Ami jelenleg kiugró időjárási jelenségnek számít, a jövőben átlagos lesz. A nemzetgazdasági katasztrófát okozó nyári aszályok rendszeresek lesznek a jövőben, ráadásul a Kárpát-medence az átlagnál jobban ki van téve a klímaváltozás negatív következményeinek. Fel kell készülnünk a radikális változásra – állítja Világvége-interjúsorozatunkban Bartholy Judit meteorológus, aki szerint morális válság sújtja az emberiséget. A kutató a következő generációkban látja a reményt, akik egyre tudatosabbak, és a fenntartható jövő érdekében nyomást gyakorolhatnak a politikusokra is.
Ez az interjúsorozat Gelencsér András vegyész-légkörkutató nagy visszhangot keltett nyilatkozatával kezdődött: ő azt mondja, ha ebben a tempóban és irányban halad tovább a nyugati fogyasztói civilizáció – márpedig nem látja, hogy mitől változna – akkor néhány évtizeden belül összeomlik.
Talán kicsit visszafogottabb az álláspontom, de én is úgy gondolom, hogy nagy a baj. Ráadásul még mindig felbukkannak szkeptikus narratívák arra vonatkozóan, hogy az ember képes-e klímaváltozást előidézni. Márpedig amíg nem hisszük el, hogy mi vagyunk a felelősek, addig a szükséges radikális változtatásnak sincs túl sok esélye.
Akadémiai nagydoktorként vitatkozik a klímaszkeptikusokkal?
Nem, mert sajnos ezek leginkább meddő viták. Úgy érzem, hogy az elmúlt évtizedek kutatásai, nemzetközi jelentései, s a szakmai közösség számos publikációja, konszenzusos véleménye már lezárta ezeket a kérdéseket. A szkeptikus hozzászólásokat lelkifurdalás nélkül le tudom söpörni az asztalról, már csak azért is, mert 70 évesen pontosan tudom, milyen volt húsz éve és ötven éve Magyarországon a klíma, lassan fél évszázada dolgozom meteorológusként, magam is elemeztem sok idősort és modellt. Jelentős változások történtek, amiket az IPCC (Éghajlatváltozási Kormányközi Testület) jelentéseiből is egyértelműen látni.
Sokan kételkednek az IPCC jelentéseiben is, mondván, hogy az nem tudományos, hanem politikai szervezet. Lásd háttérhatalom, klímalobbi, satöbbi.
Pedig messze nem arról van szó, hogy ezekben a bizottságokban valakik titokban összeülnek, és előre megbeszélik, merre kell a világnak haladni. Ehelyett időszakonként kiadnak egy globális jelentést a klímaváltozásról, amiben összegyűjtik a referált, hiteles tudományos fórumokon megjelenő cikkeket és adatokat. A jelentések több ezer ilyen tudományos publikáció feldolgozásával készülnek, s 6-8 évente jelennek meg. Magam is dolgoztam az IPCC-nek egy ciklusban, az összeállított nyers jelentések ellenőrzésével foglalkoztam, és nyugodtan állíthatom, hogy a szervezet nagyon demokratikus felépítésű, és senki egy fillért nem kap az ott végzett munkáért: megtiszteltetés, ha az embert felkérik erre a munkára. Amennyire beleláttam, azt tudom mondani, sokkal hitelesebb, mint amikor egy-egy energialobbi tényleg nagy pénzt ad eltévelyedett kutatóknak, azzal, hogy „ezt és ezt az eredményt kérem kihozni”.
Találkozott ilyen kutatóval a munkája során?
Sajnos igen. Pontosabban olvastam ismert kutatók rendelésre készített cikkeit, jelentéseit.
Megnevezne néhányat?
Inkább nem.
Ön szerint a szkeptikusok miért népszerűek?
Nem akarom megbántani, de szerintem ez a média természetéből és működéséből következik: ha valami nagyon eltér a mainstreamtől, akkor az szenzáció, mindenki lecsap rá. Ha valaki azt mondja, hogy van klímaváltozás, és komoly veszélyeket jelent, az emberek ásítozni kezdenek, hiszen hallották már ezerszer. De az ezzel ellentétes állításra, a hajmeresztő összeesküvés-elméletekre mindenki felkapja a fejét. A vita meg azért problematikus, mert az a látszat keletkezhet, mintha a mérlegnek két serpenyője lenne: A ezt mondja, B azt, ez két egyenértékű állítás, válassza ki az olvasó, melyik tetszik. A valóságban viszont csak néhányan vannak, akik még mindig megszállottan vitatják az antropogén, vagyis emberi tevékenyégből fakadó klímaváltozást, és ott áll velük szemben egy tényekre alapuló masszív tudományos konszenzus.
De ha a klímaszkepticizmus marginális jelenség, miért jelent veszélyt?
Már a legújabb IPCC-jelentés is úgy kezdi, hogy sem a globális felmelegedés tényével, sem pedig annak antropogén eredetével kapcsolatban nincs kétség. Erről már nem is nagyon beszélünk, a 98 százalékos egyetértés a tudományban teljes konszenzust jelent. Nemrég voltam Amerikában egy tudományos konferencián, ahol természetesen ennek megfelelően meg sem jelent a klímaszkeptikus álláspont. No, de megyek a szálláshelyre az aznapi ülésről este, kinyitom a televíziót, direkt megnézem a Fox-5 Newst, ami egy republikánus Trump-adó, és bejelentik, hogy nincs klímaváltozás, ez csak tévhit, amit valami lobbi terjeszt. Mármost ezt a csatornát több tízmillió ember nézi, s ők nem forgatják az IPCC többezer oldalas jelentéseit. Szóval a tudományon belül ez marginális álláspont, viszont a társadalmon belül egyáltalán nem.
Ez viszont azt is jelenti, hogy a tudomány és a társadalom között távolság van. Ami nem jó, hiszen amit a tudományos közösség megállapított, az valahogy mégsem megy át a köztudatba.
Pedig higgye el, nagyon érthetően és világosan próbáljuk elmagyarázni, de kevés embert érünk el. Hiába tartok sok helyen – egyetemeken, ipari egyesületek ülésein, tudományos konferenciákon, középiskolákban, egyházi közösségekben – előadást, az nem fog eljutni a széles tömegekhez. Pedig erre lenne szükség, ha a párizsi megállapodás betartásában bizakodunk.
Névjegy
Bartholy Judit meteorológus, klimatológus, matematikatanár, az MTA doktora, a földrajztudományok kandidátusa. Számos nemzetközi klimatológiai kutatás résztvevője. Az ELTE docense, a Meteorológiai Tanszék vezetője.
A beszélgetés elején azt mondta, visszafogottabb az álláspontja, mint Gelencsér Andrásé. Ezek szerint nem osztja azt a nézetet, hogy elkerülhetetlen az összeomlás?
Ahhoz, hogy erről kifejtsem az álláspontomat, kicsit ki kell merészkednem a szakmám fedezékei mögül, hiszen a folyamat nagyon összetett; az éghajlatváltozás messze nem csak meteorológiai kérdés. Benne vagyok több akadémiai bizottságban, ahol az elmúlt egy-két évben is sok új tapasztalat és tudás gyűlt össze, gyakran sikerült közgazdászokkal beszélni, és fehéren-feketén látszik a helyzet.
A közeljövőben egyre komolyabb klimatikus szélsőségek, s a nyomukban természeti katasztrófák jönnek, melyek gazdasági hatásai jelentősek lehetnek. Ezek egymásra hatása 10-15 éven belül valóban teljes összeomlást okozhat.
A képlet teljesen egyértelmű, évmilliók alatt halmozódtak fel a fosszilis energiahordozók a föld mélyén, ezeket 100-200 év alatt kitermeltük, és nincs hosszú távú utánpótlás. Próbálkozunk az úgynevezett megújulókkal, de ezek is óriási anyaghasználattal járnak, aminek hiányzik a fedezete. Egyre több olyan változás látható, ami az energia és a nyersanyagok szempontjából a jelenlegi társadalmi formák fenntartását nem teszi lehetővé. Ha a tényeket nézem, mindezt el kell higgyem. Nyilván szeretném nem elhinni. Nekem is családom, gyerekeim, unokáim vannak, azt szeretném, hogy ne legyen szörnyű életük. Csakhogy e percekben is dúl két súlyos, eszkalációval fenyegető, valószínűleg elhúzódó háború. A 20. század végén azt hittem, azt hittük, nem létezik, hogy Európában újra háború legyen. Most pedig még legalább hat olyan hely van a világban, ahol kipattanhat egy újabb véres konfliktus. Egyértelmű, hogy a hadiipar óriási biznisz, és a háborúhoz, dúljon bármelyik kontinensen, minden résztvevőnek fegyvert és lőszert kell szerezni, hatalmas tételekben. Most minden állam fegyverkezik, mert érzi a fenyegetettséget, és erre megy el minden tartalék, sőt, még annál is több. Rengeteg krízis volt már az elmúlt évtizedben, gazdasági válság, aszály, hőhullámok, járvány, de a háború az, ami a krízisek közt a legborzasztóbb. És ezek a dolgok csak gyűlnek, mint a sötét felhők, és semmiképp sem azt látom, hogy a második világháború után megálmodott közös demokratikus jövő felé haladunk.
Részben filozófiai a kérdés: megjósolható a jövő?
Attól függ, hogy mit értünk jóslás alatt.
Például a meteorológiai előrejelzéseket. Szokták önöket időjósnak is nevezni.
Nem azt mondjuk, hogy mi fog történni, hanem azt, hogy mi a legvalószínűbb a jelenlegi tudásunk szerint. Ettől függetlenül a modellezés az egyedüli eszköz a jövőre várható klímaviszonyok becslésére, és egyáltalán nem rossz eszköz.
Hallunk rövid, közép- és hosszútávú előrejelzésekről, és él ezekkel kapcsolatban egy elég erős szkepszis a társadalomban, hiszen mi, átlagemberek a hétköznapok szintjén követjük a meteorológiát. Bizony előfordul, hogy az időjárás-előrejelzés szerint esni fog holnap, vagy a jövő héten, aztán mégsem esik. Azt mondja erre az olvasó: na, ezek ennyit tudnak. A probléma, amire ki szeretnék lyukadni, a következő: ha a meteorológusok, akik mindenkinél jobban kell értsenek a klímához és az éghajlathoz, azt sem tudják megmondani, hogy a jövő héten esni fog-e, akkor honnan tudhatnák, hogy tíz év múlva hogyan alakul a kontinensek elsivatagosodása, és hogyan fognak kinézni az évszakok?
Vannak előre jelezhetetlen dolgok, például nem tudjuk, hogy egy mérsékelt övi ciklon az Alpokat északról vagy délről fogja megkerülni. Ez ott dől el majd egy pillanat alatt, és a Kárpát-medencébe érkező csapadékmennyiség, meg egyáltalán a felhőzet egész másképp alakul mindkét esetben. Ilyen értelemben lehetnek olykor nagyobb hibák is az előrejelzésben. De egyébként kitűnő előrejelző modellekkel dolgoznak az Európai Unió modellező centrumai, azokat kell finomítani, szakszóval leskálázni mondjuk 50 kilométerről 20 vagy 10 kilométerre. Persze vannak térségek, ahol kicsit nehezebb az előrejelzés, és az a helyzet, hogy a Kárpát-medence pont ilyen: a medencehatás miatt vannak nehezítő körülmények.
Medencehatás?
Az országot hegyvonulatok veszik körül, ami sajátos éghajlatot eredményez, bizonyos légtömegek elmennek fölötte, mások pedig bejönnek a Kárpát-medencébe. Létrejöhetnek úgynevezett hideg légcseppek, azaz a hideg jobban megreked. Nehéz megmondani, hogy mikor a medence széléhez megérkezik a kontinens fölötti ciklon, merre megy tovább, pedig nagyon nem mindegy, mert a mérsékelt övi ciklonok frontrendszeréből hulló csapadék adja a mi csapadékunk 50 százalékát. Ha már itt tartunk, a medence-hatáshoz tartozik, hogy nálunk az átlagnál magasabb légszennyezési koncentráció is létrejöhet: folyamatosan bocsájtjuk ki a szennyező anyagokat, és azok ahelyett, hogy függőlegesen átkeverednének, eltávoznának, inkább összesűrűsödnek a medencében.
Jobban ki vagyunk téve a klímaváltozás negatív hatásainak ezek miatt?
Ha megnézzük a modellszimulációk globális átlagait, azaz hogy milyen eltérések várhatók, kitűnik, hogy Magyarország nagyon kitett térség. Például 1 Celsius fokos globális anomália nálunk már másfél fok.
Hogyan működik a meteorológiai modellezés?
Nyilván hazabeszélek, de a legőszintébben tudom mondani: nagyon megbízhatóan. 1991 óta dolgozom itt az egyetemen, előtte 15 évig az Országos Meteorológiai Szolgálatnál dolgoztam hosszú távú előrejelzőként. A rendszerváltás után, 1991-ben a nebraskai és az arizonai egyetemmel igen gyorsan kialakult egy tudományos együttműködés az ott dolgozó magyar származású professzorok révén, és 1992-ben már Arizonára készítettünk modellszimulációkat: rögtön a sűrűjébe kerültünk.
Akármennyire hihetetlen, a sivatagban kellett árvíz-előrejelzéseket készíteni. Ott ugyanis néha akár két évig sem hullik csapadék, s azután, ha egyszer hullik, akkor a Gila folyó kilép a medréből és elmos településeket.
Ezek az előrejelezések jól működtek, és lehetőségünk volt használni az ott kifejlesztett modelleket Magyarországra vonatkozóan is. Először matematikai-statisztikai alapú modelleket készítettünk. Az első komolyabb eredményeket Magyarország két legérzékenyebb térségénél értük el, a Sió-Balaton térség vízgyűjtő területén, illetőleg az Alföldön. Utána áttértünk a dinamikus modellezésre, ami fizikai törvények matematikai egyenletekkel való leírása alapján működik.
Ha jól gondolom, a statisztikai módszer az, amikor a már megtörtént eseményekről készítenek elemzéseket, és azokat vetítik előre: ha tehát a mögöttünk levő időszakaszban ez és ez történt, akkor nagy valószínűséggel az előttünk levő időszakaszban ez és ez fog történni. Csakhogy emögött van egy olyan feltételezés, hogy…
Hogy nem változik időközben a légkör fizikai rendszere.
Igen.
Többek közt ezért tértünk át a dinamikus modellezésre, amelybe már a teljes globális éghajlati rendszer, tehát a légkör, az óceán, a földfelszín változásai is be vannak kalkulálva, e változások mértéke és sebessége is. Úgynevezett iterációkat alkalmazva újból és újból lefuttatjuk a modellt, de mindig fél órás időlépcsővel előrébb haladva. A bemenő paraméterek mért adatok, de az utána következő lépcső kijövő adatai már differenciálegyenletek alapján számított értékek. A következő iterációnál pedig ezek a számított értékek lesznek a bemenő adatok, és akkor az eredmény alapján már egy órát tudok előre jelezni, és így tovább haladhatunk akár a 21. század végéig a modell futtatásával.
Ha ez 1992 óta zajlik, akkor visszamenőleg elemezhető, hogy mennyire működik jól, esetleg hol vannak benne hibák.
Amiről ön beszél, hogy bejött vagy nem jött be az előrejelzés, az a verifikálás, a modellezés igen fontos mozzanata. A rövid távú előrejelző modelleknél ez viszonylag egyszerű: összehasonlítom az előre jelzett, illetve a bekövetkezett eseményeket (mekkora volt a hőmérséklet, csapadék, légnedvesség, stb.) és itt rögtön látszik, hol vannak szisztematikus hibák, hol bizonyult hibásnak az előrejelzésünk. Amikor viszont a mai naptól a század végéig szeretnék klímaelőrejelzéseket adni, az egészen más dolog, mert csak hetvenhat év múlva tudom meg, hogy jót mondtam vagy sem. Hogy ezt a klímamodellt is lehessen verifikálni, nem a mai naptól kezdem a modellfuttatást, hanem száz évre visszamenőleg: az akkori mérési adatokkal indítok, és hagyom, hogy fusson 2100-ig. Persze figyelembe veszem, hogy a múltbeli időszakban a modell milyen szisztematikus hibákat mutatott. Ezeket kiegyenlítem, tehát a modell előrejelzése hosszabb előrejelzési időszakokat véve bekalibrálható, így a modellhibák kiszűrhetők.
Hány százalékos valószínűséggel dolgoznak ezek a modellek?
A paraméterektől függ. A légnyomás elég jól modellezhető, a hőmérséklet is, de a csapadék elég rosszul. Hozzáteszem, egy modellfuttatást egyáltalán nem tekintünk eredménynek, mindenképp több modellszimuláció együttes eredményét vetjük össze. A nagyobb meteorológiai világközpontok kifejlesztették saját klímamodelljeiket. Jellemzően ma már 8-12 modell áll rendelkezésre. Egy modellfejlesztés annyit jelent, hogy mondjuk egy 10-15 fős, meteorológusokból és programozó matematikusokból álló szakembergárda 10-12 évig dolgozik rajta. Egy globális klímamodell egy óriási számítógépes programcsomag 9-11 ezer utasítássorral, amely a világ legkorszerűbb szuperszámítógépein futtatható, s a globális eredmények hozzáférhetők. Így lehetőség van ugyanarra az időszakra akár négy, öt, vagy hat modellt összevetni. Ha mindegyik mást mond, akkor nagy a bizonytalanság. Ha lényegében egymáshoz hasonlót mondanak, arra azt mondhatjuk, hogy nagy az előrejelzés biztonsága, hiszen mindegyik különböző fizikai közelítéssel dolgozott, mégis egybevágnak az eredmények.
Akkor most megértettük, hogyan működik a modellezés. Mit mutat a hosszú távú előrejelzés 2100-ig? Megmaradnak az életünk feltételei?
Először azt kell leszögeznem, hogy nem tudunk hibamentes, vagyis száz százalékos előrejelzést adni, s ennek legfőbb oka, hogy a társadalmi-gazdasági folyamatok jövőjét sem ismerjük pontosan. Nem tudjuk, mely iparágak hová fejlődnek, és milyen kibocsátásúak lesznek, hol vágnak ki erdőt, hol terelnek el folyót, tehát rengeteg olyan tényező van, amiről öt évre előre valamennyi elképzelésünk lehet ugyan, de nyolcvan évre előre ez lehetetlen. Ezért úgynevezett szcenáriókat, forgatókönyveket alkalmazunk a jövőre vonatkozóan, és a bizonytalanság leírására léteznek optimistább és pesszimistább forgatókönyvek. Nagyon sok forgatókönyvcsalád van érvényben, és mindegyikre le kell futtatni minden modellt, hogy az értékeléseket el lehessen végezni. A 2021-ben megjelent IPCC jelentésben újfajta forgatókönyveket vezettek be, amelyek lényege, hogy egyetlen kritérium, pontosabban egy szám alapján mondjuk meg a kimenetelt: ez az úgynevezett sugárzási kényszer megváltozása.
Ez mit jelent?
A Föld légköri rendszerében lényegében az egyedüli energiaforrás a Napból érkező sugárzási energia. Azt kell megtudnunk, hogy a légkör felső határán ebből mennyi lép be, és azzal mi történik, mennyi érkezik le a felszínre, mennyi nyelődik el, illetve sugárzódik vissza a világűrbe. Tulajdonképpen az üvegházhatás lényege, hogy olyan gázok, például a szén-dioxid vagy vízgőz, a sugárzási energia nagyon jelentős hányadát elnyelik, illetve szétszórják.
Az üvegházhatás a mumus, amitől rettegünk.
Pedig borzasztó fontos. Ha nem lenne a légkörnek természetes üvegházhatása, 33 Celsius-fokkal volna hidegebb a felszínközeli átlaghőmérséklet. A mostani 15 Celsius-fokos globális átlaghőmérséklet helyett mínusz 18 fok lenne, ami lényegében a jelenlegi bioszféra számára végzetes. A globális melegedés azt jelenti, hogy az emberi tevékenység következtében többlet üvegházhatású gáz – szén-dioxid, metán, kén-dioxid, stb. –jut a légkörbe. És ezek a többletek a 33 fokos természetes melegítő hatást 34, 35, 36 stb. fokra viszik föl, ami viszont az egész fizikai rendszer számára komoly gondokat okoz. Az első gond például, hogy nagyon felpörgeti energetikailag az éghajlati rendszert, tehát a légkörben maradó többletenergia következtében a meteorológiai folyamatok magasabb energiaszinten zajlanak. Ezért válik intenzívebbé például a hidrológiai ciklus, vagyis a vízkörforgás: a párolgás, a felhőképződés, a felhők vonulása egyre gyorsabb.
Ebből nem az következne, hogy gyakoribb és több a csapadék?
A Föld felszínére érkező csapadék mennyisége egy időegység alatt valóban lényegesen több. Csak az eloszlása nem mindegy: néhol nagyon sok van, másutt pedig aszályos területek alakulnak ki. Ha a csapadéktérképet megnézzük, azt látjuk, hogy a teljes mediterrán térség ilyen, ami minket nagyon komolyan érint, bár hál’ Istennek e térség szélén vagyunk: Pécs, meg Dél-Magyarország az, ami szinte mediterránnak tekinthető. Olaszországban, Spanyolországban, Görögországban már most nagyon komoly változások vannak. Egyre nehezebb a növény- és gyümölcstermesztés a Mediterráneumban, és a jövőben még nehezebb lesz.
Nálunk az éves csapadékeloszlás fog megváltozni, a téli csapadékmennyiség növekszik, a nyári pedig csökken, ami komoly gondot okozhat.
Ezen a télen, meg az elmúlt télen is viszonylag bőséges volt a csapadék, a tavalyelőtti nyár pedig pokoli szárazra sikerült, nemzetgazdasági katasztrófát okozva. Ez megtörténhet újra?
Valószínűleg meg is fog. Ha egy hosszú távú modellszimuláció eredményeit elemezzük, s nézzük a hőmérséklet és csapadék várható megváltozását, akkor az látjuk, hogy ami most meglepő és kiugró extrém esemény, az a század vége felé teljesen bele fog simulni az átlagba. Ami azt jelenti, hogy a döbbenetes tavalyelőtti nyári időjárás szokásos lesz, ami viszont súlyos következményekkel jár. Ezt tudomásul kell vennünk, és már most el kell kezdeni felkészülni rá. Persze mindent el akarunk követni, hogy ne a legrosszabb forgatókönyv valósuljon meg, de hogy nagy változások jönnek, az biztos, tehát el kell kezdeni olyan növényfajtákat, például napraforgóhibrideket kifejleszteni, amelyek jobban bírják a szárazságot, vagy foglalkozni az öntözési problémák megoldásával. Megjegyzem, a sokat szidott szocializmusban volt öntözés, csak azok az árkok már betemetődtek, és a csatornák többsége már nem létezik, de ügyes szervezéssel meg lehet mindezt oldani. Hihetetlenül szerencsések vagyunk, mert átmegy rajtunk két nagy folyó, a Tisza meg a Duna, és amikor magas vízállások vannak, tározókba lehetne átvezetni a többlet vizet, ami felhasználható volna aszály idején, vagy az öntözéshez. Másfajta vízgazdálkodásra és más terményszerkezetre kell áttérni.
Annál is inkább, mert úgy látszik, mintha az élet a pesszimista forgatókönyveket valósítaná meg.
Ez az, amit nem lenne szabad, mármint pesszimizmusba süllyedni. Hadd szóljak pár szót a párizsi klímaegyezményről. Óriási dolog, hogy 30-40 évnyi kudarcos erőfeszítés után ez megszülethetett. Mindig mindenkinek más volt az érdeke, az északon fekvő országoknak egész más, mint a délieknek. Ha Kanadában pár fokkal melegebb van, arra azt mondják, hála Istennek, legalább tudnak maguknak termelni. Németországban végre nemcsak kis gubacsok, hanem normális almák teremhetnek. Rengeteg az ellentét. Például a szegény országok közt, akik most vannak a feltörekvés útján, és azon országok közt, akik jócskán tesznek a globális melegedésért, ilyen Nyugat-Európa, illetőleg az Egyesült Államok, akik a múltban szinte nem tudták, hogyan tudnának még több energiát elpocsékolni. A párizsi megállapodás idején, 2015 novemberében is iszonyatos viták dúltak, több hetes volt a konferencia, és december 13-án lett vége. Éjfélkor még nem volt aláírva a szerződés, de hajnali négyre 195 ország aláírta a 202-ből. Tehát van a kibocsátás-csökkentésre világakarat, nyugodtan mondhatjuk így. Persze aztán jöttek más problémák, mint a Covid, amikor a legkevésbé a klímaegyezmény betartására koncentráltak az államok. Aztán pedig jöttek a háborúk, és most oda jutottunk, hogy Németország is újra nyit néhány már bezárt szénbányát.
Nemcsak ők, egész Európában ez történik.
Igen, de a németek voltak a leginkább ellene a szénerőműveknek, s az atomerőműveiket is bezárták néhány éve…
Valóban jó dolog a világakarat, de mire megyünk vele, ha a helyzet egyre rosszabb? Mi van például a maximumként kitűzött másfél fokos átlagos hőmérsékletnövekedéssel? Már túl vagyunk rajta, nem?
Azt nem mondanám, hogy túl vagyunk rajta, de sajnos szinte már elértük. Két-három évvel ezelőtt volt 1,2 -1,25, és lényegében most tartunk másfél foknál. Valószínűleg több is lesz, de maga az eredeti egyezmény arról szól, hogy 2050-ig két fok alatt kell maradni. A két fok volt ugyanis az akkori álláspont szerint az ún. visszafordíthatatlansági küszöbérték. Hozzáteszem, aztán megjelent 2018-ban egy köztes IPCC-jelentés, ami azt közölte, másfél foknál kellene megállni, mert ott a küszöb.
A küszöb, amin túllépünk.
Most már eléggé úgy látszik, igen.
És mi van a küszöbön túl?
Erről senki nem tud biztosat mondani. Mindenesetre az sem mindegy, hogy mennyivel lépjük túl. Azért nevezzük visszafordíthatatlansági küszöbnek, mert ha valóban nem lenne több a melegedés másfél foknál a század végéig, akkor sem tud már a rendszer visszakerülni az előző állapotába. Középiskolai tanulmányainkból tudjuk, hogy létezik stabil és instabil egyensúlyi állapot, ami annyit jelent, hogy ha mondjuk egy golyót fölteszünk egy kis domb tetejére, akkor legurul a legközelebbi kis gödörbe. Ott is egyensúlyban van. Majdnem 800 ezer év óta relatíve stabil a földi klíma, s ha az most kibillen a küszöb átlépése miatt, akkor egy másik stabil állapotba kerül, de nem tudjuk megmondani, hogy ez hol van.
Meg tudjuk mondani, hogy kibillen a helyéről a golyó és elgurul, de hogy hová, azt nem. Csak azt tudjuk, hogy az egész földi fizikai rendszer kilép az eddigi kategóriák közül, ami azért elég félelmetes.
Például azért, mert felolvadnak a sarki jégsapkák?
Például. Az Északi-sark és Grönland két óriási jégcsomag. Grönlandon a jég helyenként akár másfél kilométer vastagságú, de még megemlíthetjük az Antarktiszt, a Déli-sarkot is, ott 3,5 kilométer vastagságú jég van helyenként. Ha elolvadna a Déli-sark jege, az 70 méteres, Grönland elolvadása 7 méteres tengerszint-emelkedést okozna. Tudjuk, hogy már 40-60-80 centiméter is gondot okoz, sűrűn lakott parti területeket áraszt el a víz. A Déli-sarkvidék teljes olvadásától egyelőre nem kell tartani, mert azon a kontinentális területen az éves átlaghőmérséklet mínusz 36 fok. Tegyük fel, hogy a globális melegedés hatására ebből lesz mínusz 32 fok, az még olyan borzasztóan nagy olvadást nem okoz.
A peremterületeken viszont komoly problémák lehetnek, amikor például fél Európányi jégtömeg leválik, feltöredezik, aztán elolvad.
Az Északi-Sarkvidéken egészen más a helyzet, itt a sarki jég az óceánban úszik, hiszen itt nincs kontinentális talapzat. Mármost, amíg jégfelszín van az Északi-sarkvidéken, az albedóhatás érvényesül, ami annyit tesz, hogy a fehér jégfelület miatt visszaverődik a világűr felé a napból érkező sugárzás 95-97 százaléka. Ha nincs jég, hanem olvadt vízfelszín van, akkor a sugárzási energia 95 százaléka elnyelődik, melegedést okoz a vízben, és persze melegíti a fölötte levő levegőt is, ezért még gyorsabb lesz az olvadás, és így tovább.
Erre mondják sokan Magyarországon, hogy a sarkvidék messze van.
Pedig meteorológiai értelemben egyáltalán nincs olyan messze. És hiába mondanánk, hogy mit érdekel minket, hogy az Északi-sarkvidéken van jég vagy nincs, valójában jól tesszük, ha nagyon érdekel minket, mert az, hogy ott milyen hőmérsékleti viszonyok vannak, mekkora az óceáni felszíni hőmérséklet, milyen áramlatok indulnak el esetleg lefelé, erőteljesen meghatározza a Kárpát-medence időjárását. Az Atlanti-óceán legjelentősebb ciklogenezis-centruma Grönland és az Izlandtól délre fekvő terület. Ez számunkra nagyon fontos régió, mivel a rajtunk áthaladó mérsékelt övi ciklonok jelentős hányada ott keletkezik. Hogy onnan Európán át milyen pályán jönnek ide, az persze sokat számít, de a lényeg az, hogy ezeknek a ciklonoknak a frontrendszerei hozzák a csapadékunk felét. Tehát egyáltalán nem mindegy, milyenek lesznek a ciklonpályák, milyen gyakorisággal keletkeznek, és ezt az egész cirkulációt meghatározza az ottani többletenergia, ami akkor keletkezik, ha a bejövő energia a bennmarad az olvadékvízben.
És ha már olvadás: a permafroszt területek a szárazföldön, a szibériai tundra olvadása sokak szerint óriási baj.
E tekintetben sincsenek jó híreim. Először is halvány gőzünk sincs arról, hogy mi lesz az ott felszabaduló rengeteg metánnal. Erdőtüzek, bozóttüzek keletkeznek nagy számban azon a vidéken. Azon már nem döbbenünk meg, hogy Spanyolországban, Görögországban, Kaliforniában tüzek vannak, hiszen forróság tombol, kiszárad a növényzet. De Szibériában, ahol hideg van, nedves a levegő, hogy keletkeznek akkora tüzek, amik hetekig, hónapokig égnek? A magyarázat az, hogy ez egykor mocsárvidék volt, benne rengeteg metánnal. Jött az eljegesedési időszak, kialakultak a permafroszt területek. Az egész térség megfagyott, és most a több ezer évre befagyott metánhidrát felolvad, és vissza kerül először a felszíni vizekbe, aztán a fölötte lévő légrétegekbe. Ha jön egy villámcsapás, ez berobban, és ég hónapokig, ami rengeteg égésterméket juttat a légkörbe, és forgatja tovább magát a jelenséget.
Másrészt a légtérbe kerülő metán maga is közvetlen üvegházhatású gáz.
Olyannyira, hogy a metán üvegházhatása 25-ször erősebb, mint a szén-dioxidé. És hatalmas koncentrációjú metán jut a légkörbe, egyelőre még megbecsülni is nehéz, hogy mennyi szabadul fel és mi lesz ebből. Vannak kutatók, akik azt mondják, hogy a metán nagy negatív meglepetés lesz. Van, aki szerint nem lesz olyan komoly gond. Majd meglátjuk, de az biztos, hogy elég fenyegetőnek tűnik. Csak tudja, az olyan szomorúan ironikus, hogy úgy teszünk, mintha az egész probléma váratlanul zuhant volna ránk, holott Joseph Fourier már a 19. században, 1824-ben publikálta az üvegházhatás működéséről szóló híres tanulmányát, és Arrheneus 1896-ban konkrétan a szén-dioxidra mondta, hogy a koncentráció duplázódása 5-6 Celsius fokos melegedést okoz, ami jelenleg is annyi. Tehát minimum 120 éve ismerjük ezeket a veszélyeket, de kit érdekel? Miért nem jött létre korábban valami komolyabb megállapodás?
Ön szerint miért?
Azért, mert egy hordó olaj ára kb. 83 USA dollár, és annyi benne a felhasználható energia, amivel egy ember 25 ezer fizikai munkaóráját lehet kiváltani. Ebből az következik, hogy míg ezek a döntések pénzügyi befektetők kezében vannak, az olajkitermelést fogják választani.
A kutatók, akikkel eddig beszéltem, többnyire vagy a mitigáció, tehát a klímaváltozás megállítására tett erőfeszítés, vagy az alkalmazkodás hívei. Van, aki azt mondja, ne költsünk fölöslegesen arra, hogy megállítsuk a klímaváltozást, inkább az alkalmazkodásra és az elkerülhetetlen összeomlásra fókuszáljunk. A másik azt mondja, hogy ez túl sötét, fatalista szemlélet, inkább próbáljunk átállni a megújulókra, és mentsük a menthetőt.
Bennem ezek jól megvannak együtt, mert mindkét elvet fontosnak tartom. Várunk a hatékony és megfizethető technológiára, amivel legalább a szén-dioxid egy részét ki lehet vonni a légkörből. Borzasztó fontos a párizsi megállapodást valahogy életben tartani, minden ország próbáljon hozzá igazodni, és amiket megígér, próbálja betartani, de közben már most is vannak olyan változások, amihez az agyunk átállításra van szükség, meg annak végiggondolására, hogy a hétvégémet a plázában töltöm, és a vásárlástól, fogyasztástól vagyok boldog, vagy pedig attól, ha a családdal elmegyek Hűvösvölgybe, és ott sétálunk egyet. És igen, fel kell készülni arra, hogy megváltozik a világ.
Ha itt valóban elindul egy sivatagosodási folyamat, ahhoz túlélési stratégiákat kell kitalálni, amiket meg kell a következő nemzedéknek is tanítani.
Nagyon nehezen mondom ki ezeket, de a háborúk kitörése nekem azt jelenti, hogy nem csak kisebb egyedi problémák vannak körülöttünk, amin hamar túl lehet jutni, hanem sajnos erkölcsi és értékrendi válság van, a harácsolás, a „boldogság egyenlő pénz”-szemlélet eluralta a világot.
Ez a szemlélet nem volt eddig uralkodó?
Ennyire talán nem. Az én gyerekkoromban biztos, hogy nem. A szocializmusban nőttem fel, igen szerény körülmények között. Édesapám katonatiszt volt, ennek megfelelően deklasszált elemek voltunk, mégis jó gyerekkorom volt. A családban, a rokonságban, az ismerőseim, barátaim körében megvolt a valódi értékrend. Tárgyak, kütyük, öltözködés; ezek mellékesek voltak. Az én életemet nem tudta megnyomorítani a rendszer, pedig a mi családunkban is voltak áldozatai például a kitelepítésnek. Egyáltalán nem sírom vissza azt a világot, főleg azt a politikai helyzetet, de az emberi kapcsolatok többet számítottak, mint a pénz. Ha ma egy mérleg egyik serpenyőjébe a Földön élő 8 milliárd ember felének, tehát 4 milliárd embernek az összes vagyonát tesszük, és elkezdjük a másik serpenyőbe a világ leggazdagabb embereinek vagyonát pakolni, tudja, meddig jutunk el? Nyolcig.
A nyolc leggazdagabb ember vagyona annyi, mint a szegényebb négymilliárdé. Ez azt jelenti, hogy egészen torz a világ. És emögött szemléletbeli probléma van.
Legyen annyi pénzem, hogy ne kopjon fel az állam, de a fölött már a beállítottságomon múlik, hogy mitől érzem magam boldognak, ebben pedig van döntési lehetőségem, tehát személyes felelősségem is. Az a szemlélet, hogy kevesebbel is beérjük, vagy legalább ne halmozzunk fel fölösleges dolgokat, nagyon hiányzik. A diákjaimnak is elmondom gyakran: vegyük tudomásul, hogy vége a fogyasztói társadalomnak.
Ennek a társadalmi modellnek, amit fogyasztóinak hívunk, az a hőse, aki mindenből a legújabbat és legmenőbbet birtokolja. Arról szól számos reklám a tévében, hogy például attól leszel boldog, ha lecseréled az autódat, házadat, ruhádat újabbra és drágábbra.
1982-ben voltam Hamburgban fél éves ösztöndíjjal, és a bolhapiacon vettem egy használt turmixgépet, ami jelenleg is tökéletesen működik. És mondok mást: nagyon szeretem az avokádót, de nem eszem addig, amíg nem lehet a Kárpát-medencében termeszteni. Ne a globalizáció, hanem a regionalizáció irányába menjen a társadalom, nagyon fontos visszalépni az önellátás felé, és ezt kis közösségek szervezzék meg. Sokat járok a Zsámbéki-medencébe, ott vannak ilyen hálózatok, és szerintem ez nagyon jó. Minél inkább helyben termelt dolgokat fogyasszunk. Maga a szállítás legyen kevesebb, egyáltalán a mobilitás. El szoktam mondani a diákjaimnak, hogy az ő jövőjükről van szó, úgyhogy ne az legyen, hogy csak ülnek, és jaj, de nagy baj van, hanem döntsék el, milyen életet akarnak maguknak, és tegyenek érte. A saját köreiken belül is, bár az még mindig kevés. A nagyobb változásokat ki kell követelni.
A politikusoktól?
Hát ki mástól? Minél több tudatos ember van, annál inkább ki tudják harcolni, hogy a nagy döntések ne a környezetszennyező gigaberuházásokról és a fogyasztói szemlélet erősítéséről szóljanak, hanem a fenntartható jövőről, a helyben termelésről, a víztározásról. Zavar, hogy úgy beszélünk politikai meg gazdasági vezetőkről, mint valami istenekről, akik a fejünk felett eldöntik a mi életünket. Szó sincs róla, ezek a mi igényeinkhez igazodnak.
Ha nem vesszük meg a továbbiakban az értelmetlen kütyüket, akkor az értelmetlen kütyüket nem fogják gyártani. Ha nem támogatunk olyan politikát, amiről azt látjuk, hogy tönkreteszi a jövőt, akkor az a politika meg fog bukni.
Valójában ennyire egyszerű.
A bejegyzés Balavány György, a 24.hu oldalon 2024-ben közölt írása alapján készült.
