Mintha egy égi hatalom küldött volna megerősítést a világnak az április végén Budapesten megrendezett World Adaptation Forum szellemében, amikor fél napra megszűnt az áramszolgáltatás az egész Ibériai-félszigeten. Hogyan kerül egy mondatba ez a két esemény? Elmagyarázzuk.
A félnapos összeomlás rávilágított, hogy az életünk minden szegmensében végletesen kiszolgáltatottak vagyunk az elektromos energiának. A blackout következményei között – a közlekedés és a szolgáltatások összeomlásától a kórházak vészhelyzeti működéséig – a legsúlyosabb a vízellátás leállása volt. Energia nélkül ugyanis nincs vezetékes víz, nem működnek az átemelő szivattyúk, így sok település néhány óra alatt víz nélkül maradt.
Szorongást kelt szembesülni azzal, hogy a civilizációnk ilyen mértékben technológiafüggő? De még mennyire. Borzasztó a gondolat, hogy egy máig nem azonosított eredetű üzemzavar ilyen fennakadásokat okozhat, és még ijesztőbb arra gondolni, ami ezúttal csupán feltételezésként merült fel – és a spanyol hatóságok nevében nyilatkozók hamar ki is zárták –, hogy akár szándékosan is elő lehet idézni. (Ezen alapul A nulladik nap című minisorozat cselekménye, melyben kibertámadás bénítja meg az USA nagyvárosait.)
Az ugyan abszurd gondolatnak tűnhet jelenleg, hogy a technológiákat működtető erőforrások végessége, akár a szolgáltatások hosszabb-rövidebb szüneteléséhez is vezethet, valójában egyáltalán nem az.
És ezzel meg is érkeztünk a World Adaptation Forumhoz, vagyis a Cassandra Program rendezvényéhez, amelynek szervezői a fentiekhez hasonló, hátborzongató lehetőségekre hívják fel a figyelmet. Mögöttük egy immár világszerte terjedő mozgalom áll, mely nem hisz benne, hogy az állandó gazdasági növekedésre épülő globális világrend hosszú távon fenntartható volna. Ezért őszinte és hiteles párbeszédet sürget, elvárva a döntéshozóktól és a szakemberektől, hogy feltárják a világunkat egyre súlyosabban érintő, egymásba fonódó válságok természetét, a rendszerszintű kihívásokat, vagyis a polikrízist. Ezek ismeretében pedig beszéljenek az embereknek az elkerülhetetlen következményekről és az alkalmazkodás lehetőségeiről.
Még komolyan vehető értelmiségiek, szakemberek is gyakran úgy emlegetik a mélyalkalmazkodás mozgalmát, amelyet Jem Bendell angol professzor Mélyadaptáció: Útmutató az éghajlati tragédiához című tanulmánya indított el, mint akik szerint mostantól hátradőlhetünk, nem kell többé foglalkozni kibocsátás-csökkentéssel, a világ el van veszve, éljünk a mának.
Holott a mozgalom szellemisége és a magyar közösség vezetőinek évről évre megszervezett konferenciája fő célként éppen azt tűzte ki, hogy összehozza a téma legkiválóbb szakértőit, és segítse a rendszerszintű összeomlás lehetőségének megértését és az eredményes alkalmazkodás útjának megtalálását. Nem eltagadva a tényt, hogy mivel rengeteg idő ment el tétlenséggel, a fenntarthatósággal való hitegetéssel, a cselekvés lehetőségei ma már igen korlátozottak.
A tiszta, egyértelmű beszéd azért fontos, mert az emberek többsége úgy él, mintha a holnap ugyanilyen lenne, és ha érzékeli is a sokrétű válság jeleit, azt gondolja, hogy a tudomány majd előáll a megfelelő technológiai megoldásokkal, a politikusok pedig majd helyes döntéseket hoznak.
Érdekes volt megfigyelni az ökológiai problémákat értő Facebook-csoportokban is, hogy többen hangulatkeltésnek értékelték, és még összeesküvés-elméletekkel is körítették a hírt, hogy az Európai Bizottság 72 órás túlélőcsomag összeállítását javasolta. Nos, ami az Ibériai félszigeten történt, az messzemenően igazolta a bizottság kérését, hogy legyen nálunk három napra való víz, élelmiszer, gyógyszer, legyen tűzgyújtásra alkalmas eszköz, elemes rádió. Felejthetetlen kép volt az a Barcelonában készült fotó, amelyen egy minden információtól elvágott tömeg látszik, amint egy járdára kitett rádiót áll körül.
Ez még természetesen nem az összeomlás volt. Most még minden megy tovább. Még sokat beszélünk majd arról, hogy olvad a sarkvidéki jég, hogy egyre szárazabbak a nyarak, miközben elönt minket itt-ott egy-egy villámárvíz, hogy félsivatag lett a Homokhátság, hogy egyre nehezebben bírják a szélsőséges hőingadozásokat az idősebbek, hogy újabb veszélyes járványok elé nézünk, hogy megint nem sikerült csökkenteni a karbonkibocsátást, hogy újabb és újabb melegrekordok dőlnek meg, hogy az élhetetlenné váló afrikai országokból újabb menekülthullámok várhatók…
Ezek rövid ideig tartó jelenségek, nyugtatjuk magunkat ilyenkor, utána úgyis minden helyreáll. Ha majd rosszabb is lesz egyszer, nem a mi életünkben, legfeljebb az unokáinknak lesz majd nehezebb.
Hiszünk továbbá a karbonkibocsátás csökkentésében és a megújuló energiák térnyerésében. Csakhogy ezek is csupán illúziók. Ma még a világ energiaforrásainak 84%-a fosszilis alapú – a megújuló energiákat elérhetővé tévő eszközöket is csak ezek segítségével lehet előállítani. Gelencsér András légkörkutató, a World Adaptation Forum egyik előadója elmondta, hogy sem a hadászat, sem a legnagyobb fosszilis energiafaló ipari, bányászati, közlekedési szektorok nem használnak elektromos meghajtást. Az első akkumulátoros repülőgép 2024-ben kilenc utassal szállt föl. Többet nem bírt el.
Hiszünk abban, hogy a tudomány fejlődése majd megoldja a problémáinkat. Csakhogy a tudományt a politika világszerte a szolgálólányává tette. A kedvezőtlen kutatási eredmények nem kapnak publicitást, miközben az egyik legnevesebb tudományos folyóirat, a Nature lehozta pár éve a nagy „felfedezést”, miszerint a légkör melegedését nagy mennyiségű gyémántpor légkörbe juttatásával lehetne a legeredményesebben csökkenteni. Igaz, hogy 1,6 fokos lehűléshez évente ötmillió tonna gyémántport kellene a légkörbe juttatni, amire a világ teljes GDP-jének kétszeresére volna szükség.
Pár napja egy FB-csoportban olvastam, hogy az egyik vezető japán autógyártó bejelentette, új hidrogénautója hamarosan kiváltja a Tesla teljes elektromos járműiparát. Az óriáscég szerint ugyanis nem a lítium-ion akkumulátorokban, hanem a hidrogénben van a jövő. Hurrá, így tehát bezárhatják a magyarországi lítium-ionos akkumulátorgyárakat, ujjongott a hírt közzétevő poszt szerzője. Hozzáállása tükrözi, mennyit értenek meg a legtöbben az előttünk álló problémák természetéből. Abból, hogy bár nagy baj, a legnagyobb azonban mégsem az, hogy Magyarországot teleszórta akkumulátorgyárakkal és -feldolgozókkal az állam. Nagy baj, de nem a legnagyobb, hogy ez a technológia már csak a ritka földfémek véges volta miatt is fenntarthatatlan, ám addig is fölitatjuk velük Magyarország természetes vizeinek jelentős hányadát, kockáztatva a lakosság vízellátását.
A legnagyobb baj, hogy még mindig az új autócsodákat várjuk. Még mindig autózásra akarjuk a világ fogyatkozó erőforrásait pazarolni, nem törődve e szenvedélyünk mérhetetlen ökolábnyomával. Még nem fogtuk fel, hogy az elektromos-, hidrogén-, fúziós- vagy bármilyen energia-meghajtású közlekedési eszközökkel a legnagyobb baj az, hogy túl sok van belőlük. Ezekre pocsékoljuk el a bolygó fogyatkozó energiaforrásait, nem törődve azzal, hogy ha majd hulladékká váltak, eltűntetésükre talán az egész bolygó is kevés lesz.
Illúzióinkat a tudás nem rendíti meg, és egyelőre csak nagyon kevesen hajlandók másképpen élni. Miért is tennék, ha nincs tiszta beszéd arról, hogy energiafaló, az egyre jobb és jobb élet, az újabb és újabb élmények hajszolására alapozott életformánk valójában fenntarthatatlan.
A Klubrádióban Ürge-Vorsatz Diánával beszélgetett a műsorvezető. A CEU professzora, klímakutató, az ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) az alelnöke, a hazai fenntarthatóság pápája indiai üzletemberek csoportjában szerzett tapasztalatára hivatkozva jelentette ki, hogy „hihetetlenül dinamikusan robog előre” az energiahatékonysággal foglalkozó üzleti szféra, és azok a startupok, amelyek a szén-dioxidot igyekeznek kivonni a légkörből.
„Megy előre a dolog, bár még mindig messze vagyunk attól, hogy hátradőlhessünk. Nagy a baj, de szerencsére működnek azok a folyamatok, amelyek ez ellen tesznek” – vonta le a következtetést. Vagyis, hogy majd a tudomány megoldja…
Persze jó lenne, ha nem egyre nagyobb terepjárókkal közlekednénk a városokban, tette még hozzá Ürge-Vorsatz Diána, vágyvezérelt gondolkodását pedig jól jelzi, hogy szerinte „terjed az a szemlélet, miszerint sokkal jobb közelebb költözni a városokhoz, és biciklivel járni munkába, mert akkor egyre jobban érzheti magát az ember, mentálisan is”. Szerinte az emberiség 80-95%-a minimálisan tesz hozzá az éghajlatváltozáshoz, őket „békén kellene hagyni”, és a felső 5-20%-ot megpróbálni rávenni az önmérsékletre, méghozzá „nem hatalmas áldozatokat elvárva, hanem olyan szakpolitikákat, üzleti modelleket kialakítva, hogy ez mindenkinek érdeke legyen”.
Amikor Jem Bendell tanulmánya megjelent, elkeseredett dühöt váltott ki, és annak bizonygatását, hogy az éghajlatváltozást az emberiség a jelenlegi folyamatos gazdasági növekedést fenntartva is képes lesz kezelni. Nos, a jelek szerint hét év alatt az őszinte beszéd terén nem sok minden történt.
Már észre sem vesszük, hogy fordítva ülünk a lovon – figyelmeztetett Jordán Ferenc ökológus, hálózatkutató biológus a World Adaptation Forum-on tartott előadásában. „Nem nekünk kell megvédeni a természetet, hanem a természet védene meg minket, ha el nem pusztítanánk.”
„Mikor mondjuk majd, hogy itt az apokalipszis?” – vetette fel a fórum egyik legnagyobb hatású előadója, Derrick Jensen amerikai író, környezetvédő, akit sokan „az ökológiai mozgalom költő-filozófusának” neveznek. Amikor majd az összes fát kivágtuk, és csak az állatkertekben találunk mutatóban néhány fajt azokon kívül, amelyeket azért tenyésztünk, hogy simogassuk illetve megegyük? Vagy még akkor sem?
„Ha űrlények művelnék ezt velünk, amit a bolygóval és magunkkal teszünk, tudnánk a választ, hogy mitévők legyünk, – jelentette ki – azonnal leállítanánk ezt a civilizációt.”
Mivel azonban benne élünk, a gyárakat nem mi birtokoljuk, és a nagy politikai döntésekre sincs ráhatásunk, a saját társadalmi problémáinkra nem adhatunk más választ, mint hogy egyéni megküzdési stratégiákat követünk, ajánlotta hallgatóságának Jensen.
„Figyelmünket helyezzük át a politikáról a természetre, találjuk meg, miben vagyunk jók, és azt csináljuk!”
Nem sok van, amit még ehhez hozzátehetünk, azon kívül, hogy azért mégis csak állítsuk össze otthon azt a 72 órára elég túlélőcsomagot, a következő, ki tudja hol és mikor bekövetkező katasztrófa esetére.
Valamint, hogy tegyünk úgy, miként a fórum másik nagy hatású előadója: szervezzünk kis közösségeket, akik értik, mi történik velünk, és képesek a jövővel őszintén szembenézni. Ehhez először is az kell, hogy képesek legyünk oldani magunkban a kétségbeesést és a bűntudatot, és egy másfajta szemléletre váltani a cselekvés terén is.
Ginie Servant-Miklos Hollandiában élő pszichológus és oktatási szakember a riadalmat és tagadást kiváltó statisztikák és tudományos kutatások hatástalanságára világított rá.
„Másfajta megközelítésre lenne szükség” – vetette föl, és vázolta saját gyakorlatát. Sok-sok hatástalan tudományos publikáció megírását követően kisközösségeket kezdett el létrehozni lakóhelyén, Rotterdamban, és Rutger Engels professzorral közösen megalapította a Bildung Klíma Iskolát, ahol különböző társadalmi osztályokból való fiatalok tanulják az együttműködést, és hogy miként lehet túlélni, ha már megoldani nem tudjuk korunk polikrízisét. Üzenete számukra tiszta és egyértelmű:
„Nem azt akarom, hogy megállítsátok az éghajlatváltozást, hanem hogy túléljétek azt!”
A bejegyzés Mihalicz Csilla, a 24.hu oldalon 2025-ben közölt írása alapján készült.
