Napjainkban az emberiségnek számos problémával kell szembenéznie. Az éghajlatváltozás, a növekvő gazdasági egyenlőtlenség, a biológiai sokféleség összeomlása, a politikai polarizáció és a globális adósságcsapda csak néhány ezek közül. E tendenciák egyike sem folytatódhat a végtelenségig anélkül, hogy ne vezetne civilizációnk önfenntartó képességének súlyos válságához. Ezek a kölcsönösen egymásra ható módon növekvő problémák együttesen azt sugallják, hogy valamiféle történelmi töréspont felé tartunk.
Az összetett társadalmak (vagyis a civilizációk, azaz a városokkal, írással, pénzzel és teljes munkaidős munkamegosztással jellemezhető társadalmak) idővonalát jellemzően komoly töréspontok szakítják meg. Az ókori római, egyiptomi és maja civilizációk mind összeomlottak. Régészek, történészek és rendszerszemléletű gondolkodók évtizedeken át keresték a magyarázatot erre az összeomlási mintázatra – ha úgy tetszik, igyekeztek megfejteni a civilizációk összeomlásának általános, egységes elméletét. Az egyik legígéretesebb koncepció, amely egy ilyen elmélet alapjául szolgálhat, az az (élőlények és környezetük közötti kapcsolat tanulmányozásával foglalkozó) ökológia egyik ágából, a reziliencia tudományágából ered.
Miért omlanak össze a civilizációk: Az adaptív ciklus
A megfigyelések szerint az ökoszisztémák jellemzően az adaptív ciklus következő négy fázisán mennek újra és újra keresztül: növekedés, stagnálás, összeomlás és újjászerveződés. Képzeljünk el például egy amerikai sárgafenyő erdőt. Egy zavaró tényező esetén, például egy tűzvész után (amely során a tárolt szén kioldódik a környezetbe), szívós és alkalmazkodóképes pionír növény- és kisállat fajok töltik be a keletkező nyílt tereket és ezek gyorsan szaporodni kezdenek.
A ciklusnak ez az újjászerveződési szakasza hamarosan átmegy egy növekedési szakaszba, amelyben azok a fajok kezdenek dominálni, amelyek előnyre tesznek szert más fajokkal szemben. Ezek az egyes fajok közötti kapcsolatok ugyan stabilabbá teszik a rendszert, azonban ez a sokféleség rovására megy.
A stagnálási fázisban az olyan erőforrásokat, mint a tápanyagok, a víz és a napfény, a domináns fajok annyira igénybe veszik, hogy a rendszer egésze végül elveszíti a változó körülményekhez való alkalmazkodóképességét. Ezek a tendenciák egy olyan ponthoz vezetnek, ahol a rendszer hajlamos az összeomlásra – a felbomlási fázisra. Sok fa elpusztul, tápanyaguk szétszóródik és a megnyíló lombkoronán keresztül több fény jut be, élőhelyet biztosítva a cserjéknek és a kis állatoknak. A körforgás kezdődik elölről.
A civilizációkkal nagyjából ugyanez történik. Az összetett társadalmakban a kezdeti időszakban generalista úttörők vannak jelen (olyan emberek, akik sokféle dolgot elég jól csinálnak) egy olyan környezetben, ahol a felhasználható erőforrások bőségesen rendelkezésre állnak. Ezek az emberek olyan eszközöket fejlesztenek ki, amelyek lehetővé teszik az erőforrások hatékonyabb kiaknázását. A munkamegosztás és az egyre távolabbi régiókkal folytatott kereskedelem szintén hozzájárul az erőforrások minél alaposabb felhasználásához. Kereskedelmi és közigazgatási központok, azaz városok alakulnak ki és válnak egyre nagyobbá. Egyre elterjedtebb a pénzhasználat a kereskedelem elősegítése érdekében és a kölcsön lehetővé teszi a jövőbeli fogyasztás előrehozatalát a jelenbe. Az erőszakra szakosodott, jobb fegyverekkel rendelkező csoportok meghódítják a környező népeket.
A komplexitás (többféle eszköz, több társadalmi osztály, többféle szakosodás) megold számos problémát és lehetővé teszi a felhalmozást, ami egy stagnáló szakaszhoz vezet, amelynek során kiépül egy birodalom és nagy eredmények születnek a művészetek és a tudományok terén. Az idő előrehaladtával azonban a komplexitás ára egyre csak halmozódik és a társadalom ellenálló képessége csökken. Az adóterhek elviselhetetlenné válnak, a természeti erőforrások kimerülnek, a környezet szennyezetté válik és a meghódított népek egyre elégedetlenebbek lesznek. Csúcspontján minden civilizáció stabilnak és legyőzhetetlennek tűnik. Ám éppen a diadalmenet e pillanatában válik sebezhetővé a külső ellenségekkel és a belső viszálykodással szemben. Az adósságokat már nem tudják visszafizetni. A meghódított népek fellázadnak. Egy természeti katasztrófa pedig megtörheti a stabilitás és a kontroll látszatát.
Az összeomlás gyakran gyorsan következik be, pusztulást hagyva maga után. De legalább néhány összetevő, amely naggyá tette a civilizációt (beleértve az eszközöket és a gyakorlati tudást) megmarad, és a természeti környezetnek lehetősége van regenerálódni és helyreállni, ami végül lehetővé teszi az újjászerveződést és egy új növekedési fázis kialakulását – vagyis egy újabb civilizáció felemelkedését.
Minden energia
Egyértelmű jelek utalnak arra, hogy a globális ipari civilizáció a stagnálási fázisban van. Eredményeink elképesztőek, de rendszereink túlterheltek, és a problémák (ideértve az éghajlatváltozást, az egyenlőtlenségeket és a politikai diszfunkcionalitást) egyre csak halmozódnak és súlyosbodnak. A mi civilizációnk azonban különbözik minden elődjétől. Az ókori rómaiaktól, a görögöktől, az egyiptomiaktól, a Shang-dinasztia Kínájától, az inkáktól, az aztékoktól és a majáktól eltérően mi olyan civilizációt építettünk, amely globális. Olyan közlekedési és kommunikációs módokat találtunk fel, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak. A közegészségügy és a mezőgazdaság fejlődésének köszönhetően az emberiség össznépessége többszörösére nőtt ahhoz képest, mint amikor a római seregek átvonultak Észak-Afrikán, Európán és Britannián. Vajon túlnőttünk az adaptív cikluson, és megkerültük a folytonos növekedés gátját jelentő természetes ellenőrző pontokat?
A kérdés megválaszolásához először azt kell megvizsgálnunk, hogy miért ilyen sikeres a modern civilizáció. A technológia fejlődése, beleértve a kohászat és a mérnöki tudományok fejlődését, minden bizonnyal szerepet játszott ebben. Ezek jobb módszereket biztosítottak az energia kinyerésére és hasznosítására. De a számunkra elérhető energia minőségében és mennyiségében bekövetkezett gyors változás az, ami igazán meghatározó.
Korábban az emberek az energiát a növények éves növekedéséből nyerték (élelem és tűzifa), és környezetüket emberi és állati fizikai erővel alakították át. Ezek az energiaforrások szükségszerűen korlátozottak voltak. A 19. századtól azonban az új technológiák lehetővé tették számunkra, hogy hozzáférjünk a fosszilis tüzelőanyagokból kinyerhető energiához és hasznosíthassuk azt. A fosszilis tüzelőanyagok – a szén, a kőolaj és a földgáz – pedig olyan mennyiségben tudtak energiát biztosítani, amely messze felülmúlta a korábbi energiaforrásokat.
Minden energia. Minden szárazföldi ökoszisztéma és minden emberi társadalom lényegében a fotoszintézis révén összegyűjtött és koncentrált napenergia használatára (és elhasználására) szolgáló gépezet. Szeretjük azt hinni, hogy a pénz mozgatja a világot, de valójában az energia az, ami lehetővé teszi számunkra, hogy egyáltalán bármit is tegyünk – a szimpla reggeli felkeléstől kezdve az űrállomás létesítéséig. És ha sok olcsón hozzáférhető energia áll rendelkezésünkre, akkor nagyon sok mindent megtehetünk.
A fosszilis tüzelőanyagok több százmillió évnyi eltárolt egykori napfényt jelentenek. Nagy energiasűrűségű, hordozható és tárolható energiaforrások. A fosszilis tüzelőanyagokhoz való hozzáférés szinte mindent megváltoztatott az emberi létben. Hatásuk egyedülálló módon átalakító volt, mivel lehetővé tették az összes többi erőforrás nagyobb mértékű kitermelését és felhasználását – traktorok, buldozerek, bányászati berendezések, láncfűrészek, motoros halászhajók és még sok más eszköz révén.
Vegyünk egy példát. Minden korábbi agrárcivilizációban a lakosság nagyjából háromnegyedének kellett gazdálkodnia, hogy a fennmaradó 25 százalék – akik arisztokrataként, kereskedőként, katonaként, kézművesként, stb. éltek – élelmezéséhez szükséges élelmiszer-felesleget biztosítsa. A fosszilis tüzelőanyagok lehetővé tették a mezőgazdaság iparosítását és automatizálását, valamint a nagyobb távolságokra kiterjedő elosztási láncok kialakulását.
Ma az Egyesült Államok lakosságának csupán egy-két százaléka kell, hogy teljes munkaidőben gazdálkodjon ahhoz, hogy mindenki mást el tudjon látni élelmiszerrel. Az élelmezési rendszerek iparosítása nélkülözhetővé tette a korábbi paraszti osztály szinte teljes egészét, akik így a városokba költözhetnek és a gyártás, a marketing, a pénzügyek, a reklám, a menedzsment, az értékesítés, stb. területén vállalhatnak munkát. Tehát az urbanizáció és a középosztály 20. századi drámai bővülése szinte teljes egészében a fosszilis tüzelőanyagoknak köszönhető.
A fosszilis tüzelőanyagok használata azonban egy ördögi alku: ezek kimerülő, nem megújuló erőforrások, elégetésük szén-dioxidot és más üvegházhatású gázokat termel, ami megváltoztatja az éghajlatot és a világ óceánjainak kémiai összetételét. Ezek pedig nem kis problémák. Maga az éghajlatváltozás messze a legsúlyosabb szennyezési probléma, amellyel bármely társadalom valaha is szembesült, mivel az ökoszisztémák és az élelmezési rendszerek összeomlásához és széles körű, kényszerűségből fakadó migrációhoz vezethet.
A fosszilis tüzelőanyagok más energiaforrásokkal való helyettesítése elvileg lehetséges, de ennek teljeskörű megvalósítása hatalmas beruházásokat igényelne, nem csak a napelemek, szélturbinák vagy atomreaktorok építésével (ez utóbbi opcióval van néhány komoly probléma is), hanem a gyártás, a közlekedés, az épületek és az élelmezési rendszerek átállításával összefüggésben is, hogy azok a szilárd, folyékony vagy gáznemű tüzelőanyagok helyett villamos energiával működjenek. Szükség van az energetikai átállásra, de ez közel sem történik olyan ütemben, hogy megakadályozzuk a katasztrofális éghajlatváltozást, vagy megelőzzük a világ legjobb minőségű olaj-, szén- és gázkészleteinek kimerüléséből eredő gazdasági hanyatlást.
Az, hogy az ipari társadalom nem tudja végrehajtani ezt az energiaátállást, kétségkívül nem csak a fosszilis energiaipar ellenállásának számlájára írható, hanem szerepet játszik az átállás megvalósításához társuló hatalmas technikai kihívás, valamint az is, hogy a politikai döntéshozók nem támogatnak és alkalmaznak olyan szén-dioxid-adókat és alternatív energiára vonatkozó támogatásokat, amelyek szükségesek lennének.
Így tehát száguldunk az ökológiai és gazdasági pusztulás felé.
Miért olyan nehéz felismerni, hogy minden idők legnagyobb összeomlása felé tartunk?
Általában ez szokott történi a civilizációk adaptív ciklusában a stagnálási szakasz vége felé. Minden felmerülő probléma, önmagában véve általában megoldható – legalábbis elvileg. De ahogy a problémák halmozódnak, a fennálló helyzethez szokott (és abból hasznot húzó) vezetők egyre kevésbé hajlandóak felvállalni azokat a változásokat, amelyekre az aggasztó tendenciák kezelése érdekében a rendszerek és eljárások tekintetében szükség lenne. És mivel ezeket a tendenciákat figyelmen kívül hagyják, a megfordításukhoz szükséges erőfeszítések és kellemetlenségek szintje megugrik. Amikor felismerik, hogy a problémák megoldása túl sok áldozatot követel, úgy ezek kezelésének reális módja a probléma tagadása vagy mások hibáztatása lesz. A hibáztatásnak megvan az az előnye, hogy a vezetők beállíthatják úgy a dolgokat, mintha valóban tennének valamit, és így követőik támogatják őket. De valójában nem késleltetik a lavinaszerűen növekvő válságok bekövetkeztét.
Könnyű belátni, hogy az elit elveszítheti a kapcsolatot a valósággal, és nem veszi észre a közelgő összeomlás jeleit. De miért követi ezt mindenki más? Az idegtudomány legújabb felfedezései segítenek megmagyarázni, hogy miért is nehéz a legtöbbünknek felfogni, hogy fenntarthatatlan úton járunk.
Nekünk, embereknek veleszületett hajlamuk, hogy döntéseink meghozatalakor nagyobb súllyal vegyük figyelembe a jelenlegi fenyegetettségeket és lehetőségeket, mint a jövőbelieket. Ezt nevezzük a jövő diszkontálásának, és ez megnehezíti azt, hogy a jelenben hozzunk áldozatot egy olyan jövőbeli hatalmas kockázat leküzdése érdekében, mint amilyen az éghajlatváltozás. A más országban töltött nyaraláshoz társuló jutalom-érzet például valószínűleg felülírja a repülőutunk ökológiai lábnyoma feletti aggodalmunkat. Ha ezt a jövőre vonatkozó diszkontálási hajlamot megszorozzuk a hátrányos éghajlati következményekkel járó egyéni döntések milliárdjaival, akkor megérthetjük, miért nehéz ténylegesen csökkenteni a teljes üvegházhatású gáz-kibocsátásunkat.
Mi, emberek úgy vagyunk kondicionálva, hogy reagáljunk az újdonságokra, hogy észrevegyünk mindent a környezetünkben, ami nem a helyén van vagy ami váratlan, és ami potenciális fenyegetést vagy jutalmat jelezhet. A jutalom legtöbb típusa növeli a dopamin nevű neurotranszmitter szintjét az agyban. Kísérletek során megállapították, hogy ha egy állatnak eltávolítják a dopamin receptor génjeit, akkor az az állat kevésbé felfedező és kevesebb kockázatot vállal – felfedezés és kockázatvállalás nélkül pedig csökken az egyedek túlélési esélye. A függőséget okozó anyagok és viselkedésmódok módosíthatják az emberi agy ezen gyakorlati szempontok érdekében kifejlődött dopamin jutalmazó rendszerét. Ez különösen problematikus egy olyan kultúrában, amely tele van újszerű ingerekkel, amelyeket ráadásul kifejezetten úgy terveznek, hogy felkeltsék az érdeklődésünket – vegyük csak például a több száz reklámüzenetet, amelyet egy átlagos gyermek naponta lát. Olyannyira függővé váltunk a kultúránk által kifejezetten a figyelmünk (szórakoztatás, illetve haszonszerzés céljából való) megragadása érdekében megsokszorozott és finomhangolt ingerektől, hogy alig vesszük észre a hosszú távú tendenciákat, amelyek legalább olyan fenyegetőek, mint egy felénk száguldó orrszarvú.
A társadalmi hatalom birtokosai arra ösztönzik a rangban és vagyonban alattuk álló egyébként okos embereket, hogy normalizálják a fenntarthatatlant, ne vegyenek tudomást a közelgő következményekről, és eltereljék a figyelmet az egyre súlyosbodó ellentmondásokról. Azok a közgazdászok, akik azt állítják, hogy a gazdasági növekedés örökké folytatódhat egy véges bolygón, Nobel-díjat kapnak. Azok a politikusok, akik azt állítják, hogy az éghajlatváltozás egy átverés, nagy összegű kampány támogatáshoz jutnak. A felkapott szakértők és vállalkozók azzal lesznek egyre sikeresebbek, hogy azt állítják, a társadalom a „szétválasztás” (decoupling) révén kikászálódhat az éghajlatváltozás és az erőforrások kimerülésének csapdájából (a szolgáltató ipar, állításuk szerint, a végtelenségig bővülhet anélkül, hogy további energia- vagy fizikai erőforrásokra lenne szükségük). A technológiai mágusok azzal szereznek hírnevet és dicsőséget, hogy azt mondják, a mesterséges intelligencia, a 3D nyomtatás vagy a blockchain (folyamatosan növekvő adatbázis – a ford.) elhozza a „szingularitást” (azt a pontot, amikor a technológiai fejlődés annyira felgyorsul, hogy az emberek nem képesek azt teljesen megérteni és megjósolni – a ford.), amikor már senkinek sem kell majd dolgoznia, és minden emberi igényt és vágyat az önreprodukáló gépek elégíthetnek ki.
A tagadásnak sokféle árnyalata van, némelyik egészen enyhe. Sok gondolkodó és tájékozott ember tudatában van az olyan fenyegetéseknek, mint az éghajlatváltozás, a fajok kipusztulása, a talaj kimerülése és így tovább, és ragaszkodik ahhoz, hogy le tudjuk győzni ezeket a veszélyeket, ha még jobban igyekszünk. Gyakran jó úton járnak, amikor változtatásokat javasolnak. Válasszunk meg más, felelősségteljesebb politikusokat. Támogassunk környezetvédelmi nonprofit szervezeteket. Járjunk elektromos autóval. Tegyünk napelemeket a tetőnkre. Alapítsunk napelem-társulásokat vagy regionális nonprofit közműszolgáltatókat, amelyek megkísérlik az összes villamos energiát megújuló forrásokból beszerezni. Fogyasszunk organikus élelmiszereket. Vásároljunk a helyi termelői piacokon. Ezek mind olyan cselekvések, amelyek a helyes irányba terelik a társadalmat (azaz távolabb a bukástól) – de csak kis lépésekben. Talán az embereket motiválhatja az ilyen erőfeszítésekre abbéli hitük, hogy a zökkenőmentes átállás és a boldog jövő lehetséges, és hogy a megújuló energia számos munkahelyet teremt és egy folyamatosan növekvő zöld gazdasághoz vezet. Nincs értelme az ilyen reményeket és a hozzájuk kapcsolódó cselekedeteket letörni; épp ellenkezőleg: ha valamit érdemes, akkor bátorítani őket. Az ilyen gyakorlati erőfeszítések, akármennyire motiváltak vagy racionalizáltak is, segíthetnek az összeomlás mérséklésében, még ha nem is tudják megakadályozni azt (erre alább még visszatérünk később). A tagadás egy eleme azonban továbbra is fennáll – vagyis annak a valóságnak a tagadása, hogy a modern ipari társadalom általános pályája nem a mi irányításunk alatt áll, és óhatatlanul a túlzott emberi térhódítás és az összeomlás felé halad.
Mit tegyünk?
A fentiek mindegyike segíthet jobban megérteni, miért tűnik úgy, hogy a világ megőrült. A következmények pedig elképesztőek. Ha mindez igaz, akkor többé-kevésbé elkerülhetetlen gazdasági, társadalmi, politikai és ökológiai katasztrófával állunk szemben. És mivel az ipari civilizáció ma már globális, valamint az emberi népesség többszörösére nőtt a korábbi századokhoz képest, ez a katasztrófa soha nem látott méreteket ölthet. Bár jelenleg senki sem tudja megjósolni, hogy az összeomlás valójában mennyire teljes körű és milyen szörnyű lehet, valójában még az emberiség kihalása is elképzelhető (ugyan senki sem mondhatja teljes bizonyossággal, hogy ez valószínű, azonban még kevésbé állítható az, hogy ez elkerülhetetlen).
Ez pedig több, mint amit a törékeny emberi psziché el tud viselni. A saját halandóságunkba is elég nehéz belegondolni. A pszichológia egy iskolája („rettegéskezelés-elmélet”) azt veti fel, hogy számos kulturális intézményünk és gyakorlatunk (a vallás, a nemzeti identitás értékei) legalább részben azért létezik, hogy segítsen feldolgozni elkerülhetetlen személyes elmúlásunk elviselhetetlen tudatát. És mennyivel nehezebb lehet tudomásul venni egész életmódunk közelgő elmúlásának jeleit, a megszokott ökoszisztémák szélsőséges felbomlását? Így nem csoda, hogy oly sokan közülünk a tagadást és a figyelemelterelést választják.
Nem kérdés, hogy az összeomlás egy ijesztő szó. Ha meghalljuk, azonnal olyan filmek képei jutnak eszünkbe, mint a Mad Max vagy Az út (The Road). Azt feltételezzük, hogy az összeomlás minden jelentőséggel bíró dolog hirtelen és teljes megszűnését jelenti. A gondolkodásunk leáll. Pedig pont ekkor van rá a legnagyobb szükségünk.
A valóságban az összeomlásnak fokozatai vannak, a történelem azt mutatja, hogy a folyamat általában évtizedekig, néha évszázadokig tartott, gyakran lépcsőzetesen, részleges fellendülési időszakokkal megszakítva. Ezen túlmenően, elképzelhető, hogy beavatkozhatunk az összeomlás folyamatába a következmények mérséklésének céljából – magunk, közösségeink, fajunk és több ezer más faj érdekében. Jóllehet, hogy a Római Birodalom összeomlása után a középkori ír szerzetesek „megmentették a civilizációt” azzal, hogy memorizálták és lejegyezték az ősi szövegeket. Vajon előre tervezéssel és motivációval mi is meg tudnánk-e tenni ugyanennyit vagy még többet?
Sok mindent, amit ennek érdekében tehetnénk, már most is megtesszük az éghajlatváltozás és más, egyre közeledő válságok elkerülése érdekében. Ismétlem, azok az emberek, akik saját elhatározásukból csökkentik energiafelhasználásukat, helyben termesztett organikus élelmiszert fogyasztanak, igyekeznek megismerni szomszédaikat, kilépnek a fogyasztói mókuskerékből, csökkentik adósságukat, segítenek a helyi biodiverzitás védelmében olyan fajok ültetésével, amelyek az őshonos beporzókat táplálják vagy menedéket nyújtanak nekik, komposztot használnak a kertjeikben, olyan politikai jelölteket támogatnak, akik prioritásként kezelik a fenntarthatósági válság kezelését, és akik támogatják a környezetvédelmi és emberi jogi szervezeteket, mind-mind hozzájárulnak a fenyegető összeomlás enyhítéséhez és biztosítják, hogy több túlélő legyen. Többet is tehetnénk. Közös cselekvéssel elkezdhetnénk újra zöldíteni a bolygót; elkezdhetnénk a megkötött szenet beépíteni nemcsak a talajba, hanem szinte mindenbe, amit készítünk, beleértve a betont, a papírt és a műanyagokat; és tervezhetnénk egy új gazdasági rendszert, amely a verseny, az adósság és a folytonos növekedés helyett a kölcsönös segítségen alapul. Mindezeknek az erőfeszítéseknek van értelme, akár azzal a tudattal, hogy a civilizációnk közeleg szavatossági idejének végéhez, akár ennek hiányában is. Viszonylag lényegtelen, hogy miben ragadjuk meg ezen erőfeszítések céljait – lehet ez az emberek életének javítása, a bolygó megmentése, fajunk evolúciós potenciáljának kiteljesítése, hozzájárulás az általános spirituális ébredéshez vagy az elkerülhetetlen civilizációs összeomlás mérséklése.
Az összkép (az adaptív ciklusnak, az energia szerepének és a túlzott emberi térhódításból fakadó kényszerhelyzetünknek) megértése azonban egyrészről sürgeti a cselekvést, másrészről olyan új prioritásokat is hozzáad a képhez, amelyeket jelenleg elhanyagolunk. Például, amikor a civilizációk összeomlanak, a kulturális tudás általában elvész. Valószínűleg elkerülhetetlen, hogy az elkövetkező évszázadok során közös tudásunk jó nagy részét elveszítjük. Ezen információk nagy része amúgy is jelentéktelen (vajon a távoli utódaink tényleg szenvedni fognak attól, hogy nem nézhetik meg a Let’s Make a Deal vagy a Storage Wars archivált epizódjait?). Ennek ellenére az emberek világszerte sérülékeny adathordozókat használnak – számítógépek és szerverek merevlemezeit – hogy a zenétől kezdve a könyveken át a használati utasításokig mindent megőrizzenek. Abban az esetben, ha a világ villamosenergia-hálózatát nem lehetne többé fenntartani, nem csak a kényelemről és a komfortról maradnánk le: elveszíthetjük a tudományt, a magas szintű matematikát és a történelmet is.
Nemcsak az uralkodó ipari kultúra kiszolgáltatott az információvesztésnek. Az évezredeken át fennmaradt bennszülött kultúrákat a globalizáció erői rohamosan pusztítják, ami olyan régió-specifikus tudás kihalásához vezet, amely segíthetne a jövő emberének a fenntartható életben.
Kire hárul a felelősség, hogy mindezt a tudást gondozza, megőrizze és felelevenítse, ha nem azokra, akik megértik a veszélyt?
Cselekedj ott, ahol vagy: A közösség ellenállóképessége
Mi a Post Carbon Institute-nál (PCI) a szervezet 15 évvel ezelőtti megalapítása óta tisztában vagyunk az Összképpel, a nagy összefüggésekkel. Abban a kiváltságban volt részünk, hogy találkozhattunk az 1960-as, 70-es és 80-as évek néhány úttörő ökológusával, akik megalapozták a reziliencia tudomány, a rendszerszemléletű gondolkodás, az éghajlatváltozás, az erőforrások kimerülése és még sok más témakör jelenlegi megértését és építhettünk meglátásaikra. És arra törekedtünk, hogy ezt a megértést átadjuk a gondolkodók és aktivisták fiatalabb generációjának.
Ez idő alatt folyamatosan azzal a kérdéssel küzdöttünk, hogy „Milyen cselekvési tervnek van a legtöbb értelme az Összkép összefüggésében, figyelembe véve a szűkös szervezeti erőforrásainkat?”.
Hosszas beszélgetések után négy stratégiát dolgoztunk ki.
A reziliencia építésének közösségi szinten történő ösztönzése
A reziliencia egy rendszer azon képessége, hogy zavarokkal való szembesülése esetén is megőrizze alapvető struktúráját és funkcióit. A rendszer rezilienciája a teljes adaptív ciklus egészét tekintve jellemzően a stagnálási fázisban van a legalacsonyabb szinten. Ha ezen a ponton sikerül a társadalmi rendszerben és az ökológiai rendszerekben rezilienciát kialakítani, akkor a ciklus közelgő összeomlási szakasza mérsékeltebb és kevésbé intenzív lehet.
Miért a közösségek szintjén fejlesszük a rezilienciát, ahelyett, hogy nemzeti vagy nemzetközi szinten próbálkoznánk ezzel? Azért, mert a közösség az a szint, ami a legkönnyebben elérhető és ahol a leghatékonyabban lehet beavatkozni az emberi rendszerekbe. A nemzeti szintű fellépés manapság nehéz, és nem csak az Egyesült Államokban: az eszmecserék – szinte bármiről szólnak is – gyorsan átpolitizálódnak, polarizálttá és megosztóvá válnak. A közösségi szint az, ahol a legközvetlenebbül érintkezünk a társadalmunkat alkotó emberekkel és intézményekkel. Itt érintenek minket leginkább a társadalmi döntések: milyen munkahelyek vannak, milyen infrastruktúra áll a rendelkezésünkre, és milyen szabályok korlátoznak minket vagy adnak teret számunkra. És ami igen lényeges, ez az a szint, ahol a legtöbbünk, akik nem rendelkezünk jelentős politikai vagy gazdasági hatalommal, szavazóként, szomszédként, vállalkozóként, önkéntesként, vásárlóként, aktivistaként és választott tisztségviselőként a legközvetlenebben hatással lehetünk a társadalomra.
A Post Carbon Institute a kezdetek óta támogatja az Átalakuló Hálózatokat (Transition Initiatives), mint a közösségi reziliencia fejlesztésének egyik hasznos, helyben megismételhető és adaptálható modelljét.
Terjesszük a jó ötleteket
Naomi Klein a Sokkdoktrína című könyvében Milton Friedman közgazdászt idézi, aki azt írta:
„Csak egy – tényleges vagy vélt – krízis eredményez valódi változást. Amikor ez a krízis bekövetkezik, a megtett lépések a körülöttünk meglévő ötletektől függenek. Úgy vélem, ez a mi alapvető feladatunk: alternatívákat kidolgozni a meglévő politikához képest, életben tartani és hozzáférhetővé tenni ezeket, amíg a politikailag lehetetlen politikailag elkerülhetetlenné nem válik.”
Friedman és más neoliberális közgazdászok évtizedek óta használják a „sokkdoktrínát” a regionális gazdaságok, nemzeti kormányok és bennszülött kultúrák meggyengítésére, hogy így mozdítsák elő a vállalatok által irányított gazdasági globalizációt. Klein szerint akkor tudjuk kihasználni a válságokban rejlő lehetőséget, ha vannak kész, hatékony rendszert megváltoztató tervek, amelyeket a megfelelő pillanatban elővehetünk. Ez a stratégia elég észszerűnek hangzik, amikor a társadalmak egy rendkívül felkavaró változás küszöbén tántorognak.
Milyen ötleteknek és készségeknek kell már meglennie, amikor az ipari civilizáció összeomlik? Az ötletek és készségek egyik ilyen, már meglévő és alkalmazható gyűjteménye a permakultúra – az életvitelre vonatkozó tervezési megoldások gyűjteménye, amelyet ökológusok dolgoztak ki az 1970-es években, felismerve, hogy az ipari civilizáció előbb-utóbb eléri határait. Egy másik ilyen készlet a konszenzusos csoportos döntéshozatali készségek ismerete például. A listát még hosszan lehetne folytatni.
Fókusz az újítókon és a korai alkalmazkodókon
Még az 1960-as években Everett Rogers, a kommunikáció professzora írta meg az innovációk diffúziójának elméletét, amely leírja, hogyan, miért és milyen ütemben terjednek az új ötletek, társadalmi innovációk és új technológiák. Az elmélet kulcsa az, hogy típusokat állított fel, aszerint, hogyan viszonyulnak az emberek valami új dolog kialakulásához és elfogadásához, mégpedig a következőket: újítók<, korai alkalmazók, korai többség, késői többség és lemaradók.
Az újítók fontosak, de erőfeszítéseik sikere attól függ, hogy mennyire terjed el az innováció a korai alkalmazók körében, akik általában kevesen vannak, de kivételesen nagy hatással vannak a környezetükre.
A Post Carbon Institute-nál úgy döntöttünk, hogy kommunikációnkat a korai alkalmazókra összpontosítjuk.
Segítség az Összkép megértéséhez
A civilizáció akár összeomlással is végződő sebezhetőségéről szóló viták nem mindenkinek valók. Vannak olyanok, akik lelkileg túlságosan törékenyek. Mindannyiunknak szüksége van időnként egy kis szünetre, és időre, hogy átérezzük és feldolgozzuk azokat az érzelmeket, amelyeket az Összképről való elmélkedés elkerülhetetlenül kivált. De azok számára, akik képesek az információk befogadására és továbbra is jól funkcionálnak, az Összkép hasznos perspektívát kínál. Megerősíti azt, amit sokan közülünk intuitív módon már tudnak. És keretrendszert biztosít a stratégiai cselekvéshez.
Közösségi érdek és pártatlanság
Gyakran kérdezik tőlem, hogy reményteli vagyok-e a jövőnk kapcsán. A szokásos válaszom a következő: a remény nem csupán annyi, hogy jobb időkre számítunk; ez egy aktív hozzáállás, egy elhatározás, hogy a lehető legjobb eredményt érjük el, függetlenül a kihívásoktól, amelyekkel szembenézünk. David Orr, a Post Carbon Institute munkatársa foglalta ezt a legjobban össze, amikor azt írta: „A remény egy ige, ami felgyűrt ingujjal nekiveselkedik”.
Ha azonban a gondolkodás csak eddig terjed, a „remény” újradefiniálása felszínesnek és elégtelennek tűnhet. A kérdezőnek észszerű okokra van szüksége, hogy elhiggye, lehetséges egy olyan végkifejlet, amely nem borzalmas. Ebben valóban van igazság, és ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni.
Steven Pinker Az erőszak alkonya – Hogyan szelídült meg az emberiség? című könyvében azt állítja, hogy mi, emberek egyre békésebbek és együttműködőbbek vagyunk.
Nos, mondhatjuk azt, hogy az erőszak bármilyen csökkenése az elmúlt néhány évtizedben lehet annak a jele, hogy a civilizáció az adaptív ciklus stagnálási fázisában van: elértünk egy erőegyensúlyt, amit a végső soron fosszilis tüzelőanyagok általi jólét segített elő; lehet, hogy az erőszak egyszerűen csak felfüggesztésre került, mindaddig, amíg a gát átszakad, és a ciklus összeomlási fázisába lépünk. Mindazonáltal az evolúció az emberek esetében gyorsabban zajlik a kultúrán, mint a géneken keresztül. Ezért abszolút lehetséges az, hogy mi, emberek gyorsan fejlődünk annak érdekében, hogy nagyobb csoportokban békésebben éljünk.
Korábban kifejtettem, hogy az idegtudományok eredményei miként segítenek megérteni, miért fordulnak közülünk oly sokan a tagadáshoz és a figyelemeltereléshez a civilizáció túlélését fenyegető szörnyű veszélyekkel szembesülve. Az idegtudomány jó hírekkel is szolgál: igazolja, hogy az együttműködő késztetések evolúciós múltunkban gyökereznek, csakúgy, mint a versengő késztetések. Az önuralom és a mások iránti együttérzés részben tanult viselkedésformák, amelyeket ugyanúgy elsajátítottunk és fejlesztettünk, mint a nyelvi készségeinket. Az önzést és az altruizmusra való képességet egyaránt örököljük, de a kultúra általában inkább az utóbbi irányába terel minket, mivel a szülőktől általában azt várják, hogy gyermekeiket arra tanítsák, osszák meg amijük van, és ne legyenek pazarlóak vagy arrogánsak.
A katasztrófakutatás eredményei szerint a válság korai szakaszában az emberek jellemzően rendkívüli mértékű együttműködéssel és önfeláldozással reagálnak a helyzetre (ennek tanúja voltam a pusztító erdőtüzeket követően saját közösségemben, a kaliforniai Santa Rosa-ban). Ha azonban a nélkülözés továbbra is fennáll, akkor ez hibáztatásba és a szűkös erőforrásokért való versengésbe fordulhat át.
Mindez megmutatja, az, hogy közösségeink hogyan vészelik át a közelgő metakrízist, azt a tagok közötti kapcsolatok minősége nagy valószínűséggel befolyásolja. Nagyon sok múlik azon, hogy közösségi érdekű (pro-szociális) hozzáállást és reakciókat tanúsítunk-e, miközben megpróbáljuk visszafogni a hibáztatást és a pánikot. Azoknak, akik a közösségek ellenálló képességének megerősítésén dolgoznak, kerülniük kell a részrehajlást és a nehézkes kifejezéseket, és a közös értékekre kell építeniük. Mindenkinek meg kell értenie, hogy egy csónakban evezünk. Az Összkép segíthet az embereknek megérteni, hogy a civilizáció összeomlása nem egyetlen csoport hibája. Csak összefogással remélhetjük, hogy megmenthetjük és megvédhetjük mindazt, ami a világunkban valójában a legértékesebb, és hosszútávon talán még javíthatunk is az életünkön.
Nehéz idők jönnek. De ez nem jelenti azt, hogy nem tehetünk semmit. A még viszonylag normális időszakból előttünk álló minden egyes nap egy alkalom arra, hogy hálásak legyünk az életünkért és egy lehetőség a valódi cselekvésre.
A bejegyzés Richard Heinberg, a Post Carbon Institute oldalon 2018-ban közölt írása alapján készült.
