Lesz-e világvége, és ha igen, mikor? Csak az emberi civilizációnak lőttek, vagy a Földnek is annyi? Ki élheti túl, és hogyan? Stumpf-Biró Balázs összeomlás-kutató szerint alapvetően más élet várhat ránk, és eljött az ideje szembenézni ezzel.
Ragyogóan süt a Nap, isszuk a forró csokoládét, az élet egész kellemesnek tűnik. Vihar előtti csend?
Csendnek azért nem nevezném, mert eléggé zörög már a haraszt. Mivel azonban az emberek többsége az alapján ítéli meg a jelenlegi életét, amilyen az eddig volt, és nem az alapján, hogy milyen lehet majd a jövőben, igen, elmondhatjuk, hogy ez még egy elég nyugodalmas időszak. Legalábbis ahhoz képest, ami várhat ránk.
Ez nem hangzik túl biztatóan. Hányféle lehetséges forgatókönyv létezik az emberiség, illetve az emberi civilizáció jövőjét illetően?
Igen sokféle, ami azonban valóban számít az az, hogy melyiknek mennyi az esélye. Ugyanakkor nyilván nem lehet tökéletes pontossággal megmondani, mi fog velünk történni tíz, húsz vagy ötven éve múlva. Már csak azért sem, mert jó ideje a polikrízis folyamatában élünk, aminek a lényege, hogy több globális rendszer válsága áll ok-okozati összefüggésben, ami jelentősen rontja az emberiség kilátásait. Ezek a kölcsönhatásban lévő válságok így nagyobb károkat okoznak, mint amennyit a válságok önmagukban okoznának, ha az alapvető rendszereik nem lennének mélyen összekapcsolódva egymással. Mivel az egyes hatások intenzíven és kiszámíthatatlanul kombinálódnak, a végkifejlet sokkal súlyosabb lesz, mint az egyébként különálló krízisek hatásainak az összege.
Lesz vagy lehet?
Tudom, kellemes dolog illúziókban élni, de sajnos azt kell mondanom, hogy nincs helye a feltételes módnak. John Michael Greer amerikai író és ökológus ezt úgy fogalmazta meg, hogy az ipari civilizáció összeomlása jó ideje folyamatban van, és még azután is tart majd, amikor már egyikünk sem lesz életben. Vagyis nem egy esemény okozza majd a civilizációnk összeomlását, hanem egymáshoz kapcsolódó események sorozata. Hacsak nem futunk bele atomháborúba, mert akkor elég hamar eldől a dolog. Ahogyan állítólag Einstein is mondta: „a harmadik világháborút nem tudom, milyen fegyverekkel vívják majd, de a negyediket biztosan botokkal és kövekkel”.
Tegyük fel, hogy ezt elkerüljük. Akkor mi történik velünk?
Legnagyobb valószínűséggel az életünk innentől kezdve évről évre rosszabb lesz. Már most is az, ám mivel a változásban benne élünk, nem igazán vesszük azt észre. Az ilyesmi ráadásul jellemzően nem lineáris módon történik. Az összetett rendszereknek – amelyekkel tulajdonképpen a kollapszológia, vagyis az összeomlás-kutatás is foglalkozik –, azaz többek között az ökoszisztémáknak, a társadalmaknak vagy éppen az egész civilizációnak, van egy fontos közös jellemzőjük. A kialakulásuk viszonylag hosszú időt vesz igénybe, és egy nagyon energiaigényes folyamat, ám amikor az összetett rendszerek elérték a növekedésük határait, felélték az erőforrásaikat, akkor a hanyatlásuk és az összeomlásuk a felívelő periódushoz képest viszonylag rövid és gyors.
Most hol tartunk ezen a görbén?
Valahol azon a roppant izgalmas ponton, amikor a hullámvasúton átfordul a szerelvény, és érezzük, hogy pillanatokon belül elkezdünk lefelé száguldani. Vagyis az utolsó néhány, viszonylag békés másodpercben. Én személy szerint számos, a témával foglalkozó nemzetközi szakemberrel egyetemben úgy gondolom, hogy a globális ipari civilizáció csúcsidőszaka már sok tekintetben mögöttünk van. A legnagyobb nehézségek ugyanakkor nem azokra várnak, akik a görbe felfelé menő ívén születtek majd halnak meg, és megszokták, hogy évről évre jobb lesz. Sőt, még csak nem is azokra, akik a görbe lefelé menő ívén élik majd az életüket, és természetes lesz a számukra, hogy a következő év rosszabb lesz, mint az előző.
A mai fiatal felnőttek és gyermekek alkotják majd az úgynevezett átmeneti generációt, ők egy összeomlás előtti társadalomban fognak felnőni,
megtapasztalják az összeomlás folyamatát, életük hátralévő részét pedig egy összeomlás utáni világban fogják leélni, és a jövő generációihoz képest aránytalanul sokat szenvednek majd. Ezért ezt az egyenlőtlenséget a mentális felkészültség előtérbe helyezésével szükséges kezelni.
A várható éghajlati katasztrófa viszont még előttünk áll. Vagy ez sem ilyen egyszerű?
Természetesen nem. Jellemző problematikája e téma megközelítésének, amit Gelencsér András professzor, a Pannon Egyetem volt rektora is gyakran hangsúlyoz, hogy mi, emberek és különösen a vezetőink nagyon szeretünk végletekig leegyszerűsített, egybites üzenetekben kommunikálni: azonosítjuk az ellenséget, aztán kart karba öltve legyőzzük, és onnantól kezdve minden rendben lesz. Ilyen ügyeletes mumus napjainkban szegény éghajlatváltozás is. Holott ez a jelenség, bár következményeit tekintve közép- és hosszú távon számunkra és még számtalan földi életforma számára a legsúlyosabb lesz, ám önmaga is csak egy következmény, és nem a probléma forrása.
Akkor mi a probléma forrása?
Ha azt szeretnénk azonosítani, akkor bizony a tükörbe kell néznünk, ami ebből a célból az emberek többsége számára nem feltétlenül egy szívderítő dolog.
Vagyis saját magunk.
Inkább úgy fogalmaznék, hogy a Homo sapiens egyik legújabb terméke, a globális ipari civilizáció és annak a működése felelős a fent említett polikrízis létrejöttéért. Ha pedig a globális ipari civilizáció működését tekintjük, annak egyaránt vannak bemeneti és kimeneti problémái. Utóbbiak közé tartozik a hulladékképződés. És itt ne csak a műanyag szívószálakra meg szatyrokra gondoljunk. Hanem a rengeteg többlethőre, illetve az iszonyatos mennyiségű üvegházhatású gáz termelődésére. Ez utóbbiak felhalmozódásának egyik következménye az éghajlatváltozás.
És mik a bemeneti problémák?
A természeti erőforrások túlhasználata és kimerülése. Jelentőségéhez mérten ritkán beszélünk erről, annak ellenére, hogy ez önmagában akkora problémát jelent, ami évtizedeken belül ellehetetlenítené a globális ipari civilizáció működését, még abban az esetben is, ha egyébként a kimeneti problémák és azok hatásaként az éghajlatváltozás jelensége nem okozna gondot.
Ilyenkor például az erdőirtásokról vagy az egyre több ember ellátásához szükséges, mezőgazdasági művelésbe vett területek növekvő mennyiségéről van szó?
Többek között igen. Ugyanakkor nyilván ez esetben is érvényes az a tétel, hogy minden mindennel összefügg. Amikor a természeti erőforrásokat emlegetjük, alapvetően két fő csoportot különböztetünk meg: a megújulókat és a nem megújulókat. Az elsőbe a levegő, a víz, a talaj, a növények és az állatok tartoznak, amelyek a biológiai élet alapjait, köztük az emberekét is lehetővé teszik, és közös tulajdonságuk, hogy ha békén hagyják őket, akkor adott időintervallumon belül maguktól újratermelődnek. Ebből viszont az az egyértelmű szabályszerűség is következik, hogy ha gyorsabban éljük fel őket, mint ahogy megújulnának, akkor a folyamat fenntarthatatlanná válik. Mellettük párhuzamosan ott a másik csoport: a nem megújuló erőforrásoké. Ez a nagyjából kilencven anyag – köztük a három fosszilis energiahordozó: kőszén, kőolaj, földgáz, valamint fémes és nem fémes ásványok – jelenti az ipari civilizáció alapköveit és építőelemeit, amelyek egyáltalán nem, vagy csak emberi szempontból nem értelmezhető, geológiai időben mérve újulhatnak meg. Az előző szabályt alkalmazva kijelenthetjük, hogy teljesen mindegy, milyen ütemben használjuk fel ezeket, az a folyamat nem fenntartható. Olyan ipari léptékű kiaknázás mellett, mint amilyet az utóbbi évtizedekben művelünk, pedig pláne nem.
Vagyis az erőforrások túlhasználata rövidebb távon fog súlyosabb katasztrófát okozni, mint önmagában az éghajlatváltozás?
Nagyjából igen, hiszen java részt ez okozza az ökológiai rendszerek összeomlását, ami az emberi rendszerek globális összeomlásához vezet majd. Mert amíg a természeti rendszerek elég jól elvolnának emberi rendszerek nélkül, sőt, úgy volnának el csak igazán jól, ez visszafelé már nem állja meg a helyét. Bármennyire is szeretnénk magunkat a természettől független, sőt azon felülálló valaminek látni, ez valójában alaptalan illúzió: a természeti rendszerek kiegyensúlyozott működése szükségszerű a mi fennmaradásunkhoz, a civilizációnk működéséről már nem is beszélve. Viszont, és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni, az ipari civilizáció tevékenységének eredményeként a természeti rendszerek már most olyan állapotban vannak, hogy bármikor átléphetik azokat az úgynevezett planetáris határokat, ahonnan érdemben már nincsen visszaút. És akkor a ma ismert formájában mindkét rendszer megszűnik létezni. Hogy ez miként fog bekövetkezni, hány ember élheti túl, és ők milyen új életformát alakíthatnak ki, azt nyilván senki nem tudja megmondani. De hogy bekövetkezik, az napról napra valószínűbb.
Természeti és emberi katasztrófák, felmelegedések és jégkorszakok, civilizációk felemelkedése és bukása; azért akadt már pár hasonló dolog a történelemben. Nem lehet, hogy a teljes összeomlás emlegetése felesleges riogatás, ami aztán afféle önmagát beteljesítő jóslattá válik?
Talán elsőre meglepő, amit mondok, de például az éghajlatváltozást tagadóknak minden eddig elmondott tény ellenére alapjában véve van némi igaza: a Földön éghajlatilag volt már szinte minden. Csak nem abban az időszakban, amikor az ember és annak civilizációja létezett a bolygón. Egyébként ma is egy jégkorszakban élünk. Ugyanis annak nevezzük, ha valamilyen formában és mennyiségben jelen van a jég a Földön. A bolygónk nagyjából 4,5 milliárd éves történetének közel háromnegyede abszolút jégmentes volt, amikor a mai állapotokhoz képest jóval magasabb volt az átlaghőmérséklet. Jelenleg az úgynevezett kainozoikumi eljegesedés egyik interglaciális szakaszában vagyunk, amikor a jég visszahúzódik, és már csak a sarkkörökön túl, illetve a magashegységekben található. Ha az elmúlt nyolcszázezer év változásait nézzük, a glaciális – amikor a jég az Egyenlítő felé terjeszkedik – és az interglaciális korszakok olyan ciklikus mintát rajzoltak ki, mintha egy egészséges ember tökéletes szívritmusgörbéjét néznénk.
E minta szerint éppen átfordulóban kellene lennünk a lehűlés irányába?
Pontosan. Ehelyett viszont az úgynevezett „forró Föld” állapot felé haladnunk rendkívüli ütemben. És erre csak egy magyarázat van: a globális ipari civilizáció révén kibillentettük, eltérítettük a földi éghajlati rendszereket az eddigi egyensúlyi állapotukból.
És arra mi a magyarázat, hogy nagyjából hárommilliárd évvel ezelőtt is ugyan ilyen magas volt az üvegházhatású gázok koncentrációja, főként a szén-dioxid szintje a levegőben, a bolygó mégis gond nélkül túlélte?
Hogy mit él túl a bolygó és mit az ember, az eleve két külön dolog. Abban az időben az átlaghőmérséklet is 4-5 Celsius-fokkal magasabb volt a mostaninál. A kérdés inkább az, hogy lehet, hogy most hasonló a szén-dioxid-szint, mégis eltérő a hőmérséklet, mint akkor, ha ezek elvileg kéz a kézben járnak.
És hogyan?
Az egyszerű és szomorú ok az, hogy az üvegházhatású gázok és különösen a szén-dioxid tekintetében van egy időbeli elcsúszás. Tehát a szén-dioxid légkörbe kerülésének időpontjától addig, amíg az kifejti a maximális melegítő hatását, évtizedek telnek el, átlagban harminc év. Az elmúlt kétszázhetven esztendőben a légkörbe juttatott szén kilencven százalékát 1950 óta égettük el, sőt, az összes elégetett szén felét pedig csupán 1990 óta! Ha elfogadjuk a tényt, hogy nagyjából harminc év kell a teljes melegítő hatás kifejtéséhez, könnyen kikövetkeztethető, hogy mivel a teljes mennyiség második fele csupán az elmúlt évtizedekben került a légkörbe, annak hatásait csak ezt követően fogjuk igazán, koncentráltan és intenzíven megtapasztalni. Nem arról van szó tehát, hogy olyan folyamatok és következmények várnak ránk, amiket a Föld még sohasem látott, hanem hogy a természeti jelenségek egyre szélsőségesebbé válnak, a gyakoriságuk exponenciálisan nő, így azok rendkívül súlyos következményeket okozhatnak majd a mindennapi életünkben.
Valahol a világ távoli pontjain legalábbis.
Ez nem valószínű, hiszen egy zárt rendszerben élünk, ahol a folyamatok mindenhol éreztetik majd a hatásaikat. Ebből már kaptunk is egy kis ízelítőt a nemrégiben Európában lezajlott árvizek kapcsán. Ugyanakkor szerintem legbelül sokan érzik már, hogy 2020 körül egy globális korszakhatárhoz érkeztünk, minden tekintetben. Persze egy jó kis világjárvány, gazdasági válság vagy háború arra is alkalmas lehet, hogy elfedje a lényeget. Mert amíg arról beszélünk, hogy vírusterjesztő kínaiak, kapzsi bankárok, meg gonosz oroszok, és nem arról, hogy mindezen történések csak tünetei egy egyre inkább működésképtelen, szétesőben lévő rendszer haláltusájának, addig a cselekvőképességünk is ennek megfelelő marad.
De mit kellene tennünk? Mindenki cserélje le az autóját elektromosra, meneküljön vidékre földet művelni, és épüljenek ezerrel a szélerőművek és a napelem parkok?
Ez valójában mind illúzió. A kényszeres megoldáskeresés a tagadás fügefalevele. Ráadásul nagyon sok tekintetben már teljesen mindegy. A legminimálisabb pozitív változás eléréséhez, vagyis, hogy érdemben lassíthassuk az összeomlás folyamatát, ugyanis a fogyasztás olyan léptékű visszafogására, és ezzel a világgazdaság méretének olyan mértékű és ütemű csökkentésére lenne szükség, amire nyilván nem fog sor kerülni. De nem is akarná ezt igazán senki, hiszen az összefonódó politikai-gazdasági elit kizárólag a hatalom megtartását és a haszon maximalizálását szem előtt tartó érdekei mindent felülírnak – többet, szebbet, jobbat, nagyobbat, gyorsabban, ha lehet tegnapra, az állandó és szükséges GDP-növekedés jelszavával. Egy ilyen folyamat ráadásul ugyanolyan dominóhatást indítana el, mint a természet megbolygatása, szükségszerű összeomlással a végén. Pláne amikor a gazdasági folyamatok visszafogása elérné a rendkívüli mértékben fosszilisenergia-függő nagyüzemi mezőgazdaságot, vagyis azokat a rendszereket, amelyek élelmiszerrel látnak el nyolcmilliárd embert.
Ami már így is sok, vagy nem?
Nem az a legnagyobb gond, hogy ennyien élünk a Földön. Hanem az erőforrás elosztás rendkívül torz szerkezete: a lakosság tíz százaléka birtokolja az összvagyon nyolcvanöt százalékát, és ez a kis rész felelős a fogyasztás ötven és a szén-dioxid-kibocsátás hatvan százalékáért is.
A fejlődő országokban lakók nyilvánvalóan a mi életszínvonalunkra vágynak, ám ha varázsütésre el is érnék azt mindannyian, az a földi rendszerek azonnali és teljes összeomlását jelentené.
Azt már csak halkan teszem hozzá, hogy a következő években éppen a szubszaharai Afrikában várható majd a legnagyobb népességnövekedés, ott, ahol ezzel párhuzamosan hamarosan a leginkább élhetetlenné válik az élet a szélsőséges éghajlat, illetve a víz- és élelmiszerhiány kialakulása miatt. A jobb sors reményében meginduló százmilliókat pedig semmi nem fogja tudni megállítani. Nem nehéz elképzelni, mindez mivel jár majd. Elég, ha csak azt vesszük, az illegális bevándorlás következtében már most milyen társadalmi feszültségek vannak a legtöbb nyugat-európai nagyvárosban, egy olyan helyzetben, amely a várható jövőhöz képest még nyugodtnak és bőségesnek mondható.
Ha jól értem, két út maradt számunkra, ám azok közül csak az egyik reális.
Igen, így van. Tehát vagy tudatosan, tervezetten, magunk döntjük be az ipari civilizációt, ezzel a lehetőségeinkhez mérten csökkentve a szenvedést és a károkat, vagy tövig nyomjuk a gázt és megvárjuk amíg az magától következik be. Még ha a politikai-gazdasági szereplőket ki is vonjuk a képletből, az emberi psziché sajátosságai és törvényszerűségei miatt valójában már csak az utóbbi lehetőség képzelhető el. Gondoljunk bele, hogy vajon mi, magunk hajlandóak lennénk önként bármilyen jelentős életmódbeli változtatásra? Lemondanánk szabad akaratunkból az autónkról vagy a mobiltelefonunkról? Inkább elültetünk egy fát, meg vászontáskát hordunk és paradicsomot termesztünk az erkélyen, ezzel nyugtatva meg a lelkiismeretünket. Nem azt mondom, hogy ezek felesleges dolgok, hiszen ártani semmiképpen sem ártunk velük, és ha jobban érezzük magunkat tőlük, akkor miért ne tennénk így. Ugyanakkor megmenti sem fogjuk velük a világot. Viszont alkalmasak lehetnek arra, hogy tudatosan törekedjünk általuk egy minimalista, szükséglet alapú élet irányába, még pedig egyszerűen azért, mert így érezzük helyesnek. A valóság előbb-utóbb mindannyiunkra rárúgja az ajtót, és nagyon nem mindegy, hogy akkor fizikailag, mentálisan és lelkileg mennyire felkészülten talál majd minket.
Ezzel is foglalkozik az összeomlás-kutatás: hogyan készüljünk fel arra, amire nem lehet?
Igen, részben ezzel is. A kollapszológia kibontakozóban lévő tudományágával összefüggésben, néhány évvel ezelőtt útjára indult, és Magyarországon is egyre népszerűbb Deep Adaptation, vagy mélyalkalmazkodás mozgalom alapvető célkitűzése, hogy amikor az emberek tömegesen szembesülnek majd a mélyreható változásokkal, akkor illúziók nélkül, a valóság ismeretében hozhassanak meg őszinte döntéseket az életükkel kapcsolatban, és helyesen tudjanak majd cselekedni saját maguk és a szeretteik érdekében. A kevesebb pánikoló ember ugyanis kisebb káoszt okoz, amivel pedig megnőhet az esély a társadalmi összeomlás elkerülésére. Arra szeretnénk tehát ösztönözni mindenkit, hogy tagadás helyett béküljön meg a valósággal, és ne a mindenáron való túlélésre helyezze a hangsúlyt.
Hanem mire?
A minőségi életre. Ami, bármilyen közhelyesen hangzik is, nem a birtokolt javak függvénye. Mert mire van szükségünk igazán? Arra, hogy legyen mit ennünk és innunk, hogy valahol álomra hajthassuk a fejünket, hogy valakit szerethessünk és valaki minket is szeressen. Minden más csak mesterségesen gerjesztett igény, amibe a fogyasztói társadalom mókuskereke kényszerít minket.
És az sem árt, ha biztos, ami biztos alapon tanulunk egy kis önellátást és önvédelmet, a családtagjaink mellett pedig igyekszünk jóban lenni a szomszédainkkal is.
Néhány évvel ezelőtt jelent meg egy, a Bundestag által rendelt német tanulmány, amelyben azt vizsgálták, hogy ha megszűnnek a közszolgáltatások, vagyis elsősorban az áramszolgáltatás – hiszen az egész civilizációnk áramalapú –, akkor legfeljebb két hét kell a társadalom széteséséhez. A tanulmány arra is rámutat, hogy ilyen helyzetben az egyik első ember, aki elveszi azt, amit talál, éppen a számunkra ismeretlen szomszéd lehet. Elmélyült emberi kapcsolat esetén azonban inkább a támogató hozzáállás érvényesül az emberek, és így a szomszédok között is. Ez a fajta különbség egy adott helyzetben pedig élet és halál kérdése lehet. Mindez persze teljes ellentétben áll a társadalmi atomizálódás jelenlegi folyamatával. És azzal a karnyújtásnyira lévő rémképpel, hogy a globális katasztrófa elhárítása ürügyén, az úgynevezett „elitpánik” következtében olyan technoautoriter államok jönnek létre, amelyek a mesterséges intelligencia és a technológia nyújtotta lehetőségeket kihasználva az egész életünket kontroll alatt tartják majd.
Mondhatni, érdemes visszatérni a kezdetekhez. Én viszont kicsit összezavarodtam így a végére, hogy akkor most félig üres vagy félig tele a pohár…
Nincsenek kész válaszok, mindenkinek a saját félelmeit kell leküzdenie és a maga feladatát megtalálnia. A valósággal való szembenézés pedig nem szükségszerűen vezet passzivitáshoz, nihilizmushoz, depresszióhoz. Én például a tények ismeretében sem vagyok pesszimista.
De honnan az optimizmus?
Azt sem mondtam, hogy optimista vagyok. Ha már mindenáron kategorizálni kell magamat, akkor realista optimistát mondanék.
Azaz?
Létezik a pszichológiában egy fogalom, a Stockdale-paradoxon. Egy magas rangú amerikai tábornokról nevezték el, aki sok társával együtt a vietnámiak fogságába esett, és a náluk töltött évei alatt érdekes dolgot figyelt meg. Mentálisan legelőször a tisztán optimisták adták be a kulcsot: „karácsonyra otthon leszünk”. Őket a pesszimisták követték: „soha nem jutunk haza”. A legtovább a Stockdale tábornokhoz hasonló, úgynevezett realista optimisták tartottak ki, akik elfogadták ugyan a valóságot olyannak, amilyen, ugyanakkor tisztában voltak azzal is, hogy semmi sem tart örökké: vagy a probléma szűnik meg hamarabb, vagy ők. És ami igazán fontos, megvolt az a tulajdonságuk, hogy a létező legrosszabb helyzetben is meglássák a szépet és a jót. Ez egy csodálatos, a túlélést minden körülmények között segítő képessége az embernek, és a jó hír, hogy kis odafigyeléssel bármelyikünk kimunkálhatja azt magában. Az ember számára ugyanis nem az a legfőbb kérdés, hogy milyen nehéz kihívások elé néz, és nem is az, hogy sikerrel jár-e végül vagy kudarcot vall, hanem az, hogy képes-e teljes mértékben őszintén és értelmesen cselekedni abban a helyzetben, amelyben majd találja magát. Az egyetlen dolog, amit soha nem veszíthetünk el, az a belső szabadságunk. Azt, hogy megválaszthatjuk a hozzáállásunkat, bármilyen kétségbeejtő vagy kilátástalan helyzetről legyen is szó. Nem menekülhetünk el az összeomlással való szembenézés vagy a valóság megtapasztalásának fájdalma elől, de elkerülhetjük a kétségbeesést, az önzést és a közönyt, ha tudatosan fogadjuk mindazt, amit a sors számunkra tartogat.
A bejegyzés Farkas Anita, a Mandiner oldalon 2024-ben közölt írása alapján készült.
