A Földön, az élővilág történetében több tömeges kihalási esemény is történt, amelyek többségéhez a légkör szén-dioxid tartalmának “hirtelen” és drasztikus mértékű növekedése, illetve annak következménye, a globális felmelegedés jelentősen hozzájárult. Fontos kiemelni, hogy csupán 4-5 Celsius-fokos globális átlaghőmérséklet emelkedés elegendő volt ahhoz, hogy ezek a pusztító események bekövetkezzenek és komplett fajokat töröljenek el a Föld színéről. A jelenlegi szén-dioxid-kibocsátás növekedésének üteme 10-100-szor gyorsabb, mint az említett események idején – és a globális felmelegedés tekintetében, ha a korábbi események folyamatát egy adott útszakasznak tekintjük, bizony ennek már a negyedénél tartunk.
A Föld 4,5 milliárd éves, azonban a szárazföldi gerinces állatok csak mintegy 300 millió évvel ezelőtt fejlődtek ki és kezdték el benépesíteni a bolygót, ezért mindenképpen ezen a ponton érdemes megkezdeni a kihalási események tanulmányozását.
Ismereteink szerint a legnagyobb tömeges kihalási esemény 252 millió évvel ezelőtt történt, ez volt a Perm-triász kihalási esemény vagy közkeletű nevén a “Nagy Kihalás”. Feltételezések szerint legfőbb kiváltó oka az lehetett, hogy jelentős mennyiségű szén-dioxid szabadult fel és került a légkörbe. Az egyenlítői régiókban, mind a szárazföldön, mind az óceánban túlságosan magas volt a hőmérséklet a legtöbb életforma számára, beleértve a növényeket is. A felmelegedés folyamatának eredeti oka a szakmai körökben mai napig vita tárgyát képezi, de valószínűleg a kelet-szibériai platóbazalt-kitörések – amelyeket a földtörténet egyik legnagyobb ismert vulkáni eseményeként tartanak számon – közel kétmillió évig tartó sorozata idézhette elő. Maga a kihalás folyamata mintegy 60 000 éven keresztül zajlott, ami geológiai szempontból mondhatni egy „szempillantás” alatt történt. Ezután egy teljesen új evolúciós időszak kezdődött – új növényfajok, állatfajok születtek, fejlődtek ki -, és ahhoz, hogy az ökoszisztéma újra helyrebillenjen és elérjen egyfajta egyensúlyi állapotot, 2-10 millió évre volt szükség.
A következő, az úgynevezett Triász-jura kihalási esemény 201 millió évvel ezelőtt következett be. Ennek kiváltó oka – a Perm-triász eseményhez hasonlóan – valószínűleg fokozott vulkanikus tevékenység és nagy mennyiségű szén-dioxid felszabadulása lehetett a közép-atlanti térségben. Ez nagy eséllyel elindíthatott egy pozitív visszacsatolási hurkot, mivel az olvadó permafrosztból több tonna metán szabadulhatott fel. A növényeket és állatokat egyaránt érintő kihalási időszak körülbelül 10 000 évig tartott, és megteremtette a körülményeket a dinoszauruszok megjelenéséhez és elterjedéséhez.
Ebben az időszakban tehát a dinoszauruszok “uralták” a Földet, egészen addig, amíg 66 millió évvel ezelőtt egy újabb, a Kréta-tercier kihalási esemény el nem pusztította őket – a madárszerű dinoszauruszok kivételével (később ugyanis belőlük fejlődtek ki a madarak). Ezt a kihalási eseményt valószínűleg egy üstökös vagy aszteroida becsapódása okozhatta, vagy pedig egy olyan szélsőséges vulkáni tevékenység, amely hasonló globális felmelegedést idézett elő, mint a korábbi események (40 000 év alatt 8 Celsius-fokos felmelegedés). [Ezt az eseményt a fenti grafikonon nem ábrázoltuk].
Végül pedig a paleocén-eocén hőmérsékleti (termális) maximum (PETM) és a hozzá kapcsolódó kihalási esemény következett, 56 millió évvel ezelőtt. Ezt valószínűleg a szén-dioxid-, és metánkibocsátás együttes hatása okozhatta; ez az a globális felmelegedési esemény, amelyről a legtöbb bizonyíték és információ áll rendelkezésünkre, és amely a leginkább hasonlít a ma megtapasztalható éghajlatváltozáshoz. A kontinensek elhelyezkedése is nagyjából hasonló volt a jelenlegihez. A felmelegedés során mintegy 5000 év alatt 5 Celsius-fokkal megemelkedett a globális átlaghőmérséklet, elpusztult a tengerfenéken élő, mélytengeri élővilág nagy része, a trópusi égöv határa egészen az északi szélesség 45 fok vonaláig tolódott fel, az aligátorok az Északi-sarkkör pereméig vándoroltak, az óceánok hőmérséklete elérte a 36 Celsius-fokot, és az egyenlítői régiók gyakorlatilag a legtöbb faj számára élhetetlenné váltak. A paleocén-eocén hőmérsékleti maximum kihalási eseményét számos szakember kutatta és vizsgálta, ennek köszönhetően több száz erről szóló tanulmány elérhető az interneten, és jelentős figyelmet kapott a különböző médiumokban is.
Ez a viszonylag magas globális átlaghőmérsékletű időszak körülbelül 20 000 évig tartott. Végül az Északi-sarkvidéket beborították az algák, amelyek lassacskán elnyelték a szén-dioxid jelentős részét és amikor elpusztulva lesüllyedtek a tengerfenékre, szó szerint magukkal vitték ezt a szén-mennyiséget, csökkentve ezáltal a légkör szén-dioxid szintjét, visszahűtve a Földet a normális hőmérsékletre. Ez az egész folyamat körülbelül 200 000 év alatt zajlott le.
A földtörténeti időszámításban az egy “szempillantásnak” számító múltbeli események során bekövetkezett éghajlatváltozás a Földön élő állatokat igazából csekély mértékben érinthette. Hiszen az állatok nem azonnal pusztultak ki; egyszerűen csak alacsonyabb volt a szaporodási arányuk, ami miatt a populációjuk lassan csökkenni kezdett, míg végül egyetlen példány sem maradt belőlük. Mindezek mellett egy evolúciós fejlődési folyamaton is keresztülmentek, sőt valójában a paleocén-eocén hőmérsékleti maximum időszakában egyfajta fellendülés is bekövetkezett, amely többek között az első főemlősök megjelenését eredményezte.
Ami az igazán megdöbbentő és ijesztő is egyben, hogy a jelenlegi felmelegedés üteme 10-szer gyorsabb, mint a paleocén-eocén hőmérsékleti maximum időszakában. Ez a hatás már egy-egy állat élettartama alatt is észrevehető, ami azt jelenti, hogy annyira rövid időtávról beszélünk, ami alatt az evolúciós alkalmazkodás szinte lehetetlen. A szakértők nem is köntörfalaznak, nyíltan és egyenesen azt nyilatkozzák:
„Arra a következtetésre jutottunk, hogy a rendelkezésre álló feljegyzések alapján a jelenlegi antropogén időszakban a szén-dioxid-kibocsátás mértéke és üteme példa nélküli, ha az elmúlt 66 millió évet vizsgáljuk. Úgy véljük, hogy egy ilyen rendkívüli állapot alapvető kihívást jelent a jövőbeli éghajlati előrejelzések keretrendszerének kialakításában. Emellett az akár már a közeljövőben bekövetkező, rendszerszintű ökoszisztéma-zavarok valószínűleg meghaladják majd a paleocén-eocén hőmérsékleti maximum időszakában bekövetkezett változásokat és kihalási eseményeket.” – Zeebe (2016)
A paleocén-eocén hőmérsékleti maximum eseményei 5 Celsius-fokos globális átlaghőmérséklet emelkedést eredményeztek a Földön. Nagy valószínűséggel a globális éghajlatváltozás folyamatában már rendszerszinten érvényesül a 2 Celsius-fokos átlaghőmérséklet emelkedés, ami azt jelenti, hogy ezt akkor is elérnénk, ha már holnap leállítanánk az összes szén-dioxid-kibocsátást, vagy sikeresen megvalósítanánk a légkörben lévő szén-dioxid kivonásának bonyolult technológiáját. Ha minden marad a régiben, és folytatjuk az ipari civilizáció – növekedés, fogyasztás, szennyezés – jelenlegi ütemét, akkor 140 éven belül elérhetjük a paleocén-eocén hőmérsékleti maximum időszak körülményeit és egy újabb kihalási esemény tanúi lehetünk.
A bejegyzés Steve Hampton, a The Cottonwood Post oldalon 2019-ben közölt írása alapján készült.