„Amit a Földdel tettünk, arra korábban nem volt példa”

A múltban már öt nagy klímaváltozás és fajkihalás történt, a jelenlegi a hatodik. A bolygó képes regenerálódni, az evolúció nem áll meg, de könnyen lehet, hogy a folytatásban mi már nem veszünk részt. Pálfy József geológus kutatóval beszélgettünk, aki a Föld története alapján segít értelmezni a mai folyamatokat, és azt is elárulja, merre kereshetők a túlélés lehetőségei.

Az egyik előadását egy Churchill-idézettel vezette fel: „minél messzebbre nézünk vissza, annál messzebbre láthatunk előre.” Többek közt a régmúltban lezajló klímaváltozásokat és a hozzájuk kötődő fajkihalásokat kutatja, valamint azt, hogy ezeknek milyen tanulságai vannak a jelen korban. Hány nagy fajkihalás volt a bolygónk történetében?

Az általános tudományos vélekedés szerint öt. Hozzáteszem, a bolygó 4,5 milliárd éves történetéből az utolsó bő félmilliárd évet értjük jobban, mert akkor jelent meg a földi életben a szilárd váz elválasztásának képessége. Ha egy élőlénynek szilárd alkatrésze van, nagyobb esélye van megőrződnie; ha nem lennének csontjaink meg fogaink, nem sok maradna belőlünk. Az élet először a tengerekben jelent meg, és máig is a tengeri üledékképződés őrzi leginkább az ősmaradványokat. Tehát, ha azt vizsgáljuk, hogy milyen a fejlődéstörténete ebben a félmilliárd évben a tengeri, szilárd vázat elválasztani képes állatoknak – mint amiket például ma a tengerparton kagylóként vagy csigaként ismerünk –, látunk öt olyan nagy krízist, amikor az egész ökoszisztéma összezuhant.

És ezek mind összeköthetők valamilyen globális éghajlati krízissel?

Igen, hiszen az élővilág sorsa elválaszthatatlan a fizikai környezettől. A kihalásokat éghajlatváltozás meg mindenféle más környezeti változás, illetve ezek egymásra hatása okozta. Ha az éghajlat változik, az élőlények kilépnek a komfortzónájukból és alkalmazkodni igyekeznek. Csakhogy néha a változások túl nagyok vagy túl gyorsak ahhoz, hogy alkalmazkodni lehessen hozzájuk: ez az a pont, amikor megtörténik az összeomlás.

Az ökoszisztéma igen érzékeny rendszer, sok faj egymásra épülésével jellemezhető, és ha néhány fontos ponton az egyensúlyokat megbontjuk, összedőlhet az egész, mint egy kártyavár.

Hogyan jutott odáig a kutatás, hogy felfedezze a nagy fajkihalásokat? Eleve ezt keresték, vagy mintegy véletlenül találták meg ezek nyomait?

Az ősmaradványokkal foglalkozó tudomány, az őslénytan egyszerűen az élővilág múltját akarta föltárni, tehát ez történetileg leíró törekvésként indult. Az ősmaradványok szépek, érdekesek, jó őket vizsgálni. Kicsit olyan ez, mint, amikor a bélyeggyűjtő elkezdi számbavenni a gyűjteményét, és kiderül, hogy jé, ebből a korból sok van, utána viszont megváltozott minden, és úgy tűnik, van egy időszak, amiből nagyon kevés van. Ilyen határokat lehetett felfedezni az ősmaradványok szisztematikus gyűjtésekor.
Körülbelül 50 évvel ezelőtt jött a felismerés, hogy jól meghatározható intervallumokban sok faj tűnik el egyszerre, ráadásul nemcsak egy kontinensről vagy óceáni medencéből, hanem globálisan. Ezek közül a legismertebb az úgynevezett kréta-paleogén kihalási esemény: 1980-ban jelent meg egy nagyon fontos tanulmány a Luis és Walter Alvarez szerzőpárostól – Nobel-díjas fizikus apa és geológus fia –, amely szerint a dinoszauruszok kihalása egy meteor-becsapódáshoz köthető. Azóta sok kutatás igazolta, hogy tényleg történt egy égitest-becsapódás a Mexikói-öböl partján, a Yucatán-félszigetnél. Akkor nem csak a dinoszauruszok haltak ki, hanem egy csomó tengeri és egyéb élőlény is.

De az nem felmelegedés volt, hanem lehűlés.

Ezt a dilemmát akkor értjük meg jól, ha belegondolunk, mi történik, ha egy 10 kilométer átmérőjű aszteroida becsapódik a Földbe. Egyrészt váj egy krátert, onnan kilök egy csomó anyagot, amivel por- és hamufelhőbe burkolja a légkört, globális sötétséget okozva. Ez rövid távon csakugyan lehűlést okoz, ami csak az egyik gond. A másik, hogy a fotoszintézist végző szervezetek többsége számára végzetes probléma, ha nem süt eléggé a nap. Mármost a fotoszintetizáló élőlények alkotják az egész ökoszisztéma alapját, hiszen őket eszik meg a többiek; ők az elsődleges termelők, ahogy a biológusok szeretik nevezni, ezért aztán tényleg a szőnyeget húzta ki ez a kataklizma az élővilág alól.
Nagyon leegyszerűsítve, azok haltak ki leghamarabb, akik a legtöbb növényi táplálékra szorultak, vagyis a szárazföldön a dinók – köztük persze a növényevőkre vadászó ragadozók is. De ami ezután következett, szintén fontos: voltak gázok, amik a légkörbe kerültek, és hosszú ideig ott maradtak, például a szén-dioxid. Az aszteroida az ősmexikói öböl tengervizét elpárologtatta, tehát rengeteg vízpára is került a légkörbe, másrészt az előtte levő évtízmilliók alatt lerakódó üledékből a nagy hőhatásra kén-dioxid és egyéb halogén gázok szabadultak fel; ezek savas esőt okoztak. A rövid távú lehűlés után tehát a sok szén-dioxid miatt fölmelegedés következett.

Hogy nézne ki ma a világ, ha akkor nem ütközünk a meteorral?

Elég érdekesen, például most valószínűleg nem lennénk itt. Pont akkor látunk egy nagy ugrást az emlősök evolúciójában, ami ugyebár a hozzánk vezető leszármazási út. A dinoszauruszok kihalásáig a hüllők domináltak, de a nagyméretű hüllők kihalásával az emlősök lehetőséget kaptak, és elfoglalták a pályát.

A kihalás mindig lehetőséget teremt az új fajoknak, ezt az élővilág története szépen megmutatja. És ez mindig együtt járt a klímaváltozásokkal.

Most hadd szúrjak be a témánkra merőleges másik szempontot, mert gyakran találkozom azzal az állásponttal, hogy az egész széndioxid-para hülyeség. Akik ezt állítják, azok szerint a globális felmelegedés ciklikusan bekövetkező földtörténeti esemény. Aminek most tanúi vagyunk, annak semmi köze az ember tevékenységéhez, hiszen a múltban nem volt ember, mégis történtek felmelegedések. Mit lehet erre mondani?

Azzal egyetértek, hogy az ember megjelenése viszonylag fiatal történet. Az életről biztosan tudjuk, hogy három és fél milliárd évvel ezelőtt már létezett a bolygón, az ember meg mondjuk nagyjából 200 ezer éve van itt. Az, hogy a szén-dioxid, mint üvegházhatású gáz vezérli a földi klímát, tudományosan kétségbevonhatatlan tény. Amire a klímaszkeptikus tábor helyezi a hangsúlyt, az inkább a Föld hőháztartásának másik oldala, hogy tudniillik a Nap besugárzása adja eredendően a hőt, és a szén-dioxid üvegházhatása tartja itt, tehát szén-dioxidra szükség van. És részben ez is igaz, szükség van rá, csak nem ilyen mértékben.

Arra az érvre gondolok, hogy a naptevékenység és a Föld keringési változásai miatt változik a klíma, nem pedig az ember miatt.

Igaz, hogy a Földet érő napsugárzás mennyisége periodikusan változik, a Föld keringési pályájának egyes összetevői miatt. A Nap körüli pályánk ellipszisének tengelyarányai változnak, ráadásul a forgástengelyünk egy kúppalást menti mozgást is végez, és a keringési síkkal bezárt szöge sem állandó. Ezek a változások relatíve nagyon kicsik, de az éghajlati rendszer számára fontos különbségeket eredményeznek.

Akkor igazuk van a klímaszkeptikusoknak?

Nincs, mert ezekből a periódusokból a legrövidebb 20 ezer éves, a másik 40 ezer éves, a harmadik százezer éves, a negyedik négyszázezer, sőt még hosszabbak is léteznek. Tehát egyikük sem magyarázza, hogy miért pont az utóbbi 200 évben, az ipari forradalom kezdete óta melegszik a légkör. Szikár tény, hogy az emberi tevékenység az üvegházgáz-kibocsátás révén döntően megváltoztatja a légkör összetételét, ennek a cáfolatával már nem érdemes sokat bajlódni. Az összes mérési adat, ami rendelkezésünkre áll a klímaváltozás igazolására, egyértelműen jelzi ezt. És a földtörténet azt mutatja, hogy mindig, amikor összeomlás volt, előtte megváltozott a széndioxid-szint.

És ezt mindig égitest-becsapódás előzte meg?

A kréta végi kihalási esemény dokumentálása óta sok kutató kezdte becsapódás nyomait keresni a többi kihalás okaként, de nem találtak ilyet. Viszont kiderült, hogy Indiában a Hindusztáni-félsziget Dekkán-fennsíkjának bazaltrétegei, amik erőteljes vulkáni tevékenyégről árulkodnak, a korukat tekintve szintén egybeesnek ezzel a nagy kihalással, és azóta a többi mellé is felsorakoztathatók ilyen rövid időtartamú, nagyon intenzív vulkánkitörések. Ilyen értelemben tehát a kréta végén a dinoszauruszok kihalása kivétel: az öt nagy kihalásból ez az egyetlen, amit legalább részben egy kozmikus karambol okozott.
A vulkánok viszont ugyanúgy szén-dioxidot pöfögnek a légkörbe. Ráadásul ez olyan típusú vulkanizmus, ami nagyon ritkán, rövid epizódokban fordult elő a földtörténetben. Ilyenkor a Föld köpenynek nevezett gömbhéjának valószínűleg a legaljáról, 2900 kilométer mélyről jön föl gyorsan az a magma, aminek a kitörései rövid időszak alatt mennek végbe, persze itt a rövid időszak alatt néhány százezer évet értünk. Ezek a kitörések óriási lávaömlést és iszonyatos mennyiségű, az atmoszférába bocsátott szén-dioxidot, valamint egyéb gázokat produkáltak, üvegházhatást és globális felmelegedést okozva. Ráadásul a szén-dioxid bekerült az óceánba, megváltoztatta a víz kémhatását, és savasodást okozott, ami a tengeri ökoszisztémára nézve volt kellemetlen.

Motoszkál a fejemben ez a mondat: „minél távolabbra nézel hátra, annál messzebbre látsz előre”. Mi következik abból a számunka, hogy ilyesmi történt évmilliókkal ezelőtt? Nem mindegy a mai embernek, hogy mikor és miért savasodott az ősóceán?

Nem, mert nagyjából ma is ezt látjuk: a széndioxid-növekedés és az óceáni pH-változás megkezdődött, és az ausztráliai Nagy Korallzátony ökológiai problémája is kapcsolatos ezzel. Ha fölmelegszik a víz, az rossz hír, hiszen az óceán vízkörzési rendszere, ezáltal a mélyvíz szellőzöttsége, oxigénellátottsága megváltozik. Ezért ma is ilyen deadzone-ok, halott zónák alakulnak ki a tengerfenéken: ahol eddig volt élet, most már nincs elég oxigén, hogy fenntartsa azt. Azért jövök ilyen példákkal, mert a tengeri élet maradványait ismerjük jobban, de biztosak lehetünk benne, hogy amikor a tengeri élettel probléma adódik, az a szárazföldi életre is jócskán kihat. A sztori lényegében így néz ki:

az első pofon a hőmérsékleti stressz, vagyis felmelegedés, a második az oxigénhiány, a harmadik a savasodás. Az óceánban most is ezt a három fő problémát látjuk, és úgy néz ki, hogy ezek mind az öt nagy földtörténeti eseménynél halmozottan hátrányos helyzetűvé tették az élővilágot.

Mikor volt a legutóbbi ilyen esemény?

A kréta vége után tízmillió évvel, 56 millió éve. A hallgatóknak azt szoktam mondani, hogy könnyebben megjegyezzék, hogy ez a földtörténet 56-os eseménye. Akkor is nagy felmelegedés volt, de mégsem volt olyan őrült nagy kihalás.

Miért?

Úgy néz ki, hogy a Föld rendszere egyre ellenállóbb az ilyenekkel szemben. A visszacsatolási mechanizmusok valahogy jobban kiépültek, és ez talán a plankton élőlények biológiájával kapcsolatos.

A felmelegedés során gyorsul a vízkörzés, párolog az óceán vize, több lesz a csapadék, ami leöblíti a tápanyagokat, bemossa a szárazföldről az óceánba, és ettől jól érzi magát a plankton. Aztán az elpusztult plankton süllyed az óceán fenekére, ott pedig a szerves anyaga oxidálódik; a rendelkezésre álló oxigént elhasználja, és ha már nincs több, eltemetődik. A mészvázú plankton a vázépítéssel is megköti a szén-dioxidot, és tengerfenéki iszap lesz belőle. Ez a visszacsatolás segít visszajuttatni egyensúlyba a rendszert. Ha pedig tényleg egészen fiatal sztorira vagyunk kíváncsiak, arra itt van az addig domináns nagy testű élőlények, a mamut és társai eltűnése a szárazföldön a pleisztocén jégkor végén. Ebben már nem is a klímaváltozás, hanem a vadászó emberelődeink lehettek főszereplők.
Érdekes, hogy a holocén kezdetekor, 11700 éve, az utolsó nagy felmelegedés után beállt egy kegyelmi állapot, amikor meglepően egyenletes maradt az éghajlat, és ez tette lehetővé az emberi populáció növekedését. A korábbi, úgynevezett glaciális és interglaciális, vagyis eljegesedési és felengedési ciklusokban nem tudtunk olyan számottevően elterjedni, hogy leuraljuk a bolygót. A holocén egyenletes klímája viszont magával hozta, hogy a mezőgazdaság kialakulhatott pár ezer évvel ezelőtt Mezopotámiában, és aztán mindenhova betettük a lábunkat, mert képesek voltunk rá. Ma már látjuk, milyen társadalmi, technológiai fejlődéssel járt ez a populációrobbanás, ami aztán a legújabb korban exponenciális növekedést mutat: tavaly novemberben lettünk 8 milliárdan, pedig csak a 19. században léptük át az egymilliárdot.

Az elmúlt évtizedekben elkezdtek egyes kutatók az antropocénről, mint egy új földtörténeti korszakról beszélni. Ez valami metafora vagy pontos tudományos leírása a folyamatnak?

Valószínű, hogyha nem kezdünk el nagyjából 200 évvel ezelőtt, az ipari forradalom idején nagy mértékben szén-dioxidot kibocsátani, akkor nem hogy nem következett volna be semmilyen felmelegedés, hanem épp ellentétes változás tanúi lennénk, tehát lassacskán kezdene hűlni a bolygó. Hivatalosan ma is a holocénban vagyunk, de az ön által említett antropocén nagyon hasznos és jó fogalom, Paul J. Crutzen Nobel-díjas légkörkémikus alkotta meg a 2000-es évek legelején. Mára tág körben használják, szerintem nemsokára hivatalos is lesz, csak még egy kicsit rugózik rajta a geológus közösség, ugyanis mi a kőzetekből szeretünk kiindulni, és ha az 1950-es évekre tesszük az antropocén kezdetét, be kell látnunk, hogy azóta kevés kőzet keletkezett. Ettől függetlenül az antropocén kifejezés jól leírja a lényeget, hogy az ember geológiailag értelmezhető természetátalakító tényezővé vált.
Gondoljon bele, ha eltűnnénk a bolygóról, mi maradna utánunk? Rengeteg vasbeton meg üveg, tehát olyan anyagok, amik a természetben nincsenek, vagy ha igen, más formában és eloszlásban. Megváltoztattuk a Föld arculatát, csatornákat vágtunk, bányákat nyitottunk, hegyeket törlünk el a föld színéről, autópályákat építettünk, hatalmas városokat emeltünk. Az urbanizáció a természeti környezet drámai átalakításával jár, az élőhelyek feldarabolódnak vagy el is tűnnek, beszélhetnénk az amazonasi őserdő irtásától az Alaszkán keresztül épített olajvezetékig sok mindenről, ami az ökoszisztéma szempontjából drámai, és természetesen kihat ránk is.

Lehet-e a földtörténeti múltból kiindulva előrejelzést mondani arra, hogy a jelenlegi éghajlati anomália hová vezet és mennyi idő alatt?

Előrejelzést nem mernék mondani, mert erre a meteorológusoknak vannak modelljeik, meg az IPCC égisze alatt dolgozó kutatóknak.

És ezek többnyire elég bizonytalan modellek.

Igen, bár e bizonytalanságban a legnagyobb tényező a kibocsátásnövekedés bizonytalansága, vagyis, hogy annak mértéke olyan marad-e, amilyen most. Ha igen, akkor ki tudom számolni, hogy 2000-től 2023-ig ennyit nőtt, tehát 2023-tól 2046-ig ennyit fog, és ehhez már lehet rendelni következtetéseket. De hogy ugyanez lesz a növekedés üteme, vagy netán csökken, vagy megáll, ezekre a kérdésekre a választ csak saccolni tudjuk, pedig jórészt ezektől függ, hogy 2050-re mit köp ki a modellünk. A földtörténeti múlt alapján nem lehet száz-kétszáz éves távlatokra mondani szinte semmit, mert más a lépték, de a bolygó története megtanít minket például a küszöbök fontosságára. A Földnek van egy lakhatósági tartománya, és az egész önszabályozó rendszerként működik. Van egy planetáris termosztátunk, ha úgy tetszik. A nap mindig süt…

Stabilan?

Viszonylag stabilan, bár amíg fiatalabb csillag volt, kicsit kevesebb sugárzási teljesítményt bocsátott ki. Ezt ellensúlyozta, hogy az üvegházhatás nagyobb volt, mivel a széndioxid-szint is nagyobb volt a Földön, míg meg nem jelent a fotoszintézis, és nem használták el először az egysejtűek, aztán a növények a szén-dioxidot oxigéntermelésre. Viszont addig nem volt oxigén. Szóval nagyon érdekes, hogy amikor megszületik az élet, tulajdonképpen lakhatóvá teszi a Földet önmagának abban az értelemben, hogy megjelenik biológiai újításként az oxigéntermelő fotoszintézis is. Onnantól kinyílik egy evolúciós kapu, mert az oxigén elérhető lesz a magasabb rendű élőlények számára is. Szóval a korai földtörténetben gyengébb volt a napsütés, de több volt a szén-dioxid. Hol is tartottam az előbb?

Termosztát.

Igen, szóval a napsütés, ha most eltekintünk egyrészt a csillagfejlődésből eredő és évmilliárdos távlatban értelmezhető sugárzásteljesítmény-növekedéstől, másrészt a már említett tíz- vagy százezer éves periodikus ingadozástól, állandónak tekinthető. Maradnak a szén-dioxidnak, illetve az üvegházgázoknak a változásai, amik szabályozzák a földi klímát, és ezek természetes forrása a vulkanizmus. Most a példa kedvéért úgy beszélek, mintha a Föld szándékosan szabályozni akarná önmagát, bár felőlünk nézve valóban így néz ki a történet: az egyik oldalról a légköri széndioxid-szinthez hozzájárul a vulkáni tevékenység, a másik oldalról viszont ennek következménye a kőzetek mállása. Ennek a mállásnak a kémiája pedig olyan, hogy szén-dioxidot von ki a légkörből. Tehát minél több a szén-dioxid, annál melegebb az éghajlat, és annál gyorsabb a vízkörforgás, viszont annál nagyobb a mállás is, ami természetes úton csökkenti a szén-dioxidot. Ha nagyobb a hozzáadás, nagyobb a kivonás is. Mindez hosszabb távon kiegyenlítődik, és ezért van az, hogy a Föld lakható maradt mindeddig.

És amíg a termosztát működik, lakható is marad.

Igen. Viszont említettem az előbb a küszöböket:

vannak pontok, amiket egyes fajok a biológiai adottságaikkal nem tudnak átlépni. És lehet, hogy most a homo sapiens egy ilyen küszöbön áll.

A termosztátnak köszönhetően az élet megmarad, tehát csak nekünk van félnivalónk, mert ez a technológiai civilizáció olyan fejlettséget ért el, ami által borzasztó sérülékeny lett. Nagyon könnyen összeomolhatunk, de ez a lehetőség egyelőre sokak számára láthatatlan. Megszoktuk, hogy jól akarunk élni ebben a szerveződési rendben, fölkapcsoljuk a villanyt, és látunk éjjel is, kinyitjuk a hűtőt, és ott van az étel, és ha mindez egy kicsit is megváltozik, akkor baj van. Szóval a földtörténeti tanulság az, hogy nemcsak másfél vagy kettő, hanem sokkal több fokkal is emelkedhet az átlaghőmérséklet. És akkor számunkra az élelmiszer-termelés nem működik; ahol eddig éltünk, ott túl meleg lesz; ahol eddig hozzáfértünk az ivóvízhez, ott nem lesz ivóvíz. És egyikünknek sincs ötlete, hogyha mindez bekövetkezik, mit fogunk csinálni.

Egyébként az idei Meteorológiai Világkongresszuson és a tavalyi ENSZ-klímakonferencián is elhangzott, hogy a másfél fokos klímacél már nem tartható.

Bizony, ráadásul amikor globális hőmérséklet-növekedésről beszélünk, az az időjárásban a szélsőségek növekedését jelenti, és ez nem egyenlő térbeli eloszlású, tehát lesz, ahol az átlagot bőven meghaladja. Például a sarki területeken sokkal nagyobb a felmelegedés mértéke, de, ha elolvad a sarki jég, azzal a globális tengervízszint is megemelkedik, nagyon sokkal.

Ez is megtörtént a múltban, ugye?

Igen, a jelenlegi antarktiszi jégtakaró például nagyon fiatal, mindössze 34 millió éves. A Föld klímaállapotát kétféleképpen képzelje el, mint Józsi bácsi esetében, hogy néha van rajta sapka, néha nincs. Ha összegezzük a földtörténet során a jégmentes időszakokat meg a sarki jéggel jellemezhetőket, kitűnik, hogy sokkal hosszabb az az időszak, mikor egyáltalán nincs sarki jégsapka. A jégkorszakban viszont, amikor még a mamutok rohangáltak, sokkal délebbre ért az északi-sarki jégtakaró határa, majdnem a Kárpátokig, tehát a jelenlegi német és lengyel síkság jég alatt volt. Viszont, ha most egész Grönlandról, meg az északi-sarki tengerről, meg az Antarktiszról leolvasztjuk a jeget, akkor száz méteres nagyságrendű tengervízszint-emelkedést kapunk. Azt is tudjuk a földtörténetből, hogy milyen széndioxid-szintnél indul be az eljegesedés.
Ahogy ment lefelé a széndioxid-szint, és megkezdődött az antarktiszi jégtakaró képződése, az olyan 750 ppm volt (ami azt jelenti, hogy ennyi milliomodrésznyi volt a szén-dioxid a légkörben), és ma 420-nál vagyunk. Sajnos bekövetkezhet olyan kibocsátás-növekedés, hogy elolvadjon az összes jég. Ami nagyon rossz hír, tekintve, hogyha akár csak néhány métert emelkedik a tengervízszint, a mai sűrűn lakott parti területek lakhatatlanná válnak, és ez a világon akár több milliárd ember jelenlegi élőhelyét szüntetné meg, nem beszélve az egyéb szárazföldi élőlényekről.

A mai kibocsátás közelít ahhoz a mértékhez, mint amikor a vulkáni tevékenység miatt keletkezett be a szén-dioxid feldúsulása, és így a fajok kihalása?

A vulkanizmus okozta széndioxid-szint volt már sokkal nagyobb is a földtörténeti múltban, mint most. Biztosak vagyunk benne, hogy bőven 1000 fölött is jártunk, valószínűleg a 2000-et is elérte a légköri szén-dioxid ppm-értéke a csúcsoknál, de akkor lényegesen melegebb is volt a földi klíma. Például az említett 56 millió évvel ezelőtti esemény nyomán hirtelen 5–6 fokot biztosan emelkedett.

Hirtelen?

A hirtelen azt jelenti, hogy néhány tízezer év alatt. De most csak kétszáz évről beszélünk. Az ipari forradalom előtt a természetes légkörben 280 ppm volt a szén-dioxid koncentrációja. Most, mint mondtam, 420-nál tartunk, vagyis a széndioxid-szintet kétszáz év alatt másfélszeresére növeltük.

Azért nincs pontos válaszunk arra, hogy mi lesz, mert majdnem biztosak vagyunk abban, hogy ilyen gyors széndioxid-feldúsulás a Föld története során még nem volt. Az ember valami olyat tett pár évszázad alatt a Földdel, ami korábban félmilliárd év alatt sem történt; ezért sem túlzás, ha antropocén korról beszélünk.

Hogyan mérik a hőmérsékletet visszamenőleg?

Nyilván nem tudjuk közvetlenül mérni az évmilliókkal ezelőtti hőmérsékletet, de vannak közvetett geokémiai módszereink, például az oxigénizotópok aránya a tengervízből kivált kőzetekben jól tükrözi az egykori hőmérsékletet. Tehát vannak adataink annak igazolására, hogy 5–6 fokos melegedések voltak ezeknél az eseményeknél, de sokkal lassabban.

Ezért több idejük volt az ökológiai rendszereknek alkalmazkodni a változáshoz.

Igen, de ennek ellenére is összeomlottak! Most ráadásul kevesebb időnk van alkalmazkodni.

Nyilván abba fogjuk hagyni a nagy mértékű széndioxid-kibocsátást. Vagy önként, vagy kénytelenek leszünk rá, ha a technológiai civilizáció működésképtelenné válik. De azt mondja: létezik, sőt, fokozódott a bolygó regenerációs képessége, tehát ebből előbb-utóbb valamiféle visszarendeződés lesz. Azt is mondta, hogy ha a dinók nem halnak ki, mi most nem lennénk. Ugyanezt továbbgondolva, egy esetleges humán fajkihalás helyzetbe hozhat más fajokat, amik aztán tudatosakká válnak? Mondjuk, ha az emberi hiperaktivitást antropocén kornak tételezzük fel, akkor mi lehetséges utána?

Azt, hogy az ember kiiktatja magát a képből, elképzelhetőnek tartom, már csak azért is, mert úgy tűnik az ősmaradványokból, hogy minden ma élő földi fajnak van eredete, és előbb vagy utóbb mindegyik faj kihal. Ha kivesszük a rendszerből az intelligens homo sapienst, akkor visszaállunk egy természetesen működő bolygóhoz, az élet nem tűnik el, az evolúció folytatódik. Most fölment a széndioxid-szint, de utána majd lemegy, és visszaállunk a napbesugárzás ciklusai által vezérelt éghajlati mintázatba. A nagy történetben az ember egy nem túl jelentékeny epizódszereplő lesz.

És egyszer az én gerincem kutatható ősmaradvány lehet a következő civilizáció számára.

Még ahhoz is kell némi szerencse. Volt öt nagy kihalás, amit a beszélgetés elején említettünk, és ami ma történik, azt a hatodik fajkihalási hullámnak nevezik. Az egyetlen optimista forgatókönyvet az úgynevezett bolygómérnöki megoldásokban látom. Arra lenne szükség, hogy a Föld egész népessége felismerje a veszélyt és összefogjon, és azt mondjuk: gyerekek, ez igazi probléma, amit nem tudunk megoldani másképp, csak közösen.

De ennek nem látjuk még a csíráját sem.

Hát ez az. Pedig külön-külön mindannyian erről álmodozunk. Gyerekkoromban volt egy plakátfelirat a házak oldalán, hogy „ha a népek összefognak, a háború elkerülhető.” Nem sikerült elkerülni, mert nem sikerült összefogni, és ma sem látszik, hogyan lehetne egy világkormányt létrehozni, ami egyrészt úrrá lenne az egyenlőtlenségen, másrészt kezelné a globális problémát.

De ha a társadalmi pesszimizmusomat félreteszem, az optimizmusom abból táplálkozhat, hogy a kapitalizmus nem csak a mohóságról, hanem arról is szól, mennyire innovatívak vagyunk, ha tényleg el akarunk érni valamit. Számos kollégám foglalkozik a szén-dioxid megkötésének vagy a leválasztásának és tárolásának a lehetőségével. Ennek az a filozófiája, hogyha ennyire nem tudunk leszokni a széndioxid-kibocsátással járó energiatermelésről, akkor próbáljunk megoldásokat találni a széndioxid-szint csökkentésére.

Ahogy mondtam, a Föld termosztátjának egyik eleme a szilikátok mállása, mondjuk ezt kéne felgyorsítani. Az Egyesült Államokban már van például olyan startup, ami abban lát üzleti lehetőséget, hogy a tengerparti homokba kevernek egy ásványt, ami nagyon gyorsan mállik, ezáltal megköti a szén-dioxidot. És a másik lehetőség közvetlenül leválasztani a szén-dioxidot mondjuk az erőművek kéményeinél. Megvan az a porózus földtani közeg, amiben eddig olaj meg földgáz lakott, és ha le tudjuk választani a szén-dioxidot a légkörből, oda sajtolhatjuk vissza, és akár megköthetjük karbonátok formájában is. Ezek technikailag lehetséges megoldások.
Továbbá természetes úton a szén-dioxidot a tengeri plankton köti meg és építi be a vázanyagába. A kis mészvázú algák növekedésének csak az szab gátat, hogy a tengervízben nincs elég foszfor, tehát limitált, hogy mennyi plankton tud ott élni. De ha megtrágyázzuk az óceánt foszforral meg vassal, akkor megnő a plankton produkciója, megköti nekünk a szén-dioxidot, az elhalt vázaik meg felhalmozódnak a tengerfenéki iszapban, és szép lassan kőzetté válnak.

Csak ahhoz kéne foszfor, és abból kevés van.

Ez igaz, és az is gyakori és jogos ellenvetés, hogy ez mind kicsiben működő kísérlet, és ha fölskálázzuk a bolygó léptékére, akkor nem tudjuk a következményeit felmérni. Ez a plankton-sztori például jól hangzik, de veszélyes, mert nem tudjuk, mi történik az egész tengeri ökoszisztémával, ha hirtelen megváltozik. De mondok mást. Van, aki a beérkező napsugárzást akarja megszűrni azzal, hogy areoszolt lőne föl a magas légkörbe, ami olyasmi ernyőt képez, mint ami az égitest becsapódása utáni rövid lehűlést eredményezte. Nyilván nem akarjuk annyira lehűteni a Földet.

Azért egy bolygóval így kísérletezni elég kockázatos.

Kétségtelen, mégis akaratlanul elkezdtük ezt a széndioxid-növekedési kísérletet. Nem annak szántuk, de az lett belőle, és most arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi sül ki belőle. Szóval nincs kockázatmentes megoldás, de valamit tenni kell. Már tudjuk, hogyan működik a Föld, elég jól értjük. A geológián belül például nagyon izgalmas kérdés, hogy a fosszilis tüzelőanyagokról mire lehet váltani. Ott a természetes hidrogén, mint energiaforrás, nagyon sok kutatás folyik ezzel kapcsolatban. Nálunk a geotermikus energia a másik, amiben hatalmas perspektíva van, és aminek a kutatása nagyon sok ponton hasonlít a kőolaj és földgáz kutatásához. Magyarország a földtani adottságai miatt szerencsés helyzetben van; Izland persze jobb nálunk, de ők pont egy vulkáni övezeten vannak, nálunk meg egyszerűen csak elég vékony a földkéreg ahhoz, hogy sok hő jöjjön föl. Ha a kapitalizmust nem lehet leváltani valami másra, akkor a kapitalizmusnak ki kell termelnie azt az innovációt, hogy a haladásból származó problémáinkat megoldjuk.

Lehet, hogy tényleg túl vagyunk az utolsó percen és órán, de hátha mégsem.

Mindenesetre nekem nem természettudományos vagy technológiai szempontból nehéz elképzelnem, hogy a bolygó közös működtetését meg tudjuk oldani. Az embernél nagyobb hatású faj még nem volt a Föld történetében, és ennek jó oldala is van: amit igazán akarunk, azt úgy tűnik, technológiailag többnyire meg is tudjuk valósítani. Sokkal nehezebb a dolognak az a része, hogy az a globális társadalmi együttműködés, ami ehhez szükséges, miként volna lehetséges. De erre inkább a társadalomtudományok adhatnak választ, mint a geológia.

A bejegyzés Balavány György, 24.hu oldalon közölt írása alapján készült.