Boldog, aki felismerte a globális felmelegedést, a klíma- és energiaválságot, és lelkesen küzd a fosszilis energiahordozók visszaszorításáért, a fenntartható gazdaságért. Ám aki rendszerszinten szemléli a vészjósló folyamatokat, depresszióba zuhanhat, mert megoldhatatlannak láthatja a helyzetet, az összeomlás képei villannak fel előtte. Vagy lehet, hogy mégis ő a boldogabb, mert képes volt mélyebb szinten szembenézni a valósággal, és így készen áll a nagy összefüggésekhez emberi minőségünket, valódi civilizációs eredményeinket megőrizve alkalmazkodó életszemlélet és életforma kialakítására? Stumpf-Biró Balázs összeomlás-kutató az utóbbi irányt erősíti nézeteivel, személyes példájával.
A körülöttünk kibontakozó globális válság tudatosulásának öt lépcsőfokáról ír egy cikkében, az édes tudatlanságtól a folyamatok mindenre kiterjedő jellegének felismeréséig. Ön hogyan ment végig rajtuk?
Nem egy szigorúan elkülönülő szakaszokból álló útról van szó. Korántsem biztos, hogy valaki az elején kezdi, és akár több lépést is megélhet egyszerre. Úgy látom, az emberiség többsége az első lépcsőfok szintjén, az édes tudatlanságnál tart, és saját elhatározásából valószínűleg marad is ott. Amikor 2018-ban, hosszabb idő után hazaköltöztem Magyarországra, akkor ismerkedtem meg Jem Bendell angol professzorral, a mélyalkalmazkodási mozgalom elindítójával. Nagy viharokat kavart tanulmánya a válságfolyamatokról sokakat juttatott pszichológushoz. Rám viszont felszabadítóan hatott, úgy éreztem, nem vagyok egyedül hasonló jellegű gondolataimmal. Mindig is érdekeltek ezek az összefüggések, de nem igazán állt össze a fejemben, miről is van szó. Ez az ismeretség vezetett el oda, hogy a mélyalkalmazkodás gondolatkörét megismertessem az emberekkel Magyarországon is. Azóta nem is használom másra legfontosabb értékemet, az időt.
A harmadik-negyedik szint környékén lehettem, számos probléma és bizonyos összefüggések tudatosulásánál, amikor egyre inkább beláttam, hogy nem egy megoldható problémakörről van szó. Mert ha valahol javítani próbálunk valamin, ugyanazzal az energiával máshol rontunk a dolgon. Bennem is kialakult a rendszerszintű szemlélet, és így eljutottam az utolsó szinthez, amikor az ember rádöbben, hogy ezek a változások életünk minden területét érinteni fogják. Ezen a ponton az ember keresni kezdi a hasonló gondolkodásúak társaságát, hogy kibeszélje a felismerések okozta mentális feszültséget, hiszen a legtöbb elutasítás az ember közvetlen környezetéből, családjától, barátaitól érkezik. Az így létrejövő csoportosulások nagyon kicsik, már csak azért is, mert a személyes párbeszéd elengedhetetlen az ismeretszerzés ilyen mélységeihez, és egyébként is rendkívül kevesen vannak, akik eljutottak a felismerésnek erre a szintjére.
Hogyan tudta megteremteni annak az anyagi hátterét, hogy csak ezzel foglalkozhasson?
Életem java részét a magánegészségügyben töltöttem, az előző évtized során főként Írországban. Egy vállalkozás alapító tulajdonosa voltam, eladtam az üzletrészem, kiszálltam, és lényegében azt a tőkét használtam arra, hogy az elmúlt években ne kelljen mással foglalkoznom. Most pedig, kollégám kifejezésével élve, lassan utolér minket a valóság, így kezd valódi igény lenni erre a tudásra, az emberek, a vállalkozások mindinkább érzik a saját bőrükön a változásokat, így számos előadásra és tanácsadásra is felkérnek.
Miért tűnnek visszafordíthatatlannak, legfeljebb lassíthatónak a létünket rendszerszinten fenyegető válságfolyamatok?
Mondhatnám, hogy az ember az elsődleges oka annak, hogy nincs és nem is lesz érdemleges változás, azaz javulás. De legyünk pontosabbak. A változás folyamata nagyon összetett a földi rendszerekben, és az ökoszisztémák mellett az emberi rendszereket is figyelembe kell venni, amelyek különösen sérülékenyek. Másrészt bizonyos természeti folyamatokban, gondolok itt az éghajlatra, az ökoszisztémákra, olyan fordulópontokat érünk el a közeljövőben, ahonnan egyszerűen már nincs visszaút, öngerjesztővé válik a folyamat.
Melyek ezek a fordulópontok?
Az éghajlat kapcsán elég az átlaghőmérséklet emelkedésére utalni. Ha például az Északi-sarkon a nyári időszakban a jéggel fedett terület 1 millió négyzetkilométer alá csökken, az olyan extra hőterhelést jelent a légkörnek, ami rendkívüli módon fel fogja gyorsítani a folyamatokat. Hiszen minél jobban olvad a jég, annál kevesebb a világos felület, amely visszaveri a fényt, vagyis az energiát, és annál több a sötét felület, a víz pedig több hőt nyel el, amitől még gyorsabban olvad a jég. Ahogy melegednek az óceánok, úgy nő a párolgásuk, ezzel pedig a légkör vízgőztartalma, a vízgőz pedig az egyik legerősebb üvegházgáz. De ez csak egy példa, hasonlókat lehet találni az ökoszisztémák esetében is, és ha ez a dominó egyszer elkezd borulni, akkor nem tudjuk megállítani. A kollégám példájával élve:
egy erdő felgyújtásához elég egy eldobott cigarettacsikk, de egy vízipisztollyal már aligha lehet eloltani a tüzet. Más szóval, elindítani ezeket a folyamatokat jóval kevesebb energiát igényel, mint megállítani őket.
De a legjelentősebb tényező továbbra is maga az ember, illetve a rendszer, amelyet felépített. A globális ipari civilizációt én szeretem egy ganajtúró bogárhoz hasonlítani, amely az összes problémáját folyamatosan tolja maga előtt. Ilyen a hitelalapú gazdaság is, amelynek a jövőbeni növekedés a fedezete. Minél tovább toljuk kőkorszaki agyunkkal ezt a problémahalmazt, annál súlyosabb lesz a hatása, amikor visszagurul ránk. Azok a tulajdonságaink, amelyek korábban a túlélésünket segítették, egy alapvetően megváltozott környezetben a kipusztulásunkhoz járulhatnak hozzá.
A tudományban sem reménykedhetünk? Nem bukkanhat rá új törvényszerűségekre, amelyek kiutat jelenthetnek?
A tudományt tekinthetjük progresszívnek, de azt is csak antropocentrikus szemlélettel. Valóban fantasztikus eredményeket értünk el, nő az átlagéletkorunk, sétáltunk a Holdon, egy újfajta intelligenciát hozunk létre… de milyen áron?! Azt is tisztán látnunk kell, hogy mibe kerül a civilizációnk. Három nagyon fontos szakaszt határozhatunk meg a civilizációnk kialakulásának folyamatában. Az egyik, amelyhez nem nagyon volt közünk, az, hogy a földi éghajlat 10-15 ezer évvel ezelőtt valamiért stabilizálódott. Kiszámíthatóvá vált a környezet, így a bölcs Homo sapiens kitalálhatta a mezőgazdaságot. Ez talán a legfontosabb lépés az emberiség történetében, mert az energia kis befektetéssel nagy mennyiségben vált elérhetővé, így tárolhatóvá, és ezzel később felhasználhatóvá vált. Ez tette lehetővé az emberi közösségek mind erősebb tagozódását, komplexitását.
Egy ősközösségben csak 10-12 társadalmi szerep volt, egy ókori civilizációban már 10-12 ezer, a mai globális ipari civilizációban pedig a számuk meghaladja az egymilliót. Legjobban az energiai megszerzésére fordított energiát kifejező EROEI számmal lehet mindezt szemléltetni, amely a természetben mindig 1 és 2 között van. Ha 1 felé közelít, éhezés fenyeget. Ha 2 felé, van tartalék, ezzel kipipáltuk a létfenntartást, jöhet a fajfenntartás. A mezőgazdaság megjelenése kilépést jelentett ebből keretből, így ez a szám 5-6 ezer év alatt eljutott 4-ig, a komplex ókori birodalmak megjelenésével pedig 5-ig. Ám a következő hétezer évben nem változott.
Julius Caesar élete lényegében ugyan arról szólt, mint Rákóczi Ferencé.
A 18. század közepétől aztán jött a következő nagy dobásunk, a fosszilis energia, a szénhidrogének felfedezése és kiaknázása. Ami egy elképesztő napenergia-konzerv. Az EROEI számunk ezzel néhány évtized alatt ugrott 5-ről 100-ra! Csakhogy a jó minőségű készleteink jó részét feléltük, így ez a szám már legjobb esetben is csak 20 körül van. Az emberiség így éppen készül belezuhanni egy úgynevezett energiaszakadékba. Az energiánk egyre nagyobb részét használjuk majd arra, hogy energiát szerezzünk a civilizációnk működtetéséhez.
Ha ennyire túltoltuk a rendszerünket, volt valaha annak egy optimális állapota?
Ez nagyon szubjektív, hiszen mondhatom, hogy számomra a 19. század az etalon, de hát az emberek többsége nyomorúságos körülmények között élt, alacsony volt az átlagéletkor, az iskolázottság. Ha az a kérdés, hogy mikor lehetett volna talán utoljára nagyon intenzív módon, kézifékes rendőrkanyarral változtatni a folyamatokon, az a második világháború utáni időszak. Mert számos tény, amivel a válságfolyamat rendszerszintű gyorsulását indokoljuk, 1970 körül jelent meg. Azóta pusztítottuk el a földi állatfajok populációinak mintegy 70 százalékát. Nagyjából 1970 óta fogyasztunk többet az éves keretnél a Föld által egy év alatt megtermelt megújuló természeti erőforrásokból, ez a túlfogyasztás napja (Earth Overshoot Day), amely egyre közelebb kerül az év elejéhez. Ez országonként változik.
Globálisan most július második felére tehető, de például nálunk idén már május végén volt. 1970 óta a fejlett világban közel hatvan százalékkal csökkent a férfiakban a fogamzóképes spermiumok száma. Ugyanakkor a számomra még ennél is ütősebb példa a légkörbe bocsátott szén mértéke. Az elmúlt 250 év alatt elégetett összes szén (kőszén, kőolaj, földgáz vagy akár biomassza) 90 százalékát 1950 óta égettük el. Közel 50 százalékát pedig 1990 óta. Az elmúlt három évtizedben! És vegyük figyelembe, hogy a légkörbe kerülő üvegházgázok és különösen a szén-dioxid teljes melegítő hatása nagyjából 30-50 év alatt érvényesül. Vagyis a mostani természeti katasztrófák, a megbolonduló időjárás még mindig javarészt az 1990 előtti mennyiség eredményei. Az utolsó 30 évben kibocsátott üvegházgázok melegítő hatása még csak most fog igazán megjelenni, méghozzá exponenciális ütemben.
Ha rendszerszerűen szemléljük a dolgokat, akkor naivitásnak tűnik bármilyen beavatkozás, mert mindennek ára van.
A kollapszológia (az összeomlás tudománya – a szerk.) egyik atyja, Pablo Servigne azt írja: „Egyrészt a társadalmak és az ipari civilizáció összeomolhatnak. Másrészt a bioszféra számos populáció és faj, így köztük a miénk számára is, visszafordíthatatlanul élhetetlenné válhat. E két dinamika azonban aszimmetrikusan kapcsolódik egymáshoz: ha úgy döntünk, hogy az ipari civilizációt „mentjük meg” az anyag- és energiafogyasztás növekedésének folytatásával, a földi rendszerek még gyorsabban jutnak el a kritikus határpontokhoz, ami viszont véget vethet az általunk ismert életnek. Ha ezzel szemben a bioszféra megőrzése mellett döntünk, az azt jelenti, hogy néhány hónapon belül le kell állítanunk civilizációnk versenyfutását, ami felérne egy szándékos gazdasági és társadalmi összeomlással. Történjen bárhogy, ha valaki kellőképpen elmélyül az összefüggésekben, egyre nehezebben képzeli el a civilizációnk jövőjét.”
Akkor fenntartható gazdaságról is fölösleges beszélni…
Köszönöm, hogy ön mondta ki.
Ha az elvárt, nagyjából évi 3 százalékos GDP-növekedést tartjuk, a világgazdaság mérete bő 20 év alatt meg fog duplázódni. Ehhez éppen annyi anyag és energia szükséges, mint amennyit az elmúlt 250 évben felhasználtunk.
Honnan az ördögből szedjük össze ezt egy olyan bolygón, ahol egyre kevesebb van erőforrásokból, amik ráadásul egyre rosszabb minőségűek, és egyre nehezebben hozzáférhetők?
Meg kellene szabadulni pár milliárd embertől?
Megtörténhet, ha a világjárványok úgy alakulnak. Az is komoly problémák forrása lesz, hogy pont ott várható a legnagyobb népességrobbanás, a szubszaharai Afrikában, ahol a leginkább élhetetlenné válik majd az élet. Mi lesz az ottani emberek választása? Vagy meghalnak, vagy útra kelnek. Éppen akkor, mikor elkezdődik a valódi erőforrás-háborúk kora (a mostani még csupán részben az), amelyek arról szólnak majd, hogy kinek jut, és kinek nem. És akkor arról még nem is beszéltünk, hány ember munkája válhat feleslegessé a robotizáció és a mesterséges intelligencia terjedése miatt. Jelentősen megnőhetnek majd a társadalmi feszültségek. Nem véletlenül kerül szóba újra és újra a feltétel nélküli alapjövedelem kérdése.
Ha az ember elkezd ebben a gondolatkörben mozogni, úgy is érezheti, mintha az elmúlással az emberiség szintjén próbálna megbékélni.
Igen, itt lényegében egy alapvető egzisztenciális szorongásról van szó, amelyet a kultúránk tabusított. Nem foglalkozunk a halállal.
Az emberek többsége úgy kezeli az elmúlás félelmét, hogy belevetíti magát a jövőbe. Túlvilágban hisz, könyveket ír, szobrot farag, gyerekeket csinál.
De amikor arról beszélünk, hogy alapjaiban változik meg vagy szűnik meg minden, amit ismerünk, ez nagyon mély és kollektív szintű egzisztenciális bizonytalansággal jár. A mélyalkalmazkodás erre az érzésre igyekszik egyfajta válasszal szolgálni. Végiggondolni az értékeinket, mi fontos valójában, és mi nem, hogyan tudjuk helyesen, emberi módon, a leginkább kiteljesedve megélni a hátralevő időt. A tudatosulás jelentősen lassíthatja a szétesés folyamatát, mert az emberek mentálisan, pszichésen jobban tudják majd kezelni a változásokat. Ebben szeretnénk segíteni a Cassandra programmal, hogy minél kiegyensúlyozottabb legyen a mélyalkalmazkodás, a megbékélés felé vezető út.
Nem fogjuk és nem is akarjuk megmondani, mi a helyes út, csupán választási lehetőségeket igyekszünk mutatni az emberek számára. Az egyik legfontosabb küldetésünk pedig a szülők és tanárok támogatása az Ifjúsági Alkalmazkodási Program keretében, hogy miként beszélgethetnek a fiatalokkal az előttünk álló nehéz időkről, és mi mindent tehetnek a felkészülésükért. Ez elmondhatatlanul fontos, hiszen az igazi nehézségek és kihívások a gyermekeinkre és az unokáinkra várnak majd.
Stumpf-Biró Balázs Szegeden született 1977-ben. 2005-ben végzett a Szegedi Tudományegyetem nemzetközi és intézményi kommunikáció szakán, majd a Semmelweis Egyetemen szerzett egészségügyi szakmenedzseri képesítést. 2010-ben a Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Tanulmányok Intézetében külügyi szakértőként diplomázott, majd 2017 végéig az írországi Carlow Dental Centre ügyvezető igazgatója és alapító társtulajdonosa volt. A Mélyalkalmazkodás mozgalom magyarországi képviselője, a Betyáros Világ podcast alkotója, aki a Pannon Egyetem Környezettudományi Doktori Iskolájában a globális polikrízis jelenségét kutatja.
A bejegyzés Forgács Iván, a Népszava oldalán közölt írása alapján készült.
