Az elmúlt hetven évben mérhetetlen fejlődésnek lehettünk tanúi világszerte. Egyetlen életciklus alatt ennyi változást nem élt még át korábban senki a történelemben. Ez azonban a mélyadaptáció hívei szerint nem fog folytatódni, stagnálás, csökkenés, majd az ipari civilizáció hanyatlása és összeomlása következik
„A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján fel kell készülnünk a klímaváltozás egy olyan bomlasztó és irányíthatatlan szintjére, amely éhezést, pusztítást, migrációt, járványokat és háborúkat hoz magával”
– írja Jem Bendell, a Cumbria Egyetem professzora a 2018-ban saját blogján közzétett Mélyalkalmazkodás: Útmutató az éghajlati tragédiához című tanulmányában.
Bendell arra a következtetésre jutott, hogy „az összeomlás elkerülhetetlen, a katasztrófa valószínű, a kihalás lehetséges”. Bár ő sem lát a jövőbe, arra kéri az olvasóit, hogy legalább gondolkozzanak el azon, hogy mi történik akkor, ha igaza van. A mélyalkalmazkodásból azóta nemzetközi mozgalom lett, amelyhez itthon is sokan csatlakoztak. A mélyalkalmazkodás arról szól,
hogyan kezelje az egyén a tényt, hogy az emberiség már túl van azon a ponton (point of no return), hogy megállíthatná a klímakatasztrófát és az ipari civilizáció összeomlását.
Míg az önmagukat preppereknek nevezők már évtizedek óta készülnek a kataklizmára, például túlélési módszerek megtanulásával, addig a mélyadaptáció a belső, mentális alkalmazkodásra koncentrál: fogadjuk el, hogy vége; a folyamatot már nem irányítjuk! Egy újfajta vallás, szekta, vagy egy racionális válasz egy valós katasztrófára? Hogyan lehet elfogadni azt, hogy nincs tovább? Mi van a civilizáció vége után?
Bendell a tanulmányában nem kínál egysíkú választ a fenti nehéz kérdésekre, ehelyett 4, angolul R betűvel kezdődő szóban foglal össze egy lehetséges programot – ezek alkotják a mélyalkalmazkodás gerincét:
- Resilience (reziliencia, megtartás) – Melyek azok a normák és viselkedésminták, amelyek értéket
képviselnek a számunkra, és amelyeket az emberi társadalom meg kíván tartani a túlélésért folytatott küzdelem során? - Relinquishment (elengedés) – Mit kell elengednünk ahhoz, hogy ne rontsunk a helyzeten?
- Restoration (helyreállítás) – Mit tudunk visszahozni a régiek tudásából, ami átsegít minket a nehéz időkön?
- Reconciliation (megbékélés) – Mivel és kivel kell megbékélnünk, ahogy ráébredünk halandóságunkra?
Az Aurórában a Szájensz Szeánsz keretében mesélt a mélyalkamazkodás mozgalom három hazai alakja: Csapó Krisztina gyászkísérő, Szalóczy Zsolt fizikus és Stumpf-Bíró Balázs összeomláskutató, beszélgetésüket Balogh Dávid moderálta. A mélyalkalmazkodás szellemében többek között a gazdasági összeomlás tényszerű alapjairól, a klímagyászról, és a személyes cselekvés kérdéséről beszélgettek.
A fizikai törvényekből nem ismerünk olyat, ami ránk, emberekre ne vonatkozna
Szalóczy Zsolt fizikus az egész emberi fejlődést, és annak szükségszerű zsákutcába futását egy érdekes új perspektívából, egy egyszerű fizikai összefüggésből vezeti le. Szerinte minden múltbéli fejlődésre kihatott az, hogy egy adott korban mennyi energiabefektetéssel tudtunk egy újabb egység energiát létrehozni (energy return on energy invested). Mivel ez az arány az emberi történelem során évezredeken át nagyon alacsony volt, az emberi faj élete kezdetben semmi másról nem szólt, csak hogy energiát gyűjtött, hogy energiát termelhessen: felkelt, bogyót szedett, nyulat vadászott, hogy másnap is legyen energiája felkelni és újra csinálni ugyanezeket a tevékenységeket. A test összes energiája az energiagyűjtésre ment rá, így nem is jelenhetett meg igazi fejlődés.
Az ipari forradalom korában kibontakozó gyors növekedés oka valójában az volt, hogy a kezdeti, könnyen bányászható fosszilis energiák ezt az arányt radikálisan feljavítják. A felszíni olajmezőknek például óriási energiamegtérülése volt, tehát egy hordónyi olaj felhasználásával közel százat tudtunk kitermelni. Ez volt az az óriási energiatöbblet, ami miatt létre tudtuk hozni a fogyasztói társadalmakat. A könnyen kibányászható energia viszont fogyóban van, az elmúlt évek sztárjai, a palaolaj és palagáz mára már nehezen, csak sok energiaráfordítással állítható elő. Az energiamegtérülés a palamezők esetében sokszor csak 1:2-höz vagy 1:4-hez. Ehhez képest a mai városi civilizáció fenntartásához történelmi viszonylatban magas, 1:7-hez energia megtérülési arány szükséges. Egyre kérdésesebb, hogy ezt fenn tudjuk-e tartani.
A globális energiaigény közben egyre nő.
Ennek szemléltetésére Szalóczy a következő példát hozza: ha a globális GDP növekedése „csak” 2-3% minden évben, a gazdaság mérete 30 év alatt megduplázódik, és minden száz évben megtízszereződik. Ha a növekedési folyamat így maradna, 400 év múlva a földre érkező napsugárzás összes energiáját a gazdasági termelésre kellene fordítani, 1400 év múlva pedig már a Napból kisugárzott összes energiára szükségünk lenne. Ilyen ütemben haladva előbb-utóbb az univerzum összes csillagának összes energiáját nekünk kellene felhasználnunk, hogy fenntarthassuk a civilizációnk növekedési paradigmáját.
Természetesen ez nem megvalósítható, így Szalóczy arra a következtetésre jut, hogy
előbb-utóbb az ipari civilizációt szétfeszíti fenntarthatatlan energiaigénye.
A gazdasági teljesítmény és az energiafelhasználás direkt kapcsolatban van, így sajnos az energiahatékonyság növelése illúzió. De nem csak az elérhető energia véges, hasonló gátat jelent a növekedés szempontjából a nem-megújuló természeti erőforrások végessége is.
Arra a kérdésre, hogy a technológia fejlődés megoldhatná-e az ipari civilizáció növekvő energiaigényét, a szakember ismét a fizika alapvető működési elveit hozza fel. Kiemeli, hogy a fizikai törvényekből nem ismerünk olyat, ami ránk, emberekre ne vonatkozna. Az entrópia törvénye, azaz a termodinamika második törvénye azt mondja ki, hogy a dolgok a szétesés irányába haladnak, tehát az univerzumban lévő rendetlenségnek időben nőnie kell. A mobiltelefonunk minden anyaga létezett 50 ezer évvel ezelőtt is, de ezen anyagok nem tudtak maguktól rendezetten összeállni. Ehhez kellett az ember, vagyis leginkább az erre használt energia. Az energia viszont véges. Mi az energiát nem a semmiből teremtjük, csupán a termelésre használhatóvá alakítjuk a már meglévő formáit. Az így felhasznált energia segítségével építjük a rendet, ami az ember épített környezetében található. Ennek a rendnek viszont szükségszerűen van egy másik oldala, hogy valahol a rendetlenségnek nőnie kell – hiszen a termodinamika második törvényét nem tudjuk kikerülni.
A modern ipari civilizáció egy nagy rendcsinálás. Viszont, jelenleg, nincs arra technológiánk, hogy a „melléktermékként keletkező rendetlenséget” kilökjük a világűrbe, ezért összességében itt a Földön növekszik a káosz, amit most már valóban kezdünk érezni. Amit a sci-fikben látunk, hogy homoksivatag közepén egy buborékban van egy oázis, a fizika törvényei szerint nagyon nehéz lenne megcsinálni, mert rengeteg energia kell hozzá. Szerinte az ellentmondás feloldhatatlan, mert még napjainkban is csak a fosszilisekből tudjuk nyerni az energia jelentős részét, ráadásul azt is egyre rosszabb energia megtérülési mutatóval. A megújuló energia előállítási módokra való áttéréshez pedig sem elég idő, sem elég anyag nem áll rendelkezésre.
Természetesen nem lehet pontosan meghatározni, mi lesz 10 év múlva, de valószínűségeket rendelhetünk hozzá. Minden évben egyre negatívabbak a klímaelőrejelzések, de Szalóczy szerint így sem közelítik meg azt, ami a tényeknek megfelelne. Már beszélünk arról, hogy, ha így folytatjuk, az évszázad végére akár 5-6 Celsius-fokos átlaghőmérséklet-emelkedés is várható, de azt általában nem tesszük hozzá, hogy mit jelent az emberekre nézve ez a „pár fok”. Tanulmányok szerint már 4 Celsius fokos emelkedésnél is minimálisra csökken azoknak a fajoknak és élőhelyeknek a száma, amelyek alkalmazkodni tudnak. 6 fokos emelkedéssel pedig nagyon is elképzelhető, hogy az emberi faj egyetlen egyede sem tud túlélni.
A klímaszorongás és ami mögötte van: valójában gyászolunk
Csapó Krisztina a klímagyászról, és a pszichológiai alkalmazkodásról beszélt: mit tehetünk, ha a fent felsorolt tényeket fel akarjuk dolgozni? A klímaszorongás és a jövő miatti aggodalom a témában nyilatkozó pszichológusok szerint teljesen érthető, sőt, bizonyos mértékben nem is feltétlenül rossz, mert változtatásra motiválhat. Viszont ha túl erős, és ezért bénító a klímaszorongás, azt különböző technikákkal célszerű oldani. Krisztina szerint ezek feloldása sokszor azért nehéz, mert itt a szorongás hátterében egy fel nem ismert gyászfolyamat áll, amit egyrészt az ökológiai veszteségek, másrészt a jövőkép elvesztése vált ki. A gyász rövid definíció szerint a veszteségekre adott válaszreakció, a klímakatasztrófa fenyegetése pedig valós veszteségélményt hoz létre.
A klímagyász egy másik aspektusa az úgynevezett anticipációs gyász, más néven előgyász, amit tipikusan a halálos betegséggel diagnosztizáltak, de a hozzájuk közel állók is átélhetnek. Például amikor valaki megtudja, hogy ő maga, vagy egy hozzátartozója szerette rákos, az első sokk után beindul egy gyászfolyamat. Mindehhez akár a transzgenerációs örökség is hozzájárulhat. Krisztina szerint nagyon gyakori, hogy amikor emberek félelmeit vizsgáljuk – hogy ki mitől fél a legjobban: éhezéstől, erőszaktól, attól, hogy menekülni kell, stb – könnyen lehetnek azoknak transzgenerációs előzményei. Több kutatás is foglalkozott például holokauszt-túlélőkkel és leszármazottaikkal, és egy részüknél még a 4. generációnál is jelentős PTSD-s tünetek mutathatók ki.
Ezek a tünetek leginkább azokban a családokban vannak jelen, ahol a trauma a kapcsolódó nehéz érzések (fájdalom, szégyen, a túlélők bűntudata) miatt tabu volt, és így nem indulhatott el a feldolgozási folyamat. Ezt azonban soha nem késő elkezdeni, és már a tudatosítás, a családon belüli beszélgetések is nagyon sokat segítenek abban, hogy a ma élők terhei csökkenjenek.
A klímagyász-csoportokban pont ezért a veszteségek rétegeit vizsgálják, és a résztvevők segítséget kapnak, illetve eszközöket is a feldolgozáshoz. A veszteségek legáltalánosabb szintje a közös (kollektív) veszteségeink – ilyenek a biztonságérzet, vagy a jövőbe vetett bizalom elvesztése. Ezután jönnek a személyes gyászok, például egy kapcsolat vagy egy családtag elvesztése, majd a transzgenerációs traumák. Ezekre az alapokra épül az aktuális klímagyász feldolgozási folyamata, amelyben a mélyalkalmazkodás egyfajta megküzdési stratégiaként a tapasztalatok szerint igen sokat segít. Csapó azonban kiemelte, hogy a gyász nem olyasmi, amitől meg kellene szabadulni, a gyász maga a gyógyulási folyamat, és sok esetben elkísér egy életen át.
Meg lehet azonban tanulni együtt élni vele úgy, hogy ne uralja az életünket. Komoly problémának látja, hogy címkézzük az érzéseket: pozitívnak tekintjük a kellemes érzéseket, míg negatívnak a nehéz érzéseket, azokat, amelyek nem kényelmesek. Holott általában pont ezek az érzések segítenek hozzá a fejlődéshez, ahhoz, hogy meghaladjuk korábbi önmagunkat. Meg kell élnünk az érzéseinket, még ha kényelmetlenek is, mert azokon keresztül vezet az út egy magasabb szintű jóllét felé.
A klímakatasztrófa szembesít minket azzal, hogy ahogyan jelenleg élünk, az nem fenntartható – ez felfogható egy, az életmódunkra kimondott halálos diagnózisként is. Így az erre adott reakciók leírhatók a haldoklás Elisabeth Kübler-Ross által leírt 5 szakaszával. Ezek a tagadás, a harag, az alkudozás, a depresszió és az elfogadás. Krisztina szerint ez az analógia valóban megáll, de fontos hozzátenni, hogy ezek a szakaszok nem feltétlenül ebben a sorrendben követik egymást, és általában nem egyszeriek, hanem hullámokban érkeznek, akár egyetlen nap során is átmehetünk mindeniken. Felhívja továbbá a figyelmet arra, hogy Elisabeth tanítványa, David Kessler a modellt kibővítette egy 6. szakasszal, és ez az értelem keresése. A kérdés, hogy hogyan tudunk értelmet adni az életünknek egy súlyos veszteség után már a jövőbe mutat.
Krisztina szerint, ha elengedek valamit, amivel ártok, jót teszek a Földdel, de magammal is. Komoly probléma, hogy a fiatalok aránytalanul súlyos bűntudattal küzdenek. Részei a fogyasztói társadalomnak és ezáltal a problémának, ezt látják, de egyszerűen nem tudnak nem ártani. Megfigyelése szerint a klímaszorongás a klímaaktivisták és a környezettudatosan élők körében a legerősebb, ami nem meglepő, hiszen mindent megtesznek a változásért, ennek azonban vajmi kevés eredményét látják.
Szembesülni a saját hatóképességünk korlátaival nehéz, ráadásul a folyamatok, amelyeknek az irányát meg szeretnénk változtatni, szinte felfoghatatlan léptékűek. A motiváció megválasztása a mentális egészség megőrzésében kulcskérdés: ha a klímaváltozás megállítását tűzöm ki célul, szorongani fogok, mert nem fog menni. Saját hatókörünk tudatosítása, illetve a már bekövetkezett és nagy valószínűséggel a jövőben bekövetkező veszteségek elgyászolása segít a jelenre fókuszálni. Ha például azt a célt tűzzük ki, hogy a természettel összhangban éljünk, és a motivációnk a helyesnek érzett, önazonos cselekvés, a pszichés teher jelentősen csökken.
Minden fontosabb annál, ami mindennél fontosabb
Stumpf-Biró Balázs szerint minden civilizáció vakfoltja, hogy nem tudja elképzelni, egyszer vége lesz. Persze, a homo sapiens mint faj fennmarad, de a keretrendszer amiben élünk, teljesen összeomolhat. Arra a kérdésre, hogy neki a mélyalkalmazkodás és a civilizáció összeomlásának a gondolata miért megnyugtató, azt mondta: magányosnak és frusztráltnak érezte magát sokáig, mert nem tudott senkivel a témáról őszintén beszélni. Nem tudta feltenni senkinek a kérdést: mi van akkor, ha nem tudjuk megoldani a ránk zúduló problémaáradatot?
Az elmúlt időszakban megerősödtek azok a vélemények, mozgalmak, melyek az ökológiai válság okainak enyhítése helyett a megváltozott helyzethez való alkalmazkodásra fókuszálnak. Ilyen a mélyalkalmazkodás is. Ezek a vélemények általában egy nagyon sötét és vészterhes jövőképből indulnak ki, amelyben az alkalmazkodási verseny óriási. Ezekről a mozgalmakról, többek között a mélyalkalmazkodásról beszélgetett a Zöld Egyenlőség podcastben Zlinszky János, biológus, környezetpolitikai szakértő, az Egyensúly Intézet és Ludovika Collegium Tanácsadó testületi tagja Gébert Judittal. Beszélgetésük itt hallgatható vissza.
Nagyon felszabadító volt számára Bendell tanulmánya a mélyalkalmazkodásról, mert rájött, hogy nincs egyedül a félelmeivel, és van egy közösség, ami a helyzet elfogadásán alapul. Stumpf-Bíró szerint azért is különösen nehéz a klímakatasztrófa mentális elfogadása, mert az ember általában úgy menekül a végesség elől, hogy kivetíti magát a jövőbe, alkot az utókornak, vagy családot alapít.
Stumpf-Biró szerint sem jó, ha olyan állapotba hozzuk magunkat, hogy végül minden cselekedetünk miatt szorongást érzünk.
Az egyénekre rátolni a felelősséget sikeres kampány volt, és tökéletes arra, hogy elfedje a rendszer hibáit, de alapvetően téves megközelítés.
Ha egy átlagember lemond mindenről, aminek közvetlenül vagy közvetetten üvegházgáz hatású gáz kibocsátása van, akkor 70 év alatt kíméli meg a légkört annyi üvegházhatású gáztól, amennyit a globális energiaipar egy másodperc alatt bocsát bele. Csak az USA hadseregének akkora a karbonlábnyoma, mint a világ 195 országából a legkisebb kibocsátó 148 ország karbonlábnyomainak összessége. Ettől még persze érdemes változtatni életvitelünkön is. A hústermelés például nem fenntartható, eleve jobb tehát, ha elkezdjük magunkat átszoktatni, még, ha nem is mentjük meg vele a Földet. A húsmentes étrend előnye az is, hogy nem ér minket majd akkora sokk, amikor eltűnik a hús a polcokról, jegyzi meg viccesen.
Stumpf-Biró szerint két lehetőség mindenki számára nyitott. Az egyik a belső felkészülés – ismerjük meg a tényeket, fogadjuk el a változást, és találjunk értéket az életünkben. Tehát a saját elhatározásunkból készüljünk egy egyszerűbb életre. A mélyalkalmazkodás szempontjából ugyanis a klímakatasztrófa alapvetően egy mentális kérdés, amire belülről kifelé igyekszik választ adni. Ha nincs megfelelő lelki erőnk átélni ezeket a nehéz éveket, akkor mindegy lesz, mennyi mindent halmoztunk fel.
A másik, szerinte, amit kis befektetéssel is, akár azonnal megtehetünk, hogy az emberi kapcsolatainkat megtöltjük élettel, szeretettel és tartalommal. Mert eljön a pillanat, amikor nem marad majd semmi másunk. Tudjuk például, hogy hívják a szomszédunkat? Hiszen ő lesz az első, aki ismeretlenül átjön, hogy elvegye, amire szüksége van. De egy elmélyült emberi kapcsolat esetén ő lehet az, aki a segítségünkre siet, ha elszabadul a káosz.
Hogy jobb dolog-e a tagadás az őszinte beismerés helyett? Képzeljük el, hogy az orvos tudja már, hogy halálos betegségünk van, szeretnénk tudni, vagy sem? Ilyenkor azért jobb tudni, mert akkor eldönthetjük, mit kezdünk a hátralévő időnkkel. Járhatunk orvosról orvosra, kezelésről kezelésre, vagy dönthetünk úgy, hogy, a családunkkal akarjuk inkább békében leélni a maradék időt. Lehet, hogy mostanáig a biztonság illúziójában éltük az életünket, pedig egyáltalán nem vagyunk biztonságban. Ezt az illúziót veszíthetjük el azzal, hogy ráébredünk: a globális ipari civilizáció a gyorsuló hanyatlás időszakában van. A mélyalkalmazkodás gondolkodásmódja pedig segíthet elfogadni ezt. Nem az az alapvető javaslat, hogy ne tegyünk semmit, hanem csupán, hogy a cselekvést ne menekülésnek használjuk.
Mi a különbség megelőzés (mitigáció) az alkalmazkodás (adaptáció) között? Egyéni vagy közösségi alkalmazkodást jelent-e a mélyalkalmazkodás? Milyen emberkép húzódik meg a mélyalkalmazkodás mögött? Az ember, mint faj arra van ítélve, hogy elpusztítsa önmagát, vagy van remény arra, hogy képesek leszünk szembe nézni önmagunkkal? A mélyalkalmazkodás – alapértékeit tekintve – miben különbözik a prepper mozgalomtól? Ezeket és az ehhez hasonló kérdéseket járta körbe Stumpf-Biró Balázs a Zöld Egyenlőség podcastban. Ha tetszett ez a cikk, és szívesen mélyülnél el a témában, itt hallgathatod meg.
A bejegyzés Czabán Samu, Mérce oldalon közölt írása alapján készült.
