük. Ez a változás azonban nem fog bekövetkezni a tételes tudás felemésztésével vagy retorikai meggyőzéssel. Ez a tudás csakis magának a mély hallgatásnak a gyakorlásával, megtapasztalásával szerezhető meg.
A második szál a koherencia megtalálása, önmagunkkal, egymással és a hellyel. Ma még nem tudjuk, hogy milyen dolgok teszik lehetővé a holnap problémáinak megoldását. Legnagyobb kihívásaink emergensek és nem lineárisak, és a legtöbbjüket nem lehet lineáris gondolkodással megoldani. Csak az emergens kollektív intelligencia képes nemlineáris megoldásokat létrehozni. Ehhez előbb ki kell művelnünk saját képességünket, hogy jelen legyünk, pontosan érzékeljük a világot, tájékozódjunk, és megtaláljuk a kreatív cselekvés módját. Ez azt is megköveteli, hogy új utakat találjunk arra, hogy különböző nézőpontú emberekkel gyűljünk össze, akik képesek elég hosszú időre koherens kapcsolatot teremteni egymással ahhoz, hogy valami érdemlegeset hozzanak létre. Nem léphetünk be ilyen terekbe régi gondolkodásmódokból született, kész ideológiákkal megrakodva. Ahogy Albert Einstein mondta, „nem tudjuk megoldani a problémáinkat ugyanazzal a gondolkodásmóddal, amely létrehozta őket”. Alázattal és a kezdők gondolkodásával kell hozzáállni, nem megoldásokkal, hanem csak a megfigyelés, a reagálás, a kudarc, a tanulás és az ismétlés képességével és szilárd elkötelezettségével.
A koherencia nehéz. Mély elkötelezettséget igényel, hogy megjelenjünk, és hogy folyamatosan jelen legyünk, hogy támogassuk egymást abban, hogy egyéni képességeinket fejlesszük, hogy önmagunk legjobb változatát hozzuk a kapcsolatainkba. Ez jelentős elköteleződés, de egy egyszerű beszélgetéssel kezdődik. Már ez önmagában is segíthet némileg megújítani az egymáshoz való mély kapcsolatteremtés képességét. Sokan közülünk kiestünk a gyakorlatból, mióta nagyrészt elszakadtunk a közösségtől, alig ismerjük a szomszédainkat, nemhogy a város vagy a külváros tágabb értelemben vett lakosságát. Hozzászoktunk, hogy kapcsolatainkat steril, funkcionális gazdasági csere közvetíti. A pénz szinte minden tekintetben felváltotta az ajándékozás és a csere gazdaságát, a tej- és kenyérellátástól kezdve a nagyon fiatal és nagyon idős korosztályunk ellátásának eszközéig. A munka legjelentősebb része talán az, hogy újra megtanuljuk a helyes kapcsolat és az egymással való összhang megtalálásának készségét a beszélgetésekben.
Megszakadt a kapcsolatunk azzal a hellyel, ahol élünk. A tennivaló szükségszerű velejárója, hogy újra tudatosan, lassan mozogjunk ezeken a helyeken, hogy teret engedjünk magunknak, hogy megismerjük a munka ritmusát, mintáit, történetét és lehetőségeit. Globálisan kell gondolkodnunk, akkor is, ha részben a modernitás helynélkülisége szakított el minket a gyökereinktől. A felhívás az, hogy térjünk vissza teljes mértékben a helyhez, sőt, egy időre húzódjunk vissza szűkebb otthonunkba, hogy újra gyökeret eresszünk és beágyazódjunk a tájba, és indákat növesszünk a lábujjainkból. A modern civilizáció egyik alapvető ostobasága, hogy elfelejtettük, hogy mi, emberek egy hatalmas ökológiai rendszer részei vagyunk, amely egész életünk, közösségeink és civilizációnk végső döntőbírája. Ezt nem lehet megkerülni. Ezért meg kell tanulnunk együtt léteznünk azokkal a helyekkel, ahol élünk.
A harmadik szál az értékmegőrzés. Számos hibája ellenére a nyugati civilizáció az emberiség feljegyzett történelmének legnagyobb eredményei közé tartozik. A jogállamiságtól az egyén szuverenitásáig, a művészettől és a zenétől a filozófiáig és a tudományig a nyugati hagyomány továbbra is gazdag értékekben. A mi feladatunk az, hogy lassan és körültekintően eldöntsük, milyen hagyományokat viszünk tovább. Nehéz, sőt sok esetben lehetetlen elválasztani őket nemkívánatos hatásaiktól. Ha meg akarjuk tartani a gyermeket, néha szükség lehet arra, hogy a fürdővizet is megtartsuk.
A Nyugat természetesen nem az egyetlen olyan hagyomány, amelynek értékei továbbvitelre érdemesek. És nem is a mi korunk az egyetlen korszak, amely minden jót tartalmaz. Számítanunk kell egyfajta reneszánszra, a kultúrák felfedezésére és összeolvadására, beleértve a saját kultúránktól eltérő kultúrákat is, és elő kell segítenünk annak újjászületését, ami régi, de jó. Ehhez egyrészt konzervatívnak kell lennünk, megőrizve és továbbadva azt, ami jó, másrészt radikálisan progresszívnek, késznek arra, hogy a régi eszméket és hagyományokat újakkal, a megszokottat az idegennel ötvözzük, hogy hasznos újdonságok születhessenek.
Az újdonság igénye a példátlan kényszerhelyzetekkel szemben. Ezért kell követnünk az utolsó szálat: a kísérletezést. A történelem során valaha kipróbált legtöbb jó ötlet megbukott, némelyik csendesen, mások katasztrofálisan. Hagyományaink azok az ötletek, amelyek az idők során alakultak ki, mint olyan dolgok, amelyek több száz, ha nem több ezer éven át ismételten működtek. Nem tudjuk, mi fog működni a bizonytalan jövőben. Az esélyek ellenünk szólnak, ezért van szükségünk arra, hogy minél több ember minél több különböző dolgot próbáljon ki. A legtöbbjük kudarcot fog vallani, de ha közösen tovább haladunk, tovább beszélgetünk egymással, és tovább haladunk a magaslatok felé, akkor végül talán rábukkanunk azokra az utakra, amelyek elvezetnek oda.
Ez nem egy új, fényes utópia keresése, hanem a működőképes dolgok megtalálása. Amit létrehozunk, az elsőre a furcsa és szép dolgok összevisszaságának fog tűnni. Lehet, hogy életünkben csak egy állványzatot fogunk kialakítani. De alázattal folytathatjuk a munkát annak tudatában, hogy előkészítjük az utat gyermekeink és gyermekeink gyermekei számára, hogy teremtői legyenek egy – talán ma még számunkra felfoghatatlan – szebb és összetettebb világnak.
Hánykolódás a tengeren
“Lesz idő a zenére is.”
(David Fleming)
A modern ipari civilizáció nagy cirkálója már jó ideje süllyedőben van. A hajótest mélyén dolgozó mérnökök arról számoltak be, hogy a víz napról napra gyorsabban ömlik be a többszörös repedéseken keresztül. Azt mondják, már nem lehet foltozni. Azt mondják, nagy az esélye, hogy a hajó nem éli túl, hacsak nem kerül azonnal szárazdokkba javításra. De ez nem valószínű, hogy megtörténik. A hídon lévők hallották a mérnökök értékelését, de nem tudják, mit tegyenek. Néhányan készek sürgősen cselekedni, míg mások kételkednek a mérnökök értékelésében, és maradni akarnak ezen az útvonalon. Még ha a mérnököknek igazuk is van, mondják, akkor is biztosan megtalálják a módját, hogy még időben megjavítsák a repedéseket.
A hír az utasok fedélzetén is elterjedt. Néhányan leereszkedtek a hajótestbe, és csatlakoztak a mentőakcióhoz. Mások felmentek a hídra, és az ablakokon dörömbölve követelik a kormányosok gyors cselekvését. Egy ponton néhányan a dörömbölők közül áttörik az üveget, és a hajó irányítására tett kísérletük során értelmetlen vér fog folyni. A legtöbb utas azonban, még ha hallotta is a pletykákat, túlságosan el van foglalva a fedélzeti szórakoztató programokkal vagy a büfével. „Ha a hajó elsüllyed”, mondják egymásnak, „akkor miért töltik még mindig a pincérek a desszertbárt?”. Eközben más utasok a bárba menekültek, ahol a székükbe süppedve, kétségbeesésükben megbénulva ülnek.
Aztán ott vannak azok, akik csendben leszálltak a hajóról. Nézzetek a fedélzetre, és meglátjátok őket. De nem a szárazföldre menekülnek. A közelben maradnak. Többeket látni fogsz evezni a tutajok felé, amelyeket saját kezűleg építettek bármiből, amit le tudtak szedni. Lázasan, de mégis kreatívan és játékosan dolgoznak, olyan csoportokban, amelyek mintha hurokszerűen nőnének és zsugorodnának, mintha lélegzenének. Szerkezeteket építenek a vízen, hogy aztán újra szétszedjék és átformálják azokat, amíg meg nem állapodnak egy elegánsabb formában. Minél többen csatlakoznak a tutajépítőkhöz, annál elegánsabbá válnak a szerkezetek. Néhányan visszatérnek egy időre a hajóra, hogy tanuljanak, hogy megértsék, mi lehet hasznos, és ezeket a dolgokat visszahozzák a tutajokra, és beépítik a saját szerkezeteikbe.
Úgy tűnik, nem minden újonnan összeállított szerkezet működik. Valójában a legtöbb nem. Kísérleteznek az újdonságok és a bevált hagyományok különböző kombinációival, az utóbbiakat újraélesztve és az előbbiekkel ötvözve. Az eredmények kiszámíthatatlanok, és sok tutaj elsüllyed az építés közepén. És így megy ez, addig hánykolódnak, amíg nem találnak valamilyen módot arra, hogy mindannyian a tengeren legyenek.
Néhány építő időnként visszapillant a hajóra, és elgondolkodik, hogy vajon hibát követett-e el. Jelenleg az óceánjáró a vízen van. A vízvonal felett kevés jel utal a bajra. Még azt is látni, hogy az emberek koktélokat szürcsölnek a napozóteraszon, és önfeledten szórakoznak. A zenekar még mindig játszik. Tényleg így nézhet ki egy süllyedő hajó? De tudják, hogy amint átlépik a küszöböt, a hajótestet megtöltő víz súlya órákon belül a hullámok alá rántja az egész hajótestet.
Az építők azért végzik ezt a munkát, mert amikor a hajó süllyedése a mélységbe felgyorsul, a fedélzeten lévőknek keresniük kell valamit, ami enyhíti a rémületet. Valamit, ami felé úszhatnak. Látniuk kell valamit, ami reményt nyújt, amire felkapaszkodhatnak, vagy akár utánozhatják is. Lehet, hogy amit az építők létrehoztak, az most silánynak tűnik, de minden elegáns dolog pontosan így kezdődik. Ők tudják ezt, és olyan történeteket osztanak meg egymással, amelyek felgyorsítják ezt az átalakulást. Az átalakulásuk évtizedekig, talán évszázadokig is eltarthat. Ők folytatják a munkát. Együtt álmodnak egy ponton szigetvilágról, ahol a Nap soha nem megy le zene nélkül.
Legyen ez a sötétség egy harangláb
Messzeségek halk barátja, érzed? –
lélegzetedre tágul a Tér.
Haranglábak homályán az ércet:
kongasd magad. Mind erőre kél,
ami emészt, ha te vagy az étek.
Változz azzá, mit a lét akar.
Mit számít a legfőbb szenvedésed?
Légy borrá, ha italod fanyar.
Légy varázs, e bőség éjjelét
hasd ma át, s mi kúsza, testet ölthet,
egymásra lel s értelme ragyog.
S ha elfeled majd e földi lét,
„Eliramlok” – mond a néma földnek.
S szólj a fürge vízhez így: „Vagyok.”
Szonettek Orfeuszhoz II, 29. (Rainer Maria Rilke; Szabó Ede fordítása)
A bejegyzés James Allen, a Medium oldalon 2019-ben közölt írása alapján készült.
