Hallott már arról, hogy akár végleg eltűnhetnek a rovarok a Földről?
Bármilyen döbbenetes is ezt hallani, sajnos ez az igazság. A szárazföldön élő rovarok, többek között a pillangók, a hangyák és a szöcskék populációja az elmúlt 75 év alatt gyakorlatilag a felére csökkent; ennek következménye, hogy míg gyerekkorunkban szentjánosbogarakat kergettünk a nyári éjszakákon, ma már szinte egyáltalán nem találkozunk velük, vagy hogy már nem pöttyözik tele az autó szélvédőjét egy-egy út során az apró bogarak úgy, mint régen.
Az állatvilágnak ez gyakorlatilag a legfontosabb része, hiszen erre épül a komplett ökoszisztéma és ennek a drasztikus pusztulási folyamatnak mi magunk is szemtanúi lehetünk. Ha beleképzelem magam egy rovar helyébe, akkor egyáltalán nem azt látom, hogy majd valamikor a jövőben, a távolban vár rám egy “armageddon”, hanem azt, hogy egy éppen most zajló folyamatnak vagyok a részese, sőt, az elszenvedője.
Az emberek folyton vitatkoznak a globális felmelegedésről, hogy mit kellene tenni ellene, sőt arról is, hogy létezik-e egyáltalán, de az éghajlatváltozás csupán az egyike annak a számtalan megnyilvánulásnak, ahogyan bioszféránk a pusztulás irányába tart. Döbbenetes, ám az elmúlt 50 évben a Föld élővilágának kétharmada elpusztult, az ökoszisztémák haldokolnak, az erdők eltűnnek, a talaj egyre gyorsuló léptékben terméketlenné válik, tömeges kihalások zajlottak le, az óceánok oxigénszintje csökken és élettelen “sivatagokká” válnak, miközben a vizeken már komplett műanyag sziget-együttesek alakulnak ki, és a már említett nagymértékű rovar pusztulás is bekövetkezett. Mindezek mellett a közbeszédben az emberek hajlamosak a figyelmüket kizárólag a hőmérsékletre és a szén-dioxid-szintre, azok megvitatására korlátozni.
És legyünk őszinték, a globális felmelegedés folyamatának érdemi megváltoztatása érdekében sem teszünk semmit. Az összeesküvés-elméletek hívei évtizedek óta azt állítják, hogy az egész egy átverés, amely nyilvánvalóan különböző érdekeket szolgál, mindeközben az egyetlen dolog, ami “előrehaladt”, az a bolygó hőmérsékletének emelkedése és az ezért nagyrészt felelős, ökológiai pusztítást végző kapitalista rendszerek. Az ENSZ 2021-es Éghajlatváltozás Konferenciáján a világ vezetői aláírtak egy nem kötelező érvényű vállalást, miszerint „hozzávetőlegesen az évszázad közepéig” elérik a karbonsemlegességet, mindeközben volt aki szundikált egyet, aztán jó hangulatban érméket dobáltak a római Trevi-kútba, hátha „szerencsét” hoznak egy olyan probléma kezelésében, amit valódi szándékkal és erőfeszítésekkel akár még meg is tudnának oldani. A „karbonsemlegesség” önmagában egy rendkívül félrevezető és valószínűleg teljesen értelmetlen neoliberális szemfényvesztés, amely lehetővé teszi a szén-dioxid-kibocsátás további folytatását, sőt mértékének növelését, hiszen az egész problémahalmazt még több fogyasztással igyekeznek megoldani.
Eközben az olvadó sarkvidéki permafrosztból származó metán – amely rövid távon sokkal erőteljesebb üvegházhatású gáz, mint a szén – már elkezdett viszonylag nagy mennyiségben a légkörbe szivárogni, és senki sem tudja igazán, hogyan is lehetne ezt a folyamatot megállítani. Ez, akárcsak a sarkvidéki jég csökkenéséből eredő albedó változás és számos más, az elmúlt években kibontakozó, önmagát erősítő, a globális felmelegedést befolyásoló hatás oda vezethet, hogy a Földön a jövőben az emberi beavatkozásoktól függetlenül is tovább emelkedhet a globális átlaghőmérséklet.
Mindez ráadásul egy olyan időszakban történik, amikor a nyugati világhatalom egyre harciasabb álláspontot képvisel mind a nukleáris fegyverekkel rendelkező Oroszországgal, mind a nukleáris fegyverekkel rendelkező Kínával szemben, amiből aztán egy olyan többfrontos hidegháború bontakozhat ki, amire még nem volt példa az emberiség történelmében, és amely még csak most kezd igazán felizzani. Végül, még ha valahogy túl is éljük a globális világunk összeomlását, vagy egy nukleáris háborút, még azután is könnyűszerrel elpusztíthatjuk önmagunkat a felfegyverzett mesterséges intelligenciával.
Az emberiség tehát számos olyan egzisztenciális fenyegetéssel néz szembe, amelyek könnyen olyan borzalmas, akár kihalást okozó eseményekhez vezethetnek, amelyeket akár már a saját életünkben is megtapasztalhatunk.
Úgy tűnik, hogy erről nem igazán merünk beszélgetni, ez furcsa és ijesztő is egyben.
Kicsit hasonlít ahhoz, mintha valakinek lenne egy súlyos, ám gyógyítható betegsége, ám nem csak a kezelést nem veszi igénybe az illető, de igyekszik a gondolatait is elterelni róla, és nem hozza szóba még a barátai előtt sem.
Ahogyan tétlenül ücsörgünk, mozdulatlanul és éljük a megszokott kis életünket – közben úgy teszünk, mintha ez az egész nem is velünk történne -, eszembe juttatja azt a kísérletet, amelyben a résztvevők egy váróteremben ülnek, ahová lassan elkezd beszivárogni a füst, anélkül hogy tudnák, hogy a kísérlet már elkezdődött. Ha a résztvevők egyedül vannak, akkor általában tesznek valamit a probléma megoldása érdekében, de ha másokkal vannak együtt a váróteremben – akik titokban be vannak avatva a kísérletbe és utasítást kaptak, hogy ne vegyenek tudomást a füstről – akkor a tudatlan résztvevő is figyelmen kívül hagyja azt. A füstgép képes lenne akár olyan mértékben megtölteni a várótermet füsttel, ami valódi füst esetén mindenkire nézve végzetes lenne, de az emberek még ekkor sem tennének igazából semmi érdemlegeset.
Bármennyire is ijesztően hangzik, de mi most mindannyian ugyanígy cselekszünk – pontosabban nem cselekszünk – az emberiségre váró, akár végzetes kimenetelű jövőképpel kapcsolatban. Úgy tűnik, senki más nem aggódik emiatt – akkor mi miért is tennénk? Ha ennek akkora jelentősége lenne, akkor biztosan beszélnének róla a hírekben, biztos, hogy többet tennének ezzel kapcsolatosan a világ vezetői. Nevezhetjük ezt úgy is, hogy íme, ez a “bámészkodó hatás” (A bámészkodó hatás, [„bystander-effect”], Genovese-szindróma vagy járókelő-effektus az a szociálpszichológiai jelenség, amikor minél többen tudnának segíteni valakinek, annál kevesebben teszik meg – a ford.) gyakorlati megnyilvánulása, világszinten.
Ez az, amit Bo Burnham csak úgy hív: „az a furcsa érzés” – ez arra a különös érzetre utal, amikor egyszerűen szó szerint csak bámuljuk némán, ahogy a füst beáramlik a szobába, és senki nem tesz semmit, mindeközben végig tudatában vagyunk annak, hogy őrült sebességgel rohanunk a saját vesztünkbe.
Ez valóban egy szinte leírhatatlanul bizarr érzés.
Ám ennek egyáltalán nem kellene így lennie. Igenis módunkban áll, hogy segítsünk az emberiségnek, hogy ha küzdelmek árán is, de kibotorkáljon a várótermi kábulatból, amennyiben lépéseket teszünk a problémák és azok mélyebb okainak tudatosítása érdekében, hiszen a tudatosság az egyetlen, ami valaha is valódi változást hozhat ilyen esetekben. Akár a végzetünk felé tartunk, akár nem, akár hiábavaló a küzdelem, akár nem, az önzetlen szeretet jegyében végzett mindennemű támogatás még mindig a leghelyesebb válasz erre a szép kis kalamajkára.
És még, ha mindannyian kárhozatra is vagyunk ítélve, és a sorsunk már meg van pecsételve, még akkor is van lehetőségünk másképp szemlélni az életünket. Számos ember, akit halálos betegséggel diagnosztizáltak, azt mesélte, hogy az élete utolsó hónapjaiban sokkal élettelibb és derűsebb volt, mint az előző évtizedeiben együttvéve. Az a tény, hogy életünk bármelyik pillanatban véget érhet, még inkább arra sarkall bennünket, hogy teljes szívünkből megbecsüljük azt, amink van, hogy befogadjuk a lét szépségét, magasztosságát és a legapróbb dolgokért is hálásak legyünk. Hogy valódi csodálattal tekintsünk erre a csodálatos helyre, a Földre. Hogy törekedjünk a spirituális megvilágosodásra, és eltölthessen minket a boldogság, amikor felismerjük, hogy mindez már most is itt van bennünk és körülöttünk.
Ha nem adjuk át magunkat a “világvége-pesszimizmusnak”, ha nem gyűr maga alá minket ez az érzés, és tényleg elfogadjuk az emberiség történetének ezt a pillanatát úgy, ahogy van, akkor ez a lehető legjobb időszak arra, hogy valódi és teljes életet élhessük emberként ezen a bolygón.
A bejegyzés Caitlin Johnstone, a Medium oldalon 2021-ben közölt írása alapján készült.
