A civilizációnk valóban összeomolhat, mert az azt működtető logika már rég csődöt mondott, állítja Köves Alexandra ökológiai közgazdász, egyetemi docens. A kutató úgy véli, a globális gazdasági rendszer gyökeresen megváltoztatható a közeljövőben, de azt nem a technológiai fejlődéstől, hanem a gondolkodásmódunk megváltoztatásától várhatjuk.
Ezt azt interjúsorozatot a Pannon Egyetem rektora, Gelencsér András kémikus-légkörfizikus „robbantotta ki” a nyilatkozatával, miszerint a civilizációnk ezzel a fogyasztási szemlélettel, berendezkedéssel és a nyersanyag-felhasználással néhány évtizeden belül össze fog omlani. Arra a felvetésre, hogy a gazdaság folyamatban levő zöld fordulata – az elektromos autóktól a szél- és naperőművek használatán át az újrahasznosításig – mire lesz elég, ő azt felelte, hogy semmire.
Ez a zöld fordulat mítosz, önbecsapás, ebben Gelencsérnek teljesen igaza van. Alapvetően hamis a zöld növekedés ígérete, miszerint a technológiai fejlődés révén képesek leszünk olyan hatékonyságot elérni, hogy ugyanazt csinálhassuk, mint eddig, és közben a civilizációt is megmentjük. A technooptimista elbeszélés szerint a technológia létre fogja hozni azt a helyzetet, amikor a gazdasági növekedésről leválik a környezeti terhelés, annyira hatékony lesz ugyanis egy-egy termék előállítása vagy szolgáltatás nyújtása, hogy ugyanúgy röpködhetünk az égen körbe-körbe, mint eddig, sőt: azok is röpködhetnek, akik eddig nem tehették.
Ez az, amire mindenki vágyik: minél több dologhoz, szolgáltatáshoz hozzájutni anélkül, hogy ennek hátulütői lennének.
És ez az, ami nem történik meg, mégpedig két dolog miatt. Az egyik az úgynevezett relatív szétválasztás jelensége, ami azt jelenti, hogy egy adott egységnyi fogyasztásra vagy termelésre létrejöhetnek ugyan ökohatékony megoldások, amik tehát jobb energia- és anyagfelhasználáshoz vezetnek, a történet azonban máshol visszaüt. Az elektromos autóval csakugyan tudunk kisebb CO2 kibocsátással közlekedni, tehát ha egyre több ilyen jár Budapesten, akkor az olyan növekedés, amiről itt, helyben leválasztódik a szén-dioxid terhelés.
Csakhogy van egy apró betűs rész, amit problémaáthelyezésnek nevezünk, és ez a trükk: a közlekedési szektorról áthelyeztük a problémát az energiaszektorra. Onnantól az energiaszektornak kell megoldani, hogy valóban karbonsemleges legyen az elektromos autózás, és bizony nem tudja, hiszen a növekvő gyártás növekvő karbonkibocsátást eredményez, nem beszélve a ritkaföldfémek problematikájáról, amik az akkumulátorgyártás során elfogynak. Hernádi Zsolt, a Mol vezérigazgatója ezen az egyetemen mondta el, hogy annak, amit tőle várnak, hogy tudniillik a jelenlegi ütemű növekvő energiaigény mellett karbonsemlegessé tegye az ellátást, a közelébe se tud jutni.
Mármost azt a stratégiát, amit most látunk, hogy gyártani kell százezerszámra az elektromos autókat ahelyett, hogy másfajta mobilitást építenénk ki, sok mindennek lehet nevezni, de fenntarthatónak nem.
A másik tipikus példa a problémaáthelyezésre, amikor azt mondjuk, hogy a repüléshez bioüzemanyagot fogunk használni. Ha ezt tesszük, csökkenthetjük a légi közlekedés közvetlen karbonkibocsátását, csak közben áthelyezzük a probléma terhét a mezőgazdaságra, biodiverzitással és talajromlással összefüggő katasztrófákat okozva. De elmondom, mi a másik dolog, ami miatt a zöld növekedés mítosz. Mi történik a kapitalista gazdaságban, amikor kiderül, hogy valamit kisebb környezeti terhelés mellett tudunk gyártani?
Többet gyártunk belőle?
Pontosan. Többet gyártunk és többet fogyasztunk, csak abban a megnyugtató és hamis tudatban, hogy ez fenntartható. És pillanatok alatt kiderül, hogy bár a relatív szétválasztás megtörtént, az abszolút szétválasztás, ami a globális gazdaságra nézve volna fontos, nem tud létrejönni: a gazdasági növekedésről az ökológiai terhelés nem választható le.
Dr. Köves Alexandra ökológiai közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem docense, az Európai Ökológiai Közgazdaságtani Társaság alelnöke, a Zöld Egyenlőség podcast alapító szerkesztője.
Ha elfogadjuk, hogy a zöld gazdasági fordulat javarészt kamu, akkor a következő kérdés, hogy mi egyebet tehetünk.
A korlátokat észre kell venni.
De gyűlöljük a korlátokat, tehát nem akarjuk észrevenni őket. Szabad emberek vagyunk.
Amikor azt hisszük, hogy a korlátok megcsonkítják a szabadságunkat, az félreértés. Ezekre a korlátokra ugyanis szükségünk van, ezek számunkra védőkorlátok, amik nélkül sosem leszünk igazán szabadok. Nem a szerencsétlen állatok kiabálnak nekünk, hogy jaj, ki fogunk halni. Nem a levegő kiabál, hogy túl magas a szén-dioxid koncentráció. Nem Földanyánk mérgeskedik azon, hogy túlterjeszkedtünk. Ugyan ezeket erkölcsi alapon is tiszteletben kellene tartani, de ha nem hiszünk a széplelkűek morális kötelezettségeiben, akkor a saját civilizációnk fenntartása érdekében muszáj észrevennünk a korlátainkat. Abban igaza van, hogy a jelenlegi gazdasági logika nem tud korlátokban gondolkodni, mert nem így jött létre, se a filozófiai-elméleti háttere, se az intézményi háttere nem erről szól. De azért a másfél fokot bedobtuk, mint egy varázsszót, és elvileg azzal is felállítottunk egy korlátot…
Amin lassan túl vagyunk már.
Bőven túl vagyunk rajta, de a nagypolitika bemondta annak idején, hogy jó, elfogadjuk, mindenki megpróbálja a másfél fokot tartani. De ha azt mondanánk, hogy három fok, akkor is megjelenik egy korlát. Ha komolyan vennénk, és tiszteletben tartanánk, hogy ilyen korlátok egyáltalán léteznek, onnantól a gazdaság funkciója az lehetne, hogy a jó életet biztosítsa mindenki számára, a Föld eltartóképességén belül.
Mi a jó élet?
Hű, ezt hadd kezdjem azzal, hogy mi nem az. Ami most van, az szerintem nem az. Nem tudunk egymással leülni és egy jót beszélgetni, mert erre nincs idő: „ne hari, most ezer dolog van, de később majd mindenképp”, nem ezt mondogatjuk egymásnak? És valahogy el is hisszük, de aztán többnyire később sem jön össze.
Értelmetlen munkákba kínozzuk bele magunkat úgy, hogy már rég nem kellene, és közben elveszítjük azt, amitől tényleg emberek lehetünk. Olyanok vagyunk, mint egy termeszkolónia, amelyik elszabadult, és épít, épít, és egy pillanatig sem áll meg, hogy várjunk már, ezt most minek csináljuk?
Megjegyzem, a termeszkolóniának van külső ellensége, ezért ott létezik igazi kényszer, aztán a termeszkolónia visszarendeződik, és a szükségesnél nagyobbra nem nő. Nálunk nincs ilyen. Ennek belülről kellene jönni, és egyébként az emberekben meg is van a belső korlát, képesek kimondani azt, hogy elég.
Biztos ez?
Az emberiség történelme során a legtöbbször a jó életet nem azáltal találták meg, hogy még többet, még többet. Valójában a kapitalizmus meg a jelenlegi főáramú közgazdaságtan hozadéka az úgynevezett racionális, haszonmaximalizáló, önérdekkövető ember.
Azért a növekedési késztetés az ókorban is létezett, sőt a mezőgazdaság pont úgy alakult ki, hogy elkezdtünk azon gondolkodni, hogyan tudnánk még hatékonyabban és többet termelni…
De a felvilágosodással jött az a gondolat, hogy az egyén önálló haszonmaximalizálása elvezet a teljes emberiség kollektív hasznának növekedéséhez. Ez az utilitarista filozófia egyik alaptézise. Ebben a rendszerben a szabadságnak is ez a mérőfoka. Tehát a szabadságom abból áll, hogy a saját prosperitásomat minél inkább kiterjeszthessem, és ha minél többen teszünk így, akkor egyre boldogabb lesz a társadalom. De ha a szisztémára bárhol rárakunk egy korlátot, akkor rájövünk, hogy az elosztás kőkemény kérdés.
Hát pont ezért nem akarunk korlátokat. Inkább azt mondjuk, hogy nyitott és szabad a világ, s ha valaki elindul egy kis faluból és annyira összejön neki a növekedés, hogy feljut a csúcsra milliárdosként, megtapsoljuk, és kicsit szégyelljük is magunkat, amiért nem vagyunk ilyen ügyesek. De azért az ő sikere jó nekünk, mert például munkahelyeket teremt, szóval az extraprofitból, ahogy mondani szokás, valami azért „leszivárog”.
Már nem szivárog le, néhány évtizede egyáltalán nem szivárog le, ez is mítosz.
Azt szokták mondani, hogy a dagály minden hajót fölemel, de ma már csak a jachtokat emeli.
Az elmúlt évek során a GDP-növekedésből adódó hasznok 80 százalékát a csúcsgazdag egy százalék tette el, az emberiség alsó 50 százaléka egy centet nem látott belőle. Ugyanakkor még mindig nagyon atomisztikus a felfogásunk a gazdasággal kapcsolatban: elhisszük, hogy tudjuk önmagában is szemlélni. Az ökológiai közgazdaságtan alapvetése viszont az, hogy a gazdaság beágyazódik a társadalomba, a társadalmak beágyazódnak az ökológiai környezetbe. Ezt a beágyazódást bonyolult hálózatok összefonódásaként képzelje el, amiből az következik, hogy semmit nem tudunk úgy tenni, hogy az ne hatna vissza ránk, vagy bármire a rendszeren belül. Ez a rendszerszemlélet óriási elmozdulás onnan, hogy „majd a haszon egy része leszivárog”.
A rendszerszemléletben nincs linearitás, tehát nem az van, hogy ott bejön a természeti meg a humánerőforrás, itt kijön a haszon és közben kipottyan a szemét. Nemcsak input-output létezik, ezek összefonódva, állandó kölcsönhatásban működnek. A lineáris szemléletben minden, ami a gazdaság körül van, a gazdaságért van. Bejön az erőforrás, feldolgozom, eladom, megcsörli a rendszer, és aztán kidobja a végét szemétként, vissza a természetbe. Ha ugyanezt rendszerben látom, akkor rájövök, hogy ha azt ott fölveszem, akkor valamiből kivettem. És amikor leteszem a fölösleget szemétként, akkor is tudnom kell, hogy ezzel valamilyen ökológiai rendszerbe belenyúltam.
Pont most tanulja a magyar társadalom azt a kifejezést a politikától, hogy „körforgásos gazdaság”, ami majd az üvegvisszaváltással beindul…
Ez puszta szómágia. Mikor körforgásos gazdaságról beszélünk, még ott is linearitásban gondolkodunk, hiszen a-ból következik b, abból c és így tovább. Azért sikerült ezt a kifejezést elfogadtatni a zöld növekedés és a fenntartható fejlődés nevű kamuelméletek híveivel, mert a körforgásos bűvészkedés is azt ígéri, hogy nem kell változnunk: nem kell változnia a gondolkodásunknak, a mindennapi cselekedeteinknek, az intézményrendszereinknek.
Eközben a hatékony körforgás képtelenség, mert egyrészt mindig van veszteség, másrészt a fogyasztást növelik ezek az intervenciók, és a végén jó esetben ott tartunk, hogy nem csináltunk semmit, de az a valószínűbb, hogy rosszabb lesz a helyzet, mint volt. A körforgás-történetben egyébként az a legszebb, hogy a kulcskérdést nem tesszük fel: ez az egész itt minek pörög? Van értelme, hogy pörögjön? Oké, be lehet majd dobni a Kinder-tojásból kijövő műanyag vackot egy olyan rendszerbe, ahol újra lehet hasznosítani, de van-e értelme a Kinder-tojást körforgásban tartani?
Kell nekünk a Kinder-tojás? Tényleg hozzáad a jóllétünkhöz, a gyerekeink fejlődéséhez bármit is?
A gyerekek vágynak rá. Az embert a vágyai mozgatják, amik most nagyjából arról szólnak, hogy a növekvő gazdasági rendszerben mindenki megtalálja a neki tetsző dolgokat. A gyerekek sírnak, ha az iskolában a cikis, legolcsóbb telefonjuk miatt lenézik őket a többiek, és össztársadalmi szinten is megvan a nyomás, hogy gagyi vagy, ciki vagy, ha neked nincs ez meg az.
Nagyon könnyű lenne ebbe belenyúlni. A gyereknek ugyanis nem a telefonra van szüksége, hanem az elismerésre. De erre a nemnövekedésben is szükség van, tehát nem a szükséglet változik. A mobiltelefonra azért van szükség, hogy kapcsolatot tartsunk a társainkkal, de ezt meg lehet oldani a hosszú időre gyártott telefonnal is. És ahogy változnak az értékek, változik az elismerés iránya. És ehhez arra van szükség, hogy a pozitív társadalmi státuszt ne úgy gondoljuk el, hogy a városi terepjáróval a körúti sávban megálló Jani a leghasznosabb tagja a társadalomnak, de azt se, hogy a legboldogabb.
Ezek általunk konstruált értékek, és harminc évvel ezelőtt teljesen más értékeink voltak. Miért ne tudnánk elhinni, hogy tizenöt vagy harminc év múlva megint más értékeink lesznek? A kütyük nem a valós vágyainkat, hanem a generált, ránk oktrojált igényeket jelenítik meg. Lehet, hogy pár év múlva az lesz a menő, ha úgy mész a barátaiddal találkozni, hogy mindenki a kosárba rakja a telefonját. Amint elfogadjuk, hogy a saját túlélésünk érdekében tiszteletben kellene tartani az ökológiai korlátokat, és elfogadjuk, hogy a gyereknek az lesz jó, ha 30 év múlva nem fogják gyilkolni egymást a másik emberrel a tiszta vízért, akkor már másként tekintünk a Kinder-tojásra is. Nem fontosabb a gyerekemnek, hogy harminc év múlva egy olyan Földön éljen, ahol az emberi létfeltételek mindenki számára biztosítva vannak?
Az időtávlat tekintetében is élénk a vita. Van, aki szerint ez így tíz évnél nem mehet tovább, mások szerint harminc, negyven, ötven évünk van hátra a jelenlegi tempó mellett.
Bocsánat, de szerintem ez mindegy. Inkább azt kellene magunktól megkérdezni, hogy ha a tudósok igazat mondanak, és nagyon-nagyon elcsesztünk valamit, akkor nem akarunk-e egy olyan alternatívát, ami egyszerre tud az ökológiai problémákra megoldást találni és egy jobb társadalmat építeni, legyen bármilyen apró az esély arra, hogy sikerül? Az biztos, hogy éppen csúszunk lefelé a gödörbe. Az is biztos, hogy az egyetlen helyes viselkedés, ha elkezdünk visszakapaszkodni, és lehet, hogy néha fájdalmas lesz, meg nyűgös, de miért mondjuk azt, hogy menjünk még lejjebb?
Mit érünk el azzal, ha azt mondogatjuk, hogy elkéstünk, vagy ha a másik végletbe esünk, és azt állítjuk, az emberiség mindig megoldott mindent, tehát ezt is meg fogja oldani? Ez az utóbbi ráadásul kétszeres tévedés, mert egyrészt messze nem oldottunk meg mindent, másrészt ha megoldottunk volna mindent, abból miért következne, hogy az ökológiai krízist is meg tudjuk oldani ugyanazokkal a módszerekkel?
Hogy teljesen világos legyen: nem arról beszélek, hogy mentsük meg a földet vagy az emberiséget. Arról beszélek, hogy meg akarjuk-e menteni az általunk ismert emberi civilizációt, vagy mi magunk akarjuk megásni a sírját.
Miért nem hisszük el, hogy egyszerűen sokkal jobban éreznénk magunkat, ha nem fogyasztanánk ennyit, odafigyelnénk a nem emberi élőlényekre, odafigyelnénk a környezetünkre, nem dolgoznánk ennyit, és elengednénk a fenébe ezt a magunkra húzott növekedési kényszert?
Kevesebbet kellene dolgozni?
Sokkal kevesebbet. Részben azért is kell növekednünk, mert kitaláltuk, hogy mindenkinek 40 órát kell dolgozni hetente, és ezt már nem is kérdőjelezi meg szinte senki, pedig mindenki rosszul érzi magát tőle. John Maynard Keynes a harmincas években azt gondolta, hogy az unokái már csak heti tizenöt órát fognak dolgozni, mert a technológiai fejlődés hozadékát, a termelékenység javulását az emberiség szabadidőre fogja váltani.
De nem váltottuk át, a tőke ugyanis rájött, hogy ha kevesebb idő alatt többet termelünk, akkor több pénzt csinálunk, és nem akart munkaidő-csökkentéssel korlátot állítani önmaga elé. Így jött létre az úgynevezett termelékenységi csapda: akkor vagyunk boldogok, ha a termelékenység nő, de ha a termelékenység nő, egyre kevesebb ember kell ugyanannak az előállításához, viszont mindenkinek elfoglaltságot akarunk teremteni.
Hozzákötöttük tehát az alapvető létfeltételeket és a társadalmi státuszt a sok-sok munkához, amivel viszont kényszerhelyzetbe lavíroztuk magunkat: egyenesen kénytelenek vagyunk többet termelni, hogy megélhetést és elismerést biztosítsunk mindenkinek. Vagy ki kell találni olyan pozíciókat, amiket David Graeber antropológus bullshit-joboknak, kamu munkáknak hív; ezeknek már nincs értelmük vagy hasznuk, és csak arra valók, hogy elfoglaltságot adjanak.
És ha mondjuk csökkentjük a munkaidőt, azzal megtesszük a döntő lépést a nemnövekedés, vagyis egy boldogabb társadalom felé?
Ezzel még nem feltétlenül, itt jön ugyanis az ún. visszapattanó hatás: így nevezik azt, amikor valamit megoldunk, viszont a hasznát eltékozoljuk. Megspóroltunk egy kis energiát az otthonunkban a szigeteléssel, ez nagyon jó, és pénzt takarítottunk meg, de ha azt a pénzt repülőútra költjük, akkor karbonkibocsátás szempontjából ugyanott tartunk. Ha sikerülne elérni, hogy legyen egy plusz szabadnapunk hetente, azt ne arra használjuk, hogy megcsináljuk a fusi melókat, mert akkor ugyanott tartunk, hogy nem sikerült felfogni: az élet nem a minél több munkától lesz jobb, hanem attól, ha a barátainkkal, a családunkkal tényleg együtt tudunk lenni vagy a hobbinkkal tudunk foglalkozni. És persze ne olyan elfoglaltságot találjunk az extra napra, ami még nagyobb környezeti terheléssel jár. Mert akkor megint ott vagyunk, ahol a part szakad.
Hol kell kezdeni?
Ott, ahol épp vagyunk. Nincs olyan területe a társadalomnak vagy a gazdaságnak, amibe ne kellene belenyúlni ahhoz, hogy a rendszert át lehessen alakítani. És ha belenyúlunk valahol, meg kell nézni, hogy az mit ránt magával, mert nyilván magával fog rántani sok mindent. Nem fog letenni senki egy térképet az asztalra, hogy „ön itt áll, és erre kell menni”, mert ha itt valamit megpiszkálunk, más helyütt borul valami más. Rengeteg kutatás és modell van arra, hogy melyik területen mit kellene tenni, de a bonyolult problémákhoz ügyetlen megoldások kellenek. Ha egy probléma bonyolult, akkor valamit el kell kezdeni csinálni, megnézni, hogyan működik, aztán korrigálni, és úgy menni tovább.
A klasszikus közgazdaságtan hívei azt mondják, hogy a növekedés maga az élet. A nemnövekedés összeomlás és halál. Az emberi természet, a közösségeink természete, a történelem, a civilizáció a növekedésről szól, és nem mondhatjuk egyszer csak, hogy hoppá, akkor ezt most hagyjuk abba és kezdjünk el valami mást.
De ez egy tévképzet arról, hogy a fejlődés egyenlő a növekedéssel. Ha a kislányom 180 centiméternél nem állna meg a növekedésben, megszeppennék. Minden szisztémának és populációnak megvan az a pontja, ahol eléri a határait. A birodalmak bukását mindig a túlterjeszkedés idézte elő, és ezért van az, hogy a logika, amire most még építjük a gazdaságot, csődöt mondott.
A nemnövekedés nem arról szólna, hogy minden, amit most eddig elértem, hogy tehát otthon fel tudom kapcsolni a villanyt, van kaja a hűtőben, ki tudom fizetni a gyereknek a különórát, szóval ezt mind el kell engednem, mert a zöldek azt mondták, hogy túlfogyasztó vagyok?
Jaj, dehogy, ez alapvetően nem a lemondásról szól. A normális elosztás, az nincs meg. A jövedelmi csúcson éldegélő húsz hipermilliárdos ökológiai lábnyoma nyolcezerszerese az alsó dekádban tengődő egymilliárd emberének. Egyébként pedig teljesen elvetemült gondolataink vannak arról, hogy mennyire szigorú a természet, miközben a természet fantasztikusan bőkezű. A bőség a természetes, a szűkösség, a nélkülözés pedig mesterséges és természetellenes. A kapitalizmus kitalálta a végtelen igényeket egy szűkös térben. Mi lenne, ha újra megtalálnánk a véges igényeink mellett a jó életet a természet bőkezűségének értékelése mellett?
Tehát igazából nem úgy néz ki a képlet, hogy az emberiség túl sokat vesz el a természettől, hanem úgy, hogy ha amit elveszünk, elosztanánk egyenlőbben, bőven jól élhetne mindenki? És akkor nem is volna probléma, hogy több mint nyolcmilliárdan vagyunk?
Nyilván kevesebb emberrel könnyebb ezeket a problémákat megoldani, de azért a top 20 százalék fogyasztja el a környezeti erőforrásaink 80 százalékát. És ez a top 20 százalék pont nem az, aki túlnépesedik, hanem az, aki túlfogyaszt.
A túlfogyasztás tehát nagyobb probléma, mint a túlnépesedés.
Nyilván ha a túlnépesedést nem tudjuk megfogni, akkor az is gond. De a túlnépesedés is az igazságosabb elosztással orvosolható. A gyerekvállalás két dologgal függ össze nagyon szorosan: az egyik a nők iskolázottsága, a másik az egészségügyi rendszer, olyan mutatókkal, mint a várható életkor és a gyerekhalandóság. Tehát ha normális életkörülményeket tudunk teremteni a túlnépesedő országokban, akkor egyértelműen el tudnánk érni, hogy tetőzzön a népesség.
Ha globálisan nézzük, az elosztás égtájaktól is függ. A legszegényebbek jellemzően a déli féltekén élnek.
Persze, mert kiraboltuk őket. Ami nekünk van, azt jobbára tőlük vettük el, erről szólt a gyarmatosítás. Ezért fontos a gyarmatosítás visszafordítása, ami az jelenti, hogy azokat az erőforrásokat, amiket a globális déltől elveszünk, el kell kezdeni ott hagyni, hogy ők is tudjanak fejlődni. Egyébként ők már biztosan nem fejlődhetnek ugyanazon az úton, mint mi, de ha el tudunk indulni egy másik irányba, ennek egészen biztosan része lesz az ún. relokalizáció, ami a globalizációval ellentétes folyamat.
A környezetvédők nem csupán azért vannak a globalizáció ellen, mert hatalmas távokon közlekedtetünk árukat, és ennek nagy a környezeti terhelése. Nyilván ez is baj, és mivel ezek nincsenek beárazva, még gazdaságilag is torz a történet. De a legfontosabb rész az, hogy a költségek és a hasznok nagyon messze vannak egymástól térben és időben. Annak a társadalmi és környezeti költsége, hogy én Budapesten vagy New Yorkban valamit fogyasszak, tőlem igen messze jelenik meg. A kínai folyók nagyon szennyezettek, és amikor erről olvasunk, csóváljuk a fejünket, hogy szörnyű, a kínaiak szennyezik a folyókat. De közben mi hordjuk azokat a pólókat, amik miatt szennyezettek a kínai folyók. Ha itt gyártanánk a pólóinkat, akkor nem engednénk bele a Dunába a szennyezést.
Már miért ne engednénk?
Mert az a cég, amely Budapesten működik és a budapesti vevőkörének akar megfelelni, nem fogja a Dunát szennyezni. Tehát a relokalizáció azért is szükséges, hogy átlássuk a tetteink következményeit, és ha hibázunk, rajtunk csattanjon az ostor. Most eltoljuk magunktól a következményeket, egyrészt a jövő generációkra toljuk, másrészt a tőlünk távol élőkre. A viselkedési közgazdaságtan ezt morális távolságtartásnak nevezi.
Abbahagyhatjuk a távol-keleti gagyigyártást, mondhatjuk, hogy nem vásárolunk kínai terméket, de az is elég kemény belenyúlás a rendszerbe, például százmilliók maradnának munka nélkül. Nem?
Nem. És az sem igaz, hogy a szerencsétlen kínainak jó öt dollárért gürizni a gyártósoron. Neki sokkal jobb lenne, ha saját családjáért dolgozhatna a helyi adottságok szerint, és abban a hatalmas országban helyben fogyna el, amit létrehoz. De most arról beszélünk, hogy mi van akkor, ha nem ebben a rendszerben gondolkozunk, hanem egy másikban. Csakhogy előbb az átmenetet kell megoldanunk. Ha most csökken a GDP, azt nem nemnövekedésnek hívják, hanem recessziónak. Nemnövekedésről akkor beszélünk, amikor már a növekedési kényszer nincs benne a gazdasági rendszerben. Amikor nem omlunk össze attól, ha nem növekedünk.
De konkrétan hogyan tudjuk megvalósítani az átmenetet, mármint azon kívül, hogy jót beszélgetünk róla?
Ha jókat beszélgetünk róla minél többen, azzal is nagyon sokat teszünk érte.
De nem mindegy, hogy egy ilyen volumenű növekedéscentrikus gazdaságban azt mondogatjuk, hogy majd az ismeretterjesztés lépésről lépésre megoldja a helyzetet, vagy azt mondjuk Janinak a belső sávban, hogy öreg, elég volt, ide többet nem hajtasz be. Szóval azt feltételezem, hogy a politika szintjén, döntéshozóként többet el lehet érni.
Szerintem abszolút kell ilyen határokat húzni a politikának, de ahhoz is kell valamiféle társadalmi konszenzus. Amíg a politika nem érzi a tömegek nyomását, nem fog csinálni semmit. De ettől nem vagyunk messze, mert már rohamosan változik a közgondolkozás. Idén májusban az Európai Parlamentben volt egy háromnapos tanácskozás, ami már azzal foglalkozott, hogy nézne ki a növekedésen túli világ. És ezek a gondolatok már egyáltalán nem tűntek radikálisnak. 2018-ban is volt ilyen konferencia, ott még arról beszéltek, hogy miért nem lehet ezt megcsinálni, idén már azt keresték, hogyan kéne nekiállni. Ugyanis az emberek valahol már tudják, hogy a rendszer átverte őket.
A növekedésnek az volt az ígérete, hogy ha sokat dolgozunk és sokat fogyasztunk, boldogok leszünk. A reklámplakátokon átszellemülten boldogok a kütyüket kicsomagoló emberek, de tudjuk, hogy azok nem mi vagyunk. Mi ugyanis nem vagyunk jól.
Tömegek vannak, akik egyáltalán nincsenek jól, akik pedig nagyon gazdagok, ők meg még annyira sincsenek jól. Iszonyatos pszichés terheltségekkel, függőségekkel élünk, a depresszió már népbetegség a nyugati társadalmakban, mert azt a két dolgot felejtjük el, ami valójában fontos: az egyik, hogy milyen a kapcsolataink minősége, a másik, hogy mi az életünk értelme. És ezzel a kettővel egyáltalán nem is nézünk szembe, hanem megyünk, daráljuk a munkát és magunkat, és fogyasztunk, mint az őrültek, olyan dolgokért küzdünk, amikre semmi szükségünk nincsen. Távol álljon tőlem az a személet, hogy régen minden jobb volt, de míg az emberek a szervesebb közösségekben éltek, és személyesen találkoztak egymással, létezett valamiféle közösen megélt spiritualitás is, aminek az igénye a mai napig megvan.
Vissza kellene csempészni a spirituális dimenziót a társadalom gondolkodásába?
Nem kell visszacsempészni, mert eleve benne van, csak ma már másképp éljük meg. Például általános, hogy képtelenek vagyunk mélységében szembenézni a halállal és őszintén beszélni róla. Egy gyászolóhoz nem merünk odamenni és a szemébe nézni. A pszichológusok azt figyelték meg, hogy a haláltól való rettegésünket azzal fedjük el, hogy szimbolikus tereket képzünk, és ezekben a terekben próbáljuk a halhatatlanságunkat valahogy létrehozni. Nyilván azokban a terekben tudjuk ezt a legjobban létrehozni, amik a saját kultúránkhoz köthetők, és mi egy erős fogyasztói kultúrában élünk.
Hankiss Elemér már a kilencvenes években azt írta a plázákról, illetve „shopping mallokról”, hogy ezek a fogyasztás szentélyei, aminek egyébként vannak a maga papjai és rituáléja is.
Igen, és amikor a körülmények a halálunkra emlékeztetnek, amivel a maga mélységében nem tudunk szembenézni, kétségbeesetten próbáljuk megerősíteni a státuszunkat ebben a kultúrában, a fogyasztáson keresztül.
De ezek ördögi körök, hiszen ahol olyan vadul keressük az örökkévalóságot és a boldogságot, ott biztosan nem találjuk, miközben a környezeti problémákon keresztül egyre több emlékeztető jön, hogy „ember, nemcsak hogy te tudsz meghalni, de még ez a szimbolikus tér is eltűnhet.”
Viszont az ördögi körből lehet „angyali kör” is, ami arról szól, hogy akiket valamiért megérintett a halál, vagy azért, mert elvesztettek valakit, vagy azért, mert ők maguk kerültek olyan helyzetbe, amikor el kellett gondolkozniuk az életük végességén, elkezdenek azzal foglalkozni, hogy jó, akkor mi az értelme, minek vagyok én itt?
A nemnövekedés, a fogyasztás ördögi köréből való kiszakadás személyes belső munkával kezdődik, tehát az embernek önmagán kell dolgoznia elsősorban?
Ez a klasszikus Hegel-Marx dilemma, hogy mi volt előbb, a gondolat, vagy az intézmény. Lehet, hogy a marxista nemnövekedés-kutatók agyoncsapnának ezért, de a saját életemből azt tudom mondani, hogy először a belső fejlődés történik. Miből építsek más intézményeket, ha nincs meg a meggyőződésem, hogy más intézményekre van szükség? Ugyanakkor nyilván a szociológusok zöme azt mondaná, hogy ha más intézményeket építünk fel, akkor megváltozik a gondolkodásunk is. Ez a kettő valószínűleg valamiféle körforgásban létezik: az intézményeink erősíthetik a gondolkodásunkat, a gondolataink erősítik az intézményeinket.
Szerintem mindez történhet egy időben, vagy párhuzamosan; vannak ilyen nagy mozgalmak, társadalmi ébredések. Ezekben a bonyolult rendszerekben valójában egyek vagyunk a rendszerrel: én vagyok a rendszer, és a rendszer által létezem. Nem tudjuk megmondani, ki, hogyan és mikor fogja megváltoztatni, de ha nagyon sokan hasonló irányú impulzusokat adnak, az létrehozhat egy másik tulajdonságot a rendszeren belül. És itt megint utalnék azokra a spirituális hagyományokra, ahol a rendszer nem különálló részekből áll össze: végső soron egy vagyok a természettel, egy vagyok másokkal. Ha ez a felismerés áthatja a társadalmat, egy ponton túl minden megváltozhat.
A bejegyzés Balavány György, 24.hu oldalon 2023-ban közölt írása alapján készült.
