Nyakunkon a világvége, és ez már nemcsak üres fenyegetés, hanem maga a valóság. De hogy pontosan mi, mikor és hogyan fog megtörténni, és milyen okokból jutottunk el ide, arról a téma szakértőjével, Stumpf-Biró Balázzsal beszélgettünk.
We Love Budapest: Pár éve hallottam először az ún. összeomlás-kutatásról. Ez egy régi tudományág, kutatási terület, ami azért került az érdeklődés fókuszába, mert az ezredforduló óta egyre divatosabbá vált a világvége téma, a „mind meghalunk” gondolat, vagy ez egy teljesen friss dolog, amit a világban tapasztalható, egyre szorítóbb problémahalmaz hívott életre?
Stumpf-Biró Balázs: Ez egy még formálódóban lévő, multi- és interdiszciplináris tudományág, ami azt igazolja, hogy a világban minden mindennel összefügg, és hogy azok a rendszerszintű változások, amelyekben már benne vagyunk, illetve amelyek részben még előttünk állnak, azok az életünk minden területét érintik, illetve érinteni fogják. Ezért ha érdemben szeretnénk valamit kezdeni ezzel a változáshalmazzal, az csak úgy lehetséges, pontosabban úgy érdemes, ha ezt a teljességre törekvő, holisztikus megközelítést alkalmazzuk. Mert a természettudománynak, a társadalomtudománynak, sőt minden tudományterületnek vannak olyan részhalmazai, amiket súlyosabban vagy kevésbé, de mindenképpen érintenek ezek a változások.
A kollapszológia kifejezést egy francia kutató, Pablo Servigne és munkatársai alkották meg a 2010-es évek közepén. Egyfelől azt vizsgálja, hogy a komplex rendszerek, ezen belül is elsősorban az emberi civilizáció, a társadalmak kialakulása és fejlődése hogyan vezetett el odáig, ahol most tartunk, másfelől a folyamatot, ami részben még előttünk áll, és amit hívhatunk hanyatlásnak vagy összeomlásnak is.
Azok a vélemények, hogy nemsokára itt a világvége, időről időre hangot kaptak már korábban, az ezredfordulón vagy nagyobb válságok idején is. Az összeomlás-kutatás is egy ilyen jelenség, vagy ez már egy teljesen más helyzet?
Az embereket mindig is foglalkoztatta a világvége, az a helyzet, amikor majd lemegy a redőny, ezt tükrözi az eszkatológia vagy az apokaliptika is. Nostradamus vagy a maják jövendöléseiben vannak ismétlődő, látványos elemek, amelyek mind a média, mind a mindennapi ember számára könnyen értelmezhetők. A jelenlegi helyzet azonban igazán elkeserítő: nem áll túl jól az emberiség szénája, sőt úgy általában a földi rendszerek szénája sem. Mert mi itt és most a földi rendszerek alapvető és rendszerszintű változásáról beszélünk, amiben vannak természeti és emberi rendszerek. Bár a természeti rendszerek egész jól el lennének az emberi rendszerek nélkül, sőt az lenne számukra az ideális, fordítva viszont ez már nincs így. Az emberi rendszerek felépítése, működtetése, létfeltételei ugyanis szükségszerűen igénylik és feltételezik a természeti rendszerek optimális, kiegyensúlyozott működését.
Csakhogy az elmúlt néhány ezer, de főleg 150-200 és különösen 50-60 évben rendesen belecsináltunk a ventilátorba, ennek pedig megvannak a maga szükségszerű és súlyos következményei. Korrekt dolog az élet, mert bármit meg lehet tenni, csak mindennek meg kell fizetni az árát. Sajnos azonban – ahogy azt Gelencsér András, a Pannon Egyetem rektora is mondja – mi igyekszünk mindent egybites üzenetekké lebutítani, hogy könnyen megtaláljuk a hunyót, a felelőst, amit ha legyőzünk, akkor minden rendben lesz. Az egyik ilyen ügyeletes fő mumus az éghajlatváltozás, ami valóban súlyos jelenség, főleg közép- és hosszú távú következményeiben, és nemcsak ránk nézve, hanem számos földi faj tekintetében is. De a helyzet az, hogy már önmagában az éghajlatváltozás is pusztán egy következmény, ha pedig a valódi okot és okozót keressük, akkor inkább a tükörbe kellene néznünk, az viszont a többség számára már egy igen kellemetlen dolog.
Mivel követtük el a legnagyobb hibát?
A homo sapiens által megalkotott globális ipari civilizáció működése az, ami elvezetett ide, ahol most tartunk, és ez ugyanilyen szépen, lendületesen, exponenciális ütemben halad tovább a vélelmezhető végkifejletig. De a problémahalmaznak, amelynek közepén találjuk az ipari civilizációt és annak működését, vannak bemeneti és kimeneti problémái is. Bemeneti probléma például az erőforrások túlhasználata és azok kimerülése, ami olyan súlyos gond, hogy már önmagában ez ellehetetleníti az ipari civilizáció általunk megszokott működését, mégpedig évtizedeken belül. Miközben túlhasználjuk a megújuló természeti erőforrásokat, és ipari léptékben fogyasztjuk a nem megújulókat, így a fosszilis energiahordozókat is, a feldolgozás során veszteség keletkezik, ami nemcsak szemetet jelent, hanem egyéb hulladékot is, például hőt vagy üvegházhatású gázokat, amelyek jelentős kibocsátásának egyik következménye például az éghajlatváltozás.
Ezek szerint amit eddig fejlődésnek gondoltunk, az gyakorlatilag hanyatlás, netán visszafejlődés?
Ott azért még nem tartunk. De amit felfelé haladásnak érzékeltünk, az valójában a szakadék felé való száguldás. Hogy ez a szakadék mennyire mély és milyen meredeken ível lefelé, az most még egy részben nyitott kérdés. A problémahalmaz, vagyis a polikrízis motorja az, hogy ezt a fejlődést mi a mai napig növekedésként definiáljuk. Többet, szebbet, jobbat, nagyobbat és gyorsabbat akarunk, és mindezt, ha lehet, tegnapra. Ez a fajta megközelítés viszont nem folytatható a végtelenségig, mert nincs végtelen növekedés egy véges erőforrásokkal rendelkező bolygón. A globálisan elvárt GDP-növekedés átlagban nagyjából évi 3 százalék, ami azt jelenti, hogy ebben az ütemben a világgazdaság mérete 23 év alatt megduplázódik, amihez annyi anyag és energia szükséges, mint az ipari forradalom kezdete óta összesen. Mindezt egy olyan Földön, ahol mindenből egyre kevesebb és egyre rosszabb minőségű van. És ez csak a bemeneti oldali probléma, mert még ott van a szennyezés, ami ugyanúgy megmarad, sőt növekszik, és ennek is megvan és meglesz a maga pusztító hatása.
Az is probléma, hogy egyre többen vagyunk, és egyre több embert kell kiszolgálni, nem?
Igen, bár az emberek többsége a Földön örül, hogy egyáltalán él. Ne feledjük: azok a dolgok, amiktől mi itt most még csak rettegünk, azok a bolygó nagyobbik felén a mindennapi életet jelentik. De nem is az a legrosszabb, a legveszélyesebb, hogy most 8 milliárdan vagyunk, és leszünk még 9 milliárdan is, hanem az, hogy a népesség 10 százaléka birtokolja a vagyon 85 százalékát, felelős a fogyasztás 50 és a kibocsátás 60 százalékáért. Ez rendkívül aránytalan. És közben a fejlődő országokban élő emberek is arra az életszínvonalra törekednek, amiben mi élünk. Csak hát ha mindenki úgy élne, ahogy az emberek a fejlett országokban, azt a bolygó már nem viselné el. A szubszaharai Afrikában várható a legnagyobb népességnövekedés, miközben az az egyik olyan terület a Földön, ami a leginkább élhetetlenné válhat az előttünk álló évtizedekben. Az a rengeteg ember pedig, aki oda születik, el fog indulni máshová, oda, ahol élhetőbb életet remél. És nem tíz- meg százezrek indulnak majd meg, hanem tíz- meg százmilliók. És nincs az a kerítés, ami ekkora embertömeget képes lenne megállítani.
Részben erről szól Kim Stanley Robinson magyarul is olvasható, A jövő minisztériuma című regénye is. Az a kép, amit ő felfest, mennyire valóságos?
A könyv első fele mindenképpen az, csak aztán ő is elköveti azt a hibát, hogy happy endet kerekít a végére. Hamis illúziót ad, mert azt sugallja, hogy ha ezt vagy azt csináljuk, és összefogunk, akkor még minden menthető. Azt üzeni a tömegek számára, hogy még van valamennyi időnk és lehetőségünk a dolgokat helyrehozni. Ez az üzenet úgy csapódik le az emberekben, hogy még van időnk. Ez pedig azt a gondolatot erősíti a tömegekben, hogy majd egyszer csak jön egy tudós, aki valamit feltalál, és így megold majd minden problémát. Ez valódi technooptimizmus, a hárítás és a tagadás legkézenfekvőbb formája.
Ha már megoldás, a probléma fenntartásáért leginkább okolható multikat, a politikát és a javak nagy részét birtokló néhány embert nem lehetne egy jelképes pofonnal észhez téríteni? Vagy ez túl naiv gondolat, mert az ember sajnos ennyire cinikus és önző?
Na jó, de ki adná ezt a pofont? A természet? Az már adja, sorozatban, és nézzük meg, van-e bármilyen hatása. A politikai és a gazdasági érdekek túl sokat nyomnak a latban, és gyakorlatilag mindent felülírnak. Ez tény, még ha elég kiábrándító is. Amióta az emberi civilizációban megjelent az elit, azóta ez van, és mindössze a léptékek változtak, meg az eszközök. Olyan világban élünk, amikor az elit számára csak a hatalom és a haszon maximalizálása számít, minden más érdektelen. Sajnos ez következik a homo sapiens sapiens rövid távú gondolkodásából: ide nekem és a környezetemnek mindent, kényelmet és hatalmat, most azonnal, a többi meg mehet a levesbe! Aki akarja a hatalmat, az mindenen és mindenkin át fog gázolni, és amikor megszerzi, utána meg is akarja azt tartani.
Miért is gondolnánk, hogy ez az attitűd megváltozik azáltal, hogy megszerezte azt, amit akart? Ők a problémákat is pontosan látják, mert nemcsak a lehetőségek és az erőforrások tekintetében rendelkeznek nálunk többel, de információkból is. Nem gondolom, hogy mindabban, amiről itt most beszélek, számukra bármi meglepő volna, vagy lenne benne bármi újdonság. A rendszer működtetése szükségszerű, mert – és ebbe még a hajléktalanokat is beleértem – mindenki a haszonélvezője, még ha más-más mértékben is természetesen. Ennek megfelelően a fenntartásában is mindenki érdekelt.
Szathmáry Eörs evolúcióbiológus mondta azt, hogy sem megállítani, sem visszafordítani, sem érdemben lassítani nem tudjuk a folyamatokat, mert ahhoz olyan léptékű változásokat kellene megtenni, amiket senki nem fog felvállalni. Hiszen ez a világgazdaság, azon keresztül pedig valójában az életszínvonalunk olyan mértékű és drasztikus csökkenését jelentené, amit lényegében mindenki összeomlásként élne meg. Egy politikus vagy egy üzletember ezt biztosan nem lépné meg. De az átlagember sem. Inkább elültet még egy fát, mint hogy megváljon a telefonjától, vagy lemondjon az autójáról. És ez valahol még érthető is. Az emberi természet működését tökéletesen mutatja be A platform című filmalkotás.
Nagyjából most az a helyzet, hogy ülünk egy 180-nal robogó autóban, ami egy szerpentinen száguld és a szakadék felé rohan. Egyre csak gyorsul, miközben az első ülésen meg arról folyik a vita, hogy milyen zene szóljon. Mi hátul ülünk, és két választásunk van: kiugrunk, vagy nem. Ha az előbbit választjuk, akkor biztosan összetörjük magunkat, de van valamennyi esélyünk az életben maradásra. Ha az utóbbit, akkor viszont valamikor, valamelyik kanyarban jó eséllyel elszállunk, de nagyon. Persze az első ülésről azt sugallják számunkra, hogy ez korántsem biztos, hiszen ezek a tudósok ezt mondják, amazok meg azt. Egyébként pedig bármikor jöhet valaki, aki majd megjavítja a féket, esetleg szárnyakat szerel az autóra, netán fúziós hajtóművel látja el. Ám egyelőre nem jön, az autóból pedig nincs kiszállás. A problémáról nem veszünk tudomást, nem is készülünk fel a változásokra. Így az egyetlen dolog, amit megteszünk – csodálatos emberi képességünkkel élve –, hogy még a lehető legrosszabb helyzeten is tovább rontunk, méghozzá elképesztő mértékben.
Az összeomlás-kutatás nemcsak arról szól – nyilván leegyszerűsítve – hogy mind meghalunk, hanem azt is kutatja, hogyan tudunk alkalmazkodni a kialakuló helyzethez, hogyan élhetjük túl az összeomlást. Például megnő majd a kisközösségek szerepe a már nem túl távoli és borús jövőben. Ez tényleg így van?
A jelentőségük mindenféleképpen megnő majd. Ám én úgy látom, hogy jelenleg nem igazán vannak olyan működő kisközösségek, nemcsak Magyarországon, de máshol sem, amelyek kibírnák és túlélnék ezeknek az embert próbáló időknek a nyomását. Pláne hogy a társadalmak mindeközben világszerte mindenhol az atomizálódás, az elidegenedés felé haladnak. A valóban túlélő közösségeket a szükség fogja kialakítani, érdekek mentén, mégpedig azért, mert az emberek egymásra lesznek utalva. Működőképes közösségekké azok válhatnak majd, amelyek képesek lesznek fizikai és lelki értelemben is megtartani a tagjaikat.
A podcastom, a Betyáros Világ első részének azt a címet adtam, hogy Minden fontosabb annál, ami mindennél fontosabb. Ennél jobban és pontosabban még nem sikerült megfogalmaznom a jelenkori emberi létezés lényegét. Valóban ilyenek vagyunk, és a legcélravezetőbb ezzel szembenézni.
A Deep Adaptation, magyarul Mélyalkalmazkodás mozgalom, illetve értékrend azt mondja, hogy a rendszerszintű, rendkívül mélyreható változások – mint, mondjuk, egy társadalmi összeomlás – miatt ránk visszaható problémák elsősorban nem fizikai, hanem mentális kihívások lesznek. Tehát ezeket a változásokat az emberek nagy része egyszerűen nem fogja tudni feldolgozni. Ahogy a már idézett Gelencsér András is mondja: amikor a valóság „váratlanul” rájuk rúgja az ajtót, akkor emberek tömege fog pánikba esni, az káoszhoz vezet, ami pedig elvezethet a társadalmi összeomláshoz.
A Mélyalkalmazkodás arra biztatja az embereket, hogy nézzenek szembe a valósággal, engedjék el az illúziókat, és béküljenek meg a várható következményekkel. Értsék meg az őket körülvevő folyamatokat, a bonyolult összefüggéseket, hogy aztán a valóságra alapozva, illúziók nélkül hozhassanak meg rendkívül fontos döntéseket a saját életükkel kapcsolatban. Vagyis nem a mindenáron való túlélésre érdemes törekedni, hanem megtanulni egyfajta valóban minőségi életet élni. Ám a minőség nem a birtokolt javak értékét jelenti, hanem az emberi kapcsolataink és az eltöltött idő minőségét, ahogy annak a képességét is, hogy képesek legyünk átértékelni az életünket. Megérteni azt, hogy valójában mi az, ami fontos az életünkben, és mi az, ami nem. Ez vezethet el egy olyan minőségi változáshoz, akár egy tudatos, minimalista élethez, aminek az első lépése az, hogy megértjük a különbséget a szükséglet és az igény között.
Mert a különbség bizony hatalmas. A szükség azt jelenti, hogy legyen mit ennünk, innunk, legyen hol aludnunk, és szerethessünk. Minden más csupán egy gerjesztett igény, a fogyasztói kapitalizmus hatása. Az ember egyik nagyon fontos tulajdonsága ugyanakkor a kényelem, a biztonság, a kiszámíthatóság irányába való törekvés, és ez szinte mindent felülír. Így azt is, hogy felismerjük ezt a fontos különbséget. Volt egyszer egy nagyon beszédes kutatás erre vonatkozóan. Megkérdezték az embereket, hogy mit szeretnének enni három hét múlva: gyümölcsöt vagy csokoládét? 75 százalékuk azt válaszolta, hogy természetesen gyümölcsöt, mert az finom és egészséges. Aztán azt kérdezték tőlük, hogy mit szeretnének enni ezek közül most? 75 százalékuk válaszolta azt, hogy csokoládét. Ez azért sokat elmond rólunk, ugyanakkor nem gondolom, hogy emiatt keresztre kellene feszíteni az emberiséget. Én inkább azt tartom nagyon szomorúnak, hogy az illúziók táplálásával elveszik az emberektől a felkészülés lehetőségét arra, hogy a nem is túl távoli jövőben, alapvetően megváltozó körülmények között is emberhez méltó életet élhessenek.
Akkor illúziók nélkül, ebben a felkészülésben igyekszik támogatni az embereket a Mélyalkalmazkodás és a Cassandra Program?
Valóban így van. A Deep Adaptation mozgalom világszerte 2019-ben indult útjára, így Magyarországon is. Az eltelt öt év alatt pedig a magyar csoport, a Deep Adaptation Hungary vált a legnagyobb és legaktívabb közösséggé a nemzetközi hálózatban. Az évfordulót megünneplendő, idén áprilisban meglátogatott minket Jem Bendell professzor, a mozgalom alapítója is. Ennek kapcsán hagyományteremtő jelleggel megrendeztük az első World Adaptation Forum konferenciát. Minden évben igyekszünk majd elhozni a kollapszológia nemzetközi szaktekintélyeit Magyarországra, hogy ezzel is elősegítsük az őszinte párbeszédet a témával kapcsolatban.
A Mélyalkalmazkodás alapértékeire épülő Cassandra Program küldetése, hogy bármely szervezet, közösség vagy magánszemély felkészülhessen arra, hogy számtalan tényező együttes hatásának eredményeként az életkörülményeink lényegesen megváltoznak, és az élhető élet fenntartásának érdekében a legjobb tudásunk és szándékaink szerint alkalmazkodnunk kell az új feltételekhez. Ennek egyik legfontosabb eleme a kidolgozás alatt álló Ifjúsági Alkalmazkodási Program, ami a fiatalokkal kapcsolatban álló felnőtteket, szülőket, tanárokat igyekszik majd támogatni abban, hogy értelmi és érzelmi szinten is képesek legyenek feldolgozni a polikrízis folyamatát, és együtt gondolkodhassanak a fiatalokkal az előttünk álló lehetőségekkel kapcsolatban.
Mindemellett a Cassandra Program gondozásában útjára indítottuk a Holnapután könyvsorozatot, amelynek szándéka, hogy a téma nemzetközi szakirodalmának javát magyar nyelven is elérhetővé téve segítsen ráébreszteni a közvéleményt arra, mit is jelent a Nagy Felbomlás folyamata, mit hordoz magában az emberi civilizációra és az egész ökoszisztémára nézve, és milyen hiteles válaszokat is adhatunk mi minderre.
A hollywoodi filmgyártás közkedvelt műfaja a világméretű katasztrófát jósoló filmek. Ezek mennyire állnak közel a valósághoz?
Az igen valószínű, hogy az összeomlás nem egy verőfényes keddi napon, délután négy órakor fog bekövetkezni. A valóban érdemi viták tulajdonképpen arról szólnak, hogy mennyire lesz gyors, vagy mennyire lesz fokozatos. Az biztos, hogy nem mindenhol egyszerre és egy időben fog bekövetkezni – kivéve azt az esetet, ha egy nukleáris háború formájában történik meg. Így mondhatjuk, hogy egy konkrét esemény helyett sokkal inkább folyamatról van szó, illetve események sorozatáról. És nem valamikor a jövőben, hanem már javában benne élünk. Az ipari civilizáció felbomlása már jó ideje zajlik körülöttünk, és még akkor is történni fog, amikor már egyikünk sem lesz életben.
Úgy látom, 2020 egy korszakhatár volt. Azóta számos olyan dolog történt, ami alátámasztja ezt: világjárvány, elhúzódó háborúk, energiaválság. Ezek ugyanakkor arra is alkalmasak, hogy elfedjék a valódi, rendszerszintű problémát. Helyette vannak gonosz oroszok, gonosz kínaiak, gonosz háttérhatalom. Az pedig egyre inkább utópiának tűnik, hogy az emberek rendszerszinten gondolkodjanak, e szemlélet szerint éljenek és lássák át a világot, a folyamatokat, az összefüggéseket. Pedig egy olyan jövő előtt állunk, ahol évről évre egyre nehezebb lesz minden. Lesznek még ugyan egyre ritkábban és egyre rövidebb ideig tartó felívelések, ám aztán azokat újra és újra követni fogja egy nagy zuhanás.
Amitől én személy szerint igazán tartok, az a víz- és az élelemválság lehetősége. Már most jelentős problémák vannak mindkét területen. Egy ENSZ-jelentés szerint 2030-ra a globális édesvízigény nagyjából 40 százalékkal fogja meghaladni az elérhető készleteket. Ez egy döbbenetes adat. Ugyanakkor a Világbank szerint meg 2025-re a világ lakosságának közel fele vízhiányos területeken fog élni. És ha nincs víz, akkor vége. Víz nélkül semmire sem megyünk. Van egy nagy magyar illúzió, amely szerint mi víznagyhatalom vagyunk, ám ez nem fedi a valóságot, legalábbis a felszíni, vagyis lakossági, ipari és mezőgazdasági felhasználású vizek tekintetében nem.
Az élelmiszer hasonló léptékű probléma. A termőföld 30-60%-a (attól függ, melyik földrészt nézzük) már közepesen vagy súlyosan degradálódott, magyarul por, élettelen. Vegyszerek és műtrágyák használata nélkül lényegében nem alkalmasak a haszonnövények termesztésére. Ha pedig minden így megy tovább, akkor az évszázad közepére ez az arány átlagosan 90% körüli lesz. Hogyan fogunk így nagyjából 10 milliárd embert megetetni? A régi, jól bevált módszerrel: elvesszük attól, akinek van. A globális erdőirtás 75%-áért a mezőgazdaság felelős, és ahhoz, hogy az évszázad közepén majd megetethessük azt a nagyjából 10 milliárd embert, annyi termőföldet kell mezőgazdasági termelésbe vonni, amihez 10 millió négyzetkilométernyi erdőt kell még kivágni, ami nagyjából egy Kanada méretű terület.
Ennél sokkal komolyabb problémát fog okozni az, hogy az emberiség által bevitt kalóriának nagyjából 60%-át három gabonaféle adja: a búza, a kukorica és a rizs, ami mindössze 4-5 nagy, globális termőrégióban, ún. kenyérkosárban terem. Ha ezek közül kettőt-hármat egyszerre ér valamilyen szélsőséges időjárási hatás, ami tönkreteszi a termést, az azonnali globális élelmezési válságot, lánykori nevén éhínséget okoz. Ez pedig a különböző számítások alapján az előttünk álló 5-15 évben akár többször is előfordulhat, és erre semmilyen szinten nem vagyunk felkészülve.
Az is az összeomlás jele, hogy majd egyre inkább elmozdul a világ az autoriter politikai rendszerek irányába?
Nem majd, ez a változás már folyamatban van. A demokráciaindex szinte mindenhol romló tendenciát mutat. És ez nem véletlen. Minél nagyobb a bizonytalanság, annál inkább nő az emberekben a biztonság iránti igény. Ilyen esetben pedig ha jön valaki, aki rendet ígér, és még kenyeret is oszt, akkor az átlagpolgár ennek megfelelően fog dönteni. Persze még mindig vannak olyan országok, például az északi államok, ahol stabilnak látszik a demokrácia, és olybá tűnik, hogy kolbászból van a kerítés. De nem mindegy, hogy mihez képest. Az ember egy olyan jószág, hogy csupán fölfelé tud nézni. Érdemes néha lefelé is pillantani, és elgondolkodni azon, milyen magas színvonalon is élünk mi itt az emberiség többségéhez képest. Ami a „működő” nyugati demokráciákat illeti, én inkább úgy látom, hogy egyes helyeken még vastagabb a cukormáz, mint máshol. És ahol ránézésre úgy tűnik, hogy minden rendben van, ott is vannak ám problémák, csak más típusúak. A nyugat-európai vagy az észak-európai országok társadalmai másképpen törékenyek, mint a miénk. Heterogének és sokszínűek, ami bizonyos szempontból ugyan vonzó lehet, ám emiatt sokkal törékenyebbek, mint egy homogén társadalom.
Hosszabb ideig éltem a Brit-szigeteken, ahol mindenki nagyon kedves és előzékeny, gyakran előreengedik egymást, amikor felszállnak a buszra. De csak addig, amíg ki nem marad két-három járat, mert akkor már mindenki a másikat letaposva, elsőként próbál feljutni a buszra, amire oly régóta vár. Ahogy mindennapi életünk részévé válnak a különböző hiányállapotok, egyre több lesz az a fajta megkülönböztetés, hogy vagyunk mi, meg vannak ők. Érdemes egyébként megnézni Franciaországot is, hogy az elmúlt tíz évben hány alkalommal törtek-zúztak, gyújtogattak tömegek az utcán. Pedig a francia társadalom semmilyen szempontból nem szenved igazán hiányt. Mi lesz, és hova vezet majd, ha valódi nehézségek köszöntenek ránk?
Amitől azonban én személy szerint a leginkább tartok, az az ún. technoautoriter államok megjelenése lesz, ami felé Kína is halad. És őszintén úgy gondolom, hogy ettől már csupán pár év választ el minket. Az államok vagy akár a multinacionális nagyvállalatok, illetve az azokat vezető elit minden téren kontroll alatt tart majd mindenkit, akit csak tud. És mindezt természetesen csakis a mi érdekünkben. Erről szól például a Fekete tükör című sorozat is. Nem tudom, mit lehetne ez ellen érdemben tenni, valószínűleg semmit. Hiszen minél súlyosabbak lesznek a problémák, annál jobban vágyjuk majd a biztonságot, és hagyjuk magunkat kontrollálni. A magánszféra megszűnik, és még a gondolatainkba is beférkőznek majd. Persze mindig lesznek olyanok, akik úgy gondolják, kivonulhatnak a társadalomból.
Mire számíthatunk az elkövetkezendő 30-40-50 évben itt, a Kárpát-medencében, Magyarországon, Budapesten? Semmi jóra?
Ilyen távra én nemhogy nem tervezek, de nem is hivatkozok. Azt gondolom, hogy már ebben az évtizedben nagyon komoly problémáink lesznek. Nem csupán Magyarországon, hanem globálisan. Az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testületének két évvel ezelőtti összefoglalója szerint az életünk akár a felismerhetetlenségig megváltozhat, mire egy ma született gyermek eléri a 30. életévét. És ezt „csupán” az éghajlatváltozással kapcsolatban írták, ráadásul hírhedtek arról, hogy a valóság végül mindig rosszabbul alakul annál, mint amit előre jeleztek. De nemcsak az éghajlatváltozásról van szó, hanem az élet minden területéről. Úgy vélem, hogy ez az évtized lesz az utolsó, ami még inkább hasonlít azokhoz, amiket magunk mögött hagytunk, mert a következő évtizedtől ez már fordítva lesz igaz.
Bevallom, az interjú során egyre többször jutott eszembe Cormac McCarthy Az út című regénye (amiből egy remek film is készült). Annál kiábrándítóbb képet nem láttam még az emberiség jövőjéről. Szerinted el fogunk jutni odáig?
Én személy szerint úgy gondolom, hogy igen. És meglehet, hogy nem is kell már rá nagyon sokat várni. Ugyanakkor hiszem, hogy bárki hozhat az életével kapcsolatban bármilyen döntést szabadon – kevésbé, ha szülő –, és az nem jó vagy rossz, hanem az övé. De ezt csak annak fényében teheti meg hitelesen, ha tisztán szembenézett a valósággal, és azt szem előtt tartva határoz így vagy úgy. Ahogy az idő halad, és a folyamatok kibontakoznak majd a szemünk előtt, egyre többen fognak tanácstalanul, kérdéseikkel fordulni felénk, és hogy akkor hányan leszünk, akik támaszt jelenthetnek a másiknak, bizony, sorsdöntővé válhat…
A bejegyzés Wágner Gábor, a We Love Budapest oldalon 2024-ben közölt írása alapján készült.
